Megnéztem a Most vagy Soha! című filmet

Nyitókép: Facebook

„Tegnap megnéztem a Most vagy Soha! című filmet. Előtte szándékosan nem olvastam el egyetlen »kritikát« sem: egyaránt meg akartam kímélni magamat a politikai indíttatású gyalázkodásoktól és a túlzó felmagasztalásoktól. Aztán éjszaka sok dolgon átrágtam magamat, mert kíváncsi voltam, kinek és miben találkozik a véleménye az enyémmel.

Összességében az a kérdés, ki milyen elvárásokkal ült be a moziba? Egy nagy történelmi pannóra számított? Egy Petőfi egész életét végigkísérő életrajzi drámára (én mondjuk szívesen megnéztem volna egy ilyen opuszt is), avagy fordulatokban bővelkedő kalandfilmre? Aki ez utóbbira készült, egyáltalán nem csalódott, főleg, ha látta a Szente Vajk által írt és rendezett vígjátékokat a Játékszínben. Szente Vajk képes arra, amire a Broadway komédiaszerzői: fordulatos cselekménnyel, váratlan történésekkel fenntartani a szórakozásra vágyó néző figyelmét. Igen, tudom, ez más világ, mint Sára Sándoré vagy Várkonyi Zoltáné, de nem lehet azt mondani, hogy illegitim lenne. S persze az is szembetűnő, hogy akik az egekbe menesztették a Kincsemet, azok most éppen azért marasztalják el a Most, vagy soha! alkotóit, amiért az előbbit dicsérték.

Az előre tudható volt, hogy itt nem egy mély lélektani drámát fogunk látni, s nem is egy hiteles történelmi vázlatot. Én szívesen megnéztem volna az utóbbit, de nem ezt ígérték a stáblistán társ-forgatókönyvíróként is szereplő kreatív producerek. Nincs igaza tehát Stumpf Andrásnak abban, hogy a film elején látható mondat eleve értelmetlen (»Ahogy történt és ahogy történhetett volna«), ugyanis egyszerre meg lehet mutatni egy filmben azt is, ahogy történt, vagy azt, ahogy történhetett volna. Ez az a hollywoodi recept, ami ugyan tőlem távol áll, de régóta legitim a filmes világban. Ajánlom a márciusi Kortársban megjelenő, A hősök deheroizálása című írásomat, amelyben arról is írok, hogy a történelmi regények vagy a játékfilmek egy jó részére jellemző, hogy olyan fikciós elemeket alkalmaznak a valós történelmi események ábrázolása közben, amelyek a mű egészének történeti hitelességét nem kezdik ki. »Például senki sem kiált történelemhamisítást az Egri csillagok olvasásakor a való életben sosem létezett Cecey Éva szerepeltetése miatt. Az már engem kissé zavar, hogy Ridley Scott új történelmi filmjében Napóleon végignézi Marie Antoinette 1793-as kivégzését, hiszen a valóságban nem volt ott, de el tudom fogadni, hogy a hitelesség érzésének a megteremtése miatt a rendező felülírja a tényeket, mitsem törődve a történelmi hűséggel. Ugyanis akár történhetett volna úgyis, hogy Napóleon jelen van a kivégzésen. De az biztosan nem lehetséges, amit más filmekben vagy sorozatokban láthattunk, hogy egy kora középkori angol királynő vagy főnemes afroamerikai volt. Ez már nyilvánvaló hamisítás és provokáció, s ráadásul kontraproduktív is.«

Tehát pusztán azon érdemes vitatkozni, hogy a Most vagy soha! című filmet akciódús kalandfilmmé tevő fiktív betétek kikezdik-e a mű egészének történeti hitelességét. Volt olyan elem, ami nekem is sok volt, például Landerer nyomdájának felgyújtása, abba viszont teljesen fölösleges belekötni, hogy Petőfi nem március 14-én, hanem március 13-án írta a Nemzeti dalt. Ha szőrözni akarnánk, akkor azt is kiemelhetnénk, hogy a Nemzeti Múzeum előtt 1848-ban nem lengtek császári zászlók. Nekem is csak azért tűnt fel ez az apróság, mert kifejezetten kiváncsi voltam arra, mit kezdtek a két védett, nemzeti színű farúddal, amelyeknek a forgatás alatti lefűrészelését főigazgatóként szigorúan megtiltottam. A digitális kiretusálásuk nyilván nagyon sokba került volna, fölösleges kiadással terhelve az egyébként is drága filmet, ezért döntöttek úgy a producerek, feketék lesznek a rudak és idegen zászlók lengenek rajtuk. Ezt rajtam kívül nem sokan vehették észre, és nyilván senkit sem zavart ez az apró hiteltelenség, legfeljebb azokat a szent őrülteket, akik a hibákat gyűjtik össze egy-egy filmben, és még azt is tudják, milyen módon van befűzve a janicsár statiszta tornacipőjébe az Egri csillagok filmes változatában.

Szendrey Júlia Lara Croftot megszégyenítő záró akciójelenete, amelyben az amerikai klisék receptjének megfelelően egy jót bunyózik a nála jóval erősebb Farkasch-sal és megmenti férjét az orvlövész gyilkossági kísérletétől, nem azért voltfölösleges, mert történelmileg hiteltelen, hanem mert ez a jelenet annak a rendezői-produceri ígéretnek sem felelt meg, hogy így is történhetett volna. Ha ilyen akciófilmes túlzások nincsenek a filmben, az előnyére vált volna.

Összességében egy nagyszerű képi világgal rendelkező (kiváló díszletek, remek, korhű jelmezek, hiteles kellékek, fantasztikus digitális utómunka), szépen fényképezett, jól vágott, lendületes akciófilmet láthattunk, benne remek színészi teljesítményekkel. Kiemelhető a nagyszerű Horváth Lajos Ottó Farkasch szerepében. Reméljük, mihamarabb meggyógyul, s újra láthatjuk például a Valerij Fokin rendezésében színpadra vitt Rex című darabban a Nemzeti Színházban, amelyben szintén ő viszi a prímet. A Most vagy soha több fiatal színész tehetségére is ráirányíthatja a figyelmet: Koltai-Nagy Balázs Jókai, Bordás Roland Bulyovszky, Fehér Tibor Vasvári szerepében remekel. S Vasvári esetében nevetséges az a kritika, hogy egy nőcsábász ficsúr figurájára egyszerűsítik le, egy ilyen film nem alkalmas arra, hogy a márciusi ifjak ismert tagjainak részletes jellemrajzát adja. Berettyán Nándor nekem csalódás volt, főleg, hogy hosszú évek óta figyelem összetett alkotói tevékenységének kibontakozását (legutóbb az általa rendezett Sík Sándor-darabot néztem meg a Nemzeti Színházban), s sokkal többet vártam tőle: a színész arcának ugyanis minden egyes része játékra termett, nem csak átszellemült távolba pillantásokra. Mosolygó Sára nekem haloványnak tűnt Szendrey Júlia szerepében, viszont Jászberényi Gábor és a nagy „öreg” Lukács Sándor profizmusa többször is feledteti a fiatalok botlásait. Nagy Sándor karaktere parádés, mintha Pécsi Sándort látnák újra a vásznon, régóta állítom, az egyik legtehetségesebb színész Nagy, aki számára nincs megoldhatatlan feladat (lásd a Játékszín Teltház című darabjában!). De jó látni egy-egy rövid jelenet erejéig Szerednyey Bélát Landererként, vagy Kolovratnik Krisztiánt Rottenbillerként.

Amivel viszont komoly bajom van, az a videójátékok világát megidéző filmzene. A rövid főtémát végtelenszer halljuk a film során, a végére olyan érzésem volt, mint amikor a banki ügyintéző kapcsolására várva a telefonban újra és újra meghallgatom az egyre idegesítőbb, a várakozás hosszúságára figyelmeztető zenei betétet. Túl hangos, s a drámai hangulat fokozása érdekében szinte végig ránk erőszakolják, pedig a csend néha jobban illik a feszültséghez (amikor a kés megáll a levegőben, akkor nem üvölthet a zene). A kevesebb itt is több lett volna.

Végül azt üzenjük minden huhogónak: ez nem egy kurzusfilm, nem egy aktuálpolitikai üzeneteket sután megjelenítő alkotás, hanem egy akciódús játékfilm, ami egy lehetséges interpretációja az 1848. március 15-i eseményeknek. S ha összehasonlítjuk a közelmúltban elkészült másik magyar történelmi kalandfilmmel, a Hadikkal, nem is kérdéses, a Most, vagy soha! sokkal jobb lett Szikora János félresiklott alkotásánál. Érdemes tehát értelmes és értékes vitát folytatni a filmről, de csak a megtekintése után. Én bízom benne, hogy minél több fiatal is megnézi, s azon is elgondolkodnak, hogy a hazával szemben kötelességünk is van, s ha szükséges, bátran cselekedni, küzdeni, sőt harcolni is kell.”