Az SZFE diákjainak ajánlja könyvét az angol színházi író

Declan Donnellan film- és színházrendező 15 nyelvre lefordított könyvének megjelenésével régi adósságát törleszti a magyar színházi könyvkiadás – írja a Színház Online. Hozzátették: A magyar kiadáshoz, Koltai M. Gábor fordításához Zsótér Sándor írt előszót. A kötet már kapható a könyvesboltokban.

„Kisöpri a színészet konyháját, kitakarítja a műmoralizálást, kedvet csinál az öntakarításhoz, kis söprű, kis lapát és szemétbe a csacsiságokkal” – írta Zsótér Sándor rendező.

Ascher Tamás rendező szerint „megszégyenítő és imponáló Declan sokrétű tudása, tájékozottsága, műveltsége, lenyűgöző a beleérző képessége”. „Egyike a legszellemesebb szövegnek, amit valaha színházról olvastam. Valóban nagy élmény ez a könyv ‒ őrülten szórakoztató, de például a „parázspatájú mének”-monológ elemzése akkora teljesítmény, hogy könnyek szöknek a szemembe…” – számolt be Ascher.

Tasnádi Bence, a Katona József Színház színésze pedig hozzátette: „ez a könyv egy időre elzavarta a félelmet, és egyszerűbbnek láttatja az életet, mint ahogy elképzeltem.”

Itt közöljük Declan Donnellan januári írását is:

„Ezt a könyvet, A SZÍNÉSZ ÉS CÉLPONT magyar kiadását az SZFE diákjainak ajánlom, akik most az egyetemüket védik Budapesten. A színész művészete soha nem volt még fontosabb. Ugyanis a színész és a populista egymás tökéletes ellenpólusai. Abban a pillanatban, amikor a színész játszani kezd, abban a szent pillanatban üzen a közönségnek: »Ide nézzetek! Nem csak egyvalami vagyok! Most egy kicsit nem önmagamat játszom. Valaki mást játszom el.« Ez a színház kulcspillanata. A színész azt mondja: »Hát nem csodálatos? Azt játszom, hogy ez a másik ember vagyok. Azt a világot látom, amit ez a másik ember lát! Egy másik ember bőrébe tudok bújni!« A populista viszont így szól a népéhez: »Ellopták a kultúrátokat – de velünk végre újra valódi önmagatok lesztek!« Csakhogy a színésznek vissza kell kérdeznie: »Melyik valódi önmagunk?« Mert a populista soha nem ismerheti el, hogy sok minden lehetünk egyszerre.

A puszta ténnyel, hogy játszik, a színész egy olyan világot védelmez, amely nem csupán tudomásul veszi e különbözőséget, de gyönyörködik az emberi természet sokféleségében. Egy olyan világot, amely el tudja fogadni a veszteséget, üdvözli a változást, értékeli az ellentmondásokat és képes elviselni a bizonytalanságot. A színész művészete önmagában, bármiféle nyílt politikai üzenet nélkül is politikai aktussá válik. A legnagyobb pillanat a színházban az, amikor a színész megfordul, és valami meglepővel találja magát szemben. Ebben a pillanatban egyenlőek leszünk a színésszel, és a színésszel együtt látunk. Ekkor, még ha mi magunk is kívülről tudjuk a szöveget, bármi megtörténhet. Habzsoljuk az oxigént, és a színésszel együtt szemtől szembe nézünk a szabadsággal. Egy rövidke pillanatra kevésbé érezzük magunkat magányosnak.

Bármilyen keserves is a küzdelem, gyengít minket, ha azzal hízelgünk magunknak, hogy jobbak vagyunk, mint »ők« – a morális felsőbbrendűség tudatától gyorsan rothadásnak indulunk. Másokat vádolni és megítélni felséges érzés, de mindkettőtől ostobák leszünk. És nem pusztán ebben a mostani helyzetben, de munkánk során mindig. Nem szabad összekevernünk a szimpátiát az empátiával. Az azonosságtudat és a beleérző képesség két különböző dolog. Az előbbi könnyen elönt minket, amikor fiatalok vagyunk, és rajongunk azért, aki »szakasztott olyan, mint mi«. Felnőttként azonban meg kell tanulnunk szeretni azokat is, akik nem »szakasztott olyanok, mint mi«. Ehhez pedig el kell mélyítenünk magunkban az empátiát.

A populisták magasra szárnyalnak a szimpátiából gyúrt felhőkön. Forró és lelkesítő érzés lehet… Egy darabig. Az empátia első pillantásra kevésbé tűnik hevesnek. De a művész csakis ebben a térben dolgozhat. És az empátiában végső soron több a szeretet. A színészet természeténél fogva politikai aktus.” 

Fotó: MTI