Rabok legyünk, vagy szabadok – ez a kérdés, válasszatok!

Nyitókép: Miniszterelnöki Sajtóiroda / Fischer Zoltán

„A hintapolitika velejárója, hogy tulajdonképpen nincs választási lehetőség. Kíméletlen, a saját érdekeiken kívül semmit nem észlelő, a sorsunk iránt százszázalékosan szenvtelen nagyhatalmak közti erőterekben kell megtalálni azokat a hullámokat, amelyeken a felszínen tudunk maradni.

Ezt már Zrínyi Miklós is felismerte, megírta 360 éve. Most az amerikaiak, a kínaiak és az oroszok közt kell megoldani ezt úgy, hogy a jóságukra fölösleges apellálnunk, hanem az érdekeinkben kell érdekeltté tenni őket. Saját mozgástér csak olyan területeken lehetséges, amelyek hidegen hagyják őket. Minden más esetben marad a lavírozás, illetve legjobb esetben az egymással zsarolásuk.

Utóbbinak volt mestere az Erdélyi Fejedelemség, amikor jól ment a szekér – a királyi Magyarország nemességével összejátszva, egymással fenyegették a főnökeiket, a bécsi császárt és az isztambuli szultánt, és sokszor így kaparták ki egymásnak a gesztenyét. Két pogány közt – az állítás a maga idejében is megállta a helyét, az összes későbbi időben szintén, és ma sincs okunk elvetni ezt a nézőpontot. Közben pedig (ne feledjük Pázmány Péter érseket) »gallérunk alá pökik« az amerikai, ha nem vigyázunk.

A hintapolitika tehát nem szabad élet, hanem veszélyes játék, vékony mezsgyéken egyensúlyozás. Ha nem tetszik, mert veszélyes, mert fárasztó, hogy mindig ügyeskedni kell, akkor csak egyetlen dolgot lehet választani helyette. Rabok legyünk, vagy szabadok – így fogalmazta ezt meg Petőfi, tökéletesen leírva a magyarság Mohács utáni dilemmáját, még két évszázaddal a saját élete után is. Ha nem a hintapolitikát választjuk, akkor csak az egyoldalú odaadás marad, a feltétlen elszegődés valamelyik nagyhatalomhoz. Ennek is vannak hívei a magyar politikában. Csakhogy az ilyesmi nálunk mindig szabadságharcokba torkollott, és fog torkollani. Ez van, ilyenek a magyarok.

Becsüljük meg tehát a hintapolitikát, mert olyan rettenetes idők is jártak már, amikor ezt se választhattuk!
Volt, amikor készen kaptuk az elnyomást, és csak szabadságharcokat robbanthattunk ki válaszul. Ha tetszik, ha nem, a magyar történelem epizódjainak – a történelmi tapasztalataink fényében – kétféle lehetséges kifutása van:

I. vesztes szabadságharc, és megalázó kibékülés az agresszorral
II. hintapolitika

Igaz, ami igaz, tartós sikert egyikben sem tudtunk felmutatni az elmúlt fél évezredben. Az egyoldalú elszegődés végül mindig eldurvul, aztán szabadságharc a vége, mert a magyarságnak van egy elég magas, ám egyértelmű tűréshatára. Így ez is csak időleges békét jelent. A hintapolitikában pedig elég egy-két elhibázott lépés, és évtizedek építőmunkája veszhet kárba. Ha irányítani akarjuk a saját sorsunkat – márpedig eddig mindig akartuk, miért pont most engednénk el? –, akkor csak a ravasz és türelmes hintapolitika marad. 

Abba érdemes sok energiát fektetni, hogy politikai nemzedékeken át olyan vezetők vegyék át egymástól a stafétát, akik értik, hogy hogyan és miért kell ezt csinálni.”

***