1944. március 19. – imádkozzunk azért, hogy törjön meg a magyar átok, és soha többé ne bukjon el Magyarország az utolsó pillanatban

Nyitókép: Fortepan

***

Gyerekként a történelmet jelenként éltem meg: abban reménykedtem a történelemórákon, hogy nem veszítjük el a mohácsi csatát, hogy mégis megnyerjük a szabadságharcot, hogy a tárgyalások sikerülnek, és legalább a magyar többségű területeket nem veszik el Magyarországtól. S ugyanezt éreztem a holokauszttal kapcsolatban is.

Hátha ellenáll a magyar hadsereg a németeknek. Valaki figyelmeztesse a vidéki zsidóságot. Ne árulja el Magyarország a zsidó lakosait.

Mindez persze hiábavaló volt. A múlton nem lehet változtatni.

Mégis eszembe jut ez időnként, különösen ha eljön március 19-e, melyről Elie Wiesel így írt: „Jeremiás és Jób azt mondanák, átkozott legyen ez a nap.”* A Shoah Foundation hatalmas videókönyvtárában több ezer holokauszt-túlélő vallomása található, amelyek között sok magyar zsidó is elmondja történetét. Ezekben a történetekben mindig szerepel 1944. március 19., a német megszállás napja. 

A nyugati világ vezetése ekkor már nagyon is tudta, hogy mi történik a koncentrációs táborokban. Kevéssé ismert, hogy az amerikai lapok (köztük a New York Times is) 1944 tavaszán  rendszeresen beszámoltak arról, hogy mi történik Magyarországon. David S. Wyman amerikai történész a témában írt könyvében, a The Abandonment of The Jews-ban felidézi, hogy a deportálások megkezdése után mindössze három nappal a Times megírta, hogy megkezdődtek a transzportok és a magyar zsidókat „haláltáborokba viszik Lengyelországba.”

Wyman arról is ír, hogy 1944 júliusában 40 ezer ember demonstrált New Yorkban a magyarországi zsidóságért.

Az amerikai kormányzat 1944 elején létrehozta a War Refugee Boardot, (Háborús Menekültek Bizottsága) amelynek egyik fő feladata a megmaradt zsidóság kimentése volt Európából. Wyman szerint ez egy megkésett lépés volt. A korábbi években, még a háború előtt a nyugati világ elutasította, hogy segítse az európai zsidók emigrációját (lásd: 1938-as Evian-konferencia, ahol az országok a zsidó menekültek befogadása ellen döntöttek). 1944-ben azonban már csak a magyar zsidóság volt szinte érintetlen (kivétel a Kamenyec-Podolszkijba elhurcolt és lemészárolt Magyarországra menekült zsidók esete, valamint a munkaszolgálat). A WRB azonban mindössze nyolchetes volt, mikor a németek megszállták Magyarországot. A nácik így akadályozták meg, hogy a magyar vezetés kiugorhasson a háborúból.

Wyman leírja, hogy még a megszállás előtt felmerült egy olyan amerikai ötlet, hogy a jugoszláv partizánok segítségével létrehoznak egy déli menekülési folyosót a magyar zsidóság számára, ez azonban nem volt kivitelezhető. Miután májusban elindultak a transzportok, a War Refugee Board igyekezett nyomást helyezni Horthy Miklósra, hogy állítsa le a deportálásokat, amelyek elképesztő gyorsasággal és hatékonysággal zajlottak, mert a magyar bürokrácia mindenben együttműködött Adolf Eichmannal, aki Budapestről irányított. Szomorú és felháborító tény, hogy 

Néhány hónap alatt évtizedek, évszázadok antiszemitizmusa a tetőpontjára jutott. A WRB elérte, hogy a pápa és a svéd király is üzenetet küldjön a kormányzónak. Mire Horthy végül leállította a deportálásokat, addigra a teljes vidéki zsidóságot, mintegy 440 ezer embert elhurcoltak Auschwitzba, akiknek csak töredéke élte túl a háborút. Később a WRB és a svédek megbízásából Raoul Wallenberg érkezett Budapestre, aki húszezer embert megmentett. Ősszel jött a nyilasok rémuralma. Végül a budapesti zsidóságból nagyjából 130 ezer ember menekült csak meg.

Wiesel és a vidéki zsidóság köréből azon kevesek, akiket érkezéskor nem küldtek a gázkamrába, később elmondták: nem is sejtették, hová viszik őket. 1942 óta voltak haláltáborok, több millió zsidót öltek meg ekkorra, de a magyar zsidók jelentős része nem is sejtette, mi történik a lengyelországi táborokban. Itt nem voltak éveken át gettók, a zsidótörvények ellenére egészen a megszállásig a normalitás illúziója élt az emberekben. Aztán néhány hét leforgása alatt minden megváltozott. A szomszédok behúzták a függönyeiket, a munkatársak kérvényt nyújtottak be egykori kollégájuk lakására, az osztálytársak elfordultak a sárga csillag láttán.

Egy debreceni holokauszttúlélő elmondta: kísérti annak az emléke, mikor kivitték őket a pályaudvarra. „Ha visszagondolok a menetre, az bánt legjobban, jobban minden másnál, hogy mikor Debrecen főutcáján tereltek minket, a járdákon sétálók közül sokan ismertek minket, lehet a szomszédaink voltak, vagy a szüleimnek dolgoztak. De akkor mi szellemekké váltunk. 

Ha valaki megnézi az auschwitzi album híres képeit, a legjobb ruhájukba felöltözött embereket láthat, magyaros kabátban feszítő kisfiúkat, unokáik kezét fogó idős néniket, akiknek az látszik az arcán: nem tudták, hogy kivégezni viszik őket.

Elie Wiesel az „Éjszaka” című könyvében beszámolt róla, hogy Auschwitzban mérgesen fogadták őket más zsidók: „Miért jöttetek ide?” Ekkorra ugyanis már kiszivárgott, hogy mi történik ott, de a vidéki zsidókat mégsem figyelmeztette senki.

Történelmi léptékben még nagyon közel van 1944, a magyar történelem legsötétebb éve. Bár a történelmi folyamatok néha sodrónak és elkerülhetetlennek tűnnek, de az embereknek igenis van lehetősége választani jót és rossz között.

Március 19-én azért imádkozom, hogy törjön meg a magyar átok, és soha többé ne bukjon el Magyarország az utolsó pillanatban.

*Elie Wiesel: Minden folyó a tengerbe siet