Emlékszik még Petőfi Csokonairól írt versére? – itt meghallgathatja

A művészetbe politikát előszeretettel keverőknek súgnám meg, hogy a költészet napja komcsi proletárköltőről vagyon el nevesítve... "S élete Ha van élte még egy, a proletár utókoré" Petrovics hentes fia se volt éppen a főúri osztály sarja. Sőt az akkori "főhatalmi kapitalista előrendszer" ellenségeként dettó Józsi Atti II.-nek, elnyomott csóringernek vehető.. (vicces ez a mondd mit érlel annak a sorsa a közrabszolgai újkapitalizmusunkban)

Oly szép, oly karcsú, oly vad s oly erős vagy az ifjúság tőrével az erőszak
 virágingében. Hol keresselek meg 
száz maszk alatt? Fellázadsz, ha szeretlek; megszöksz, ha nem. S mit nyújtsak néked? Ölni tudnék, hogy többé el ne hagyj e földi kiránduláson. És még mindig félek,
 ha hajnaltájban elmégy és ha délben nem szólsz hozzám, vagy alkonykor magányod szirtjére ülsz. De éjszaka elérlek,
 mikor a hold süt és ágyadhoz állok. Álmodban arcod oly tiszta fehér lesz! Vállad márványa lüktet. Oroszlánok jönnek inni karizmod csermelyéhez. (Málta, 1966)

Náladnál kétszer idősebbnek s tapasztaltabbnak vert ide a sors. Eszemmel nyerjelek meg? Nem mennék vele semmire.   Mivel hát? Azzal, hogy kísérlek míg hangtalanul viseled fiatalságod és szépséged tragikus tudatát szemed             kékségén s minden mozdulatban? Maradj velem, mert rád maradtam. Mit mondjak mást? Elolvadok   a gyengeségtől. Tested mellett megszédülök. Ha átölellek karomból kiesik a csont.

Annyi szép magyar vers van igazi költőktől. Miért kell a Költészet Napjába is belerondítani ezzel az udvari seggnyaló pojácával? József Attilától szinte bármelyik verset be lehetne másolni, de álljon itt néhány Faludy szonett a költészet tiszteletére: Aki szerelem nélkül él, kiszárad s gonosz lesz, mint a politikusok. Így voltam én két évig; mit sem vártam   jövőmtől a mindenség rám csukott siralomházában. És folyton féltem a haláltól, holott ez akkor végnek   pompás lett volna. Láttalak ma reggel ezüst roletták rácsában hogyan alszol; s kiléptem, festő az ecsettel a teraszra s szétnéztem boldogan:   a tenger kék térden hajlongott lábam előtt; a nap mint barbár drágakő forgott; álltam egy csupa fény világban, mely érthetetlen, de elérhető.