Nagy törés lehetett ezen a vonalon, amikor az észak-európai, főleg kompetenciaalapú oktatási rendszer elérte korlátait, amit a legutóbbi PISA-felmérések is igazoltak; s az se csoda, hogy a kritikai kivégzőosztag egyből csőre töltött, amikor a Kommentárban Orbán Balázs publikálta „Visszavezetni az oktatást konzervatív gyökereihez” című esszéjét, amelyben éppen a kritika nélkül átvett nyugati mintákat is a hazai alulteljesítés egyik okának nevezte.
Holott az európai oktatásnak ritka jó fundamentumai vannak. Wilhelm von Humboldtól John Stuart Millig
a klasszikus európai felfogás az oktatást mint a műveltség megszerzésének eszközét látta,
s nem csak a társadalmi státusz és szakértelem terén, hanem az egyén képességeinek kibontakoztatása saját és a közössége javára. Hogy mi is ez a műveltség, az talán Comenius Didactica magnája óta dilemma Európában, de úgy alakult, hogy térségünkben az úgynevezett konzervatív oktatási rendszer terjedt el, amely alkalmazásában strukturáltabb, így időtállóbb, elméletileg megalapozottabb, s ezzel mélyebb tudást is adott.
Sok mérőszám mellett beszédes, hogy magyar kötődésű Nobel-díjasaink kettő kivételével mind ebből a közoktatásból kerültek ki. A szocializmus aztán, bár a humán tantárgyakat átideologizálta, a természettudományt, a tanári-iskolai szellemet kevésbé érintette: Karikó Katalin és Krausz Ferenc pályáját is két, régivágású tanára határozta meg. Egyben ők, mint kétkezi dolgozók gyermekei, élő cáfolatai is a konzervatív oktatást érő „elitista” vádaknak.
A kompetencia, vagyis a konkrét helyzetekben alkalmazható, azonnali és gyakorlati tudás mindenhatósága a rendszerváltás utáni reformdühvel érkezett térségünkbe, totalitárius igényekkel. Nem tudni, hogy az általános műveltséggel együtt az európai és nemzeti kultúra visszaszorítása csak eszköz volt, vagy cél is; mindenesetre ez a haladás pont annyira volt működőképes elgondolás, mint kidobni a menetrendet, mint meghaladott, konzervatív berögződést, majd a felszedett talpfák és sínek árából villamosítani a mozdonyt. Hozzátehetjük, nyugaton készül az új menetrend, hiszen a woke irodalommal meg a feminista történelemórákkal akkor is lehet terhelni a fiatalt, ha azért nem adnak a boltban kenyeret.
S van még itt egy félreértés: a konzervatív, tudásalapú oktatási rendszer nem ellensége az újnak és a gyakorlatinak, csupán megfontolt. „A reformok szükségesek és kikerülhetetlenek, azonban csupán a jól átgondolt és hosszú időn át kipróbált reformok, melyeket nem kell rövidesen bevezetésük után ismét megváltoztatni” – mondta egy berlini előadásán Klebelsberg Kunó kultuszminiszter.
A konzervatív oktatás melletti kiállás tehát a megőrzés mellett a külföldi példák kritika nélküli másolásának, a módszerek ideológiává emelésének, a „hasznosság” anyagi természetű, szellemet-tudatot maga alá gyűrő kizárólagosságának kritikája. Ha úgy tetszik, annak a belátása, hogy nem a gombhoz varrjuk a kabátot. Abból a szabásból se kabát nem lesz – se kenyér.