Szexi folkdiktatúra

„Ember, muzsikálj!” – riport erdélyi cigányprímásokról

2014. február 8. 11:16

„Ember, muzsikálj úgy, hogy senkinek ne menjen porrá a feje!” – ez a jelszavuk. Magyar cigánynak vallják magukat, habár többüknek már a román az első nyelve és ortodox a vallása. Ceausescu idejében szerettek igazán zenélni, de most egy budapesti táncházban találkoztunk a fáradhatatlan zenészekkel, Dumnezuval, Netivel és Florinnal. Riportunk erdélyi cigányprímásokkal, akiket imádnak Pesten. Mennyit kérnek egy estéért? Mikor volt jobb zenélni? Minek vallják magukat? A zenészek szavainak hátterét Kelemen László, a Hagyományok Háza igazgatója világítja meg a Mandinernek. Végül kiderítjük azt is, hogy mi a folkdiktatúra.

Nem veszel hegedűt?
Mennyibe kerül?
Hatszáz euró, amerikai, Stradivari.
Nem tudok hegedülni.
Ó, meg kell tanulni, Németországban van 57 éves tanítványom is!
Mennyi hegedűje van?
Nekem még most is van 13. Most is kettőt hoztam, egyiket hogy adjam el, a másikat zenélni. 
Miért adja el?
Kell a pénz nekem is.

Jámbor Istvánnal, alias Dumnezuval beszélgetek, egy népszerű, Amerikát is megjárt erdélyi falusi zenekar, a Szászcsávási Banda prímásával. Dumnezu nemes egyszerűséggel annyit tesz: az Isten. A Roham bárban ülünk, a Dohány utcában, a falon még kint van a Metro klub lógója. Egykoron ez volt a Metró, Zorán zenekarának a törzshelye. Ősztől azonban újszerű rendezvényeknek ad teret a hely, a Rézraktár nevű vándortáncház-kezdeményezés ide szervezi számos táncházát. Miközben a szórakozóhely feletti hostelbe ki-be költöznek a külföldi fiatalok, az egy saroknyira lévő Kazinczy utcában pedig folyik az élet a romkocsmákban, megtelik a Roham utcafrontján a kocsmarész. Odabent, a sötét, vörös függönnyel körbevett teremben, ami akár a David Lynch Twin Peaks-éből ismert vörös szoba is lehetne, pár hetente barázdált arcú zenészek húzzák szakadatlan a zenét, egészen hajnalig. 

Dumnezu, Neti, Florin – a hétköznapi halandó talán egy valóságshow beceneveire asszociál vagy széttárja a karját, ha megkérdezik tőle, kik ők. Vannak azonban, akik számára a háromból egy név is elég, hogy biztosan ne szervezzenek más programot aznap estére, amikor valamelyikük a közelükben zenél. 

Fodor Sándor Neti

Az erdélyi zenészeket rendszerint felléptető Rézraktár szervezői januárban egyszerre három, táncházas-népzenés körökben közönségkedvencnek számító prímást is felléptettek egy este. „Dumnezu”, azaz Jámbor István a Kis-küküllő menti zenét játszó, 1967 óta működő Szászcsávási Banda; Kodoba Florin a mezőségi Magyarpalatkai Banda prímása; Fodor Sándor „Neti” pedig kalotaszegi húzónév. Mindegyikük szerepel a kétezres években készült, erdélyi népi zenekarokat bemutató Életek éneke című tévésorozatban, amelyet három dvd-n adtak ki, az emészthetőség kedvéért pedig egylemezes moziváltozat is született belőle. A Szászcsávási Bandáról külön film is készült Szomjas György rendezésében 2001-ben. Amikor 2014 januárjában ezután kajtatok, csak hosszas keresgélés után bukkanok rá egy megrendelhető példányra, amiről kiderül, hogy az utolsó volt a bolt készletén.

Szombat este nyolc körül van, még csak pár folk arc üldögél a pultnál, a buli inkább tíz körül kezdődik. A három zenész már megérkezett: a félhomályos teremben, a kis színpad melletti asztal mellett ücsörgünk, mindenféle rövidek félig tele-félig üres üvegei az asztalon – pálinka, whisky, jéger, meg persze sör. Alig látom az arcokat, de egy idő után megerednek a nyelvek. Beszélgetés közben oda-odajön egy-egy fiatal zenész, többségük valahol, valamikor a három prímás valamelyikének, ha nem mindegyikének a tanítványa volt. Pálinkát, sört hoznak. 

Mivel az elmúlt hónapokban egyre többet tűnnek föl Budapesten, arról kérdezem a zenészeket, hol van több muzsikálás, hol zenélnek többet. Neti azt mondja: a legtöbbet Kolozsváron zenél, például a Bulgakovban és az Insomniában, de kávéházakban is fellép. Egyébként a kolozsvári Heltai hotelben tart hétfőnként táncházat. Ott is lakik a szállodában, de az egy külön történet lenne. „Én is muzsikálok Kolozsváron, táncházba meg folkkocsmába járok, például a Bulgakovba” – mondja Kodoba Florin, aki amúgy a Bulgakov mellett lakik. Dumnezu hozzáteszi, hogy neki majdnem minden héten van muzsikálása. Ugyanakkor szóba kerül, hogy ma inkább dj-k és a szintetizátorosok hódítanak a lakodalmakban. 

Kodoba Florin, Magyarpalatkai Banda

Mikor volt a legjobb zenélni? 

A Csau idejében, egészen 1989-ig” – mondja Dumnezu a régi diktatúrára utalva. „Akkor ment a banda nagyon. Zenéltem cigányoknál, magyaroknál, románoknál, nekem megvolt minden héten a dupla muzsikálás, szombaton lakodalom, vasárnap lakodalom. Volt, hogy hétfőn mentünk a gábor cigányoknak zenélni. Ott volt fizetés, háromszor többet kaptam, mint egy magyar vagy román lakodalomban, ma is többet kapok. De ma már csak énekest meg orgonistát viszek erősítővel, az kell nekik. Az énekes nyávog nekik, én elmuzsikálok az orgonistával, s kapok kétszáz eurót egy estéért.

Egyetértenek a többiek is. Neti annyit mond: „Kalotaszegen jó volt akkor. A rendszerváltás előtt más világ volt, nem volt annyi elektronikai szerszám, mindenki a népzenét kérte, minden gyenge zenésznek volt muzsikálása, nem voltak ilyen dj-k”. Florin hozzáteszi: „Amikor kezdtem muzsikálni, gyerekkoromba, apámtól tanultam a népzenét, a mezőségit. Hétvégén mindig volt lagzi, úgy tanultam meg. Akkor jó volt, más világ volt”.

Dumnezu így mesél: „Jött a tél, kicsit zakóban kellett menjünk a menyasszonyos háztól egészen a templomig, aztán a Kultúrig, délbe bémentünk a lakodalomba, másnap estig muzsikáltunk, 3-4 órakor jöttek ki a Kultúrból, mentünk a vőlegényes házhoz, terítették az asztalt a térdig érő hóba. Úgy be voltak rúgva, ordibáltak, hogy húzzad cigány! Mire hazamentünk, a szemünk sült le. Ötkor keltem, mentem regrutabálba. Talpon kellett, hogy legyél. Ma tudod hogy van? Lemuzsikálod azt a kis időt, abban is többet énekelsz, meg a nagy zaj, az erősítő. Csak szóljon, de nem árt az valakinek? Az a nagy zakatolás? Ember, muzsikálj úgy, hogy senkinek ne menjen porrá a feje!” 

*

A muzsikálási alkalmak is drasztikusan leszűkültek. Nem csak azért, mert már nincsenek bálok, kalákák, hanem mert a legfőbb muzsikálási alkalmakban, a lakodalmakban is tért hódít a gépzene. De legalább a »kötött« részekhez elhívnak azért zenészeket” – kommentálja kérésemre a zenészek által elmondottakat a népzene és a népi zenekarok legavatottabb szakértője, a gyergyóditrói születésű Kelemen László, a Hagyományok Háza igazgatója. Őt csak „tanár úr”-nak szólítják az Életek énekében a zenészek, akikkel ő maga is rengeteget muzsikált együtt. Kelemen Lászlóval a Hagyományok Házában, az egykori budai kaszinóban beszélgetek a Batthyány térhez közeli a Corvin téren. „Mindez azért van, mert így jóval olcsóbb. Egy ötfős zenekart megfogadni sokkal többe kerül, mint beállítani egy dj-t laptoppal.”

Kelemen rámutat: nem lehet pontosan meghatározni, mennyibe kerül zenészt fogadni, ez tájegység és alku kérdése. A székelységben általában szegényebbek az emberek. Kodály írja, hogy 1910-ben egy kétszáz fős lakodalmat egyetlen egy prímással játszattak végig Gyergyóban, ami nagyon merész: semmi kíséret, nincs erősítés, csak egy hegedű. Kalotaszegen, ami gazdag vidéknek számított, nem volt ritka a hét-nyolc fős zenekar sem. Most sem adják alább négy-öt főnél, ha zenekart fogadnak. A zenészek tiszteletdíja mindig magas volt, egy lakodalomban egy zenész egy havi átlagbért kap körülbelül, öt zenész tehát ötször ennyit. 

Dumnezu azt állítja, kétszáz eurót kér egy estéért, ha nem a gábor cigányoknak zenél. Reális-e ez Kelemen szerint? „Nem lehet pontosan behatárolni, de nekik jó az árfolyamuk: jó a zenekar, mindent tudnak, régóta muzsikálnak, össze vannak szokva. Könnyen elképzelhető, hogy kap kétszáz eurót. Hó végén például olcsóbb egy zenekar, hó elején, amikor több pénzük van, akkor többet kérnek. Élni kell. A fiatalabb zenészek megpróbálnak orientálódni a profi, félprofi néptáncegyüttesek felé, ahol kísérőzenészként dolgoznak.” De vajon meg tudnak élni a zenészek? Kelemen László szerint nem. „A második világháború után az értelmesebbje, és aki jobban akart élni, belekényszerült a munkavállalásba. Kodoba Marci is volt egy ideig Kolozsváron szemetes.” Van, akinek szakmája is van. A nagysármási prímást, Moldovan Gianit édesapja, Károly bácsi, aki brácsás volt, megtanította a szobafestő mesterségre. Van, aki a román államvasutaknál dolgozik pályafenntartóként; van, aki elmegy építkezésekre. A magyardécsei prímás kovács. Csángáló, a Szászcsávási Banda brácsása gazdálkodik. 

*

Ha már összeszokás: Kodoba Florin igen gyakran zenél Budapesten, de nagyon ritkán jön a saját zenekarával, a Magyarpalatkai Bandával. A Rézraktár szervezésében a prímásokat általában az évtizedek óta működő Üsztürü, az egyik legrangosabb táncházi zenekar kíséri. Ráadásul Florin házassága után beköltözött Kolozsvárra, míg a többiek maradtak a várostól 38 kilométerre, keletre fekvő faluban. Vajon nem okoz-e a zenekaron belül konfliktusokat, hogy gyakran egyedül jön, a többiek nélkül? „Hát, biztos nem jó nekik, ha csak engem hívnak, de őket is hívják ide-oda” – szól Florin válasza. „Mondd meg, hogy ha van muzsikálás, akkor menni kell!” – inti őt Dumnezu. 

Kelemen László szerint korábban a népzene sokkal inkább lokális volt. Volt egy falu, mondjuk Magyarpalatka. A faluban volt sok zenész, és ebből összeálltak zenekarok. Ezek mindig ugyanabban a felállásban muzsikáltak. Ez nem mindenhol volt így Erdélyben, Kalotaszegen például a prímást fogadták meg, és ő válogatta össze a zenészeket, akikkel menni akart mondjuk a lakodalomba. Ugyanakkor ott is voltak olyan kötelezettségek, amelyek a megfogadott prímást kötötték. Például Mérába illet vinnie a helyi zenészeket. „Ha meghívták az öreg Netit (a velünk beszélgető Fodor Sándor Neti édesapját) Mérába muzsikálni – én is voltam vele így –, akkor kötelező volt felfogadnia az öreg Árus Ferit. Ez íratlan szabály volt, de megtörtént, hogy Neti ezt megszegte. Ezt aztán Árus Feri nehezményezte is: bejött a lakodalomba éjfél körül tányérozni, azaz kéregetni. Körbement egy tányérral, hogy akkor adjanak neki pénzt. Merthogy ő neki itt joga lett volna zenélni. A történet úgy folytatódott, hogy a részeg közönség megfogta az Árus Ferit, felvágta egy asztalra, és azt mondta, hogy verbunk! Azaz táncolnia kellett, hogy tányérozhasson. Ő viszont győztesként került ki ebből az abszolút megalázó helyzetből, mert a táncért hatalmas ovációt kapott.” 

Mint az igazgató mondja: ma már máshova sem komplett zenekarokat hívnak. A zenészek a saját környezetükben szedik össze a zenészeket, mivel a komplett zenekarokból kiestek emberek, foghíjasak lettek. „Nem halt ki persze mondjuk a magyarszováti zenekar, Csengeri Árpi még él belőle, Botezán János már meghalt, ezért ha Csengeri Árpit hívják valahova, akkor a szomszéd faluból visz magával kísérőzenészeket, és összeállít egy zenekart.”

Mint megtudom, Kolozsváron van egy kocsma, ahol gyakorlatilag zenész árubörze működik, ha tetszik, emberkereskedelem zajlik. Keddenként összegyűlnek a zenészek, és ha valakinek gondja van, zenészt szeretne, a zenész meg munkát, ott egymásra talál kereslet és kínálat. 

Ez persze okoz összeszokottsági problémákat. „Ha te viszed a muzsikálást és nincs, ki rontson, akkor mész előre. De mondom nektek, hogy még a mai napig is, hogy úgy muzsikálj, hogy a másik nem ismeri a te muzsikálásodat, nem vagy összeszokva, nem ismeri a te ritmusodat, az indulatodat, mindent, akkor már másképpen muzsikálsz. Vannak orgonisták: nagyon-nagyon jók. Van két fiú, velem is harmonikázott az egyik, most idegen országban vannak. De az én orgonistámmal jobban muzsikálok, mint velük, pedig profik. Hiába húzza le az egeket, nem ott van a füle, ahol kell. Akármilyen rossz valaki, ha ismeri a te muzsikálásodat, tempódat, akkor az jó” – fejti ki Dumnezu.

Kelemen szerint ma a kapcsolattartás könnyű, mindenkinek van mobilja, fent vannak a Facebookon. Kevés olyan elzárt rész van Erdélyben, ahol ne lenne mobilhálózat. De féloldalas a dolog: ott van Palatkán a kicsi Mácsingó Náci, aki úgyszintén kiváló prímás, de nincs benne Florin bandájában, ezért nem hívják annyi felé és nem annyira ismert” – jegyzi meg Kelemen László.

*

Hogy kerül össze három külön tájegység zenésze, akik más zenei örökséget visznek tovább? „Én csak azt a mezőségit tudom, azt tanultam” – állítja Florin, habár ez nem igaz, ha hihetünk Kelemennek: „Ma már nem probléma, ha Kodoba Florin elmegy muzsikálni Kalotaszegre, mert miért ne, ha tudja az anyagot? Mérában is megfogadják a kis-magyarországi zenészeket tejmérésre.” Dumnezuból ömlik a szó: „Én nem egy zónát zenélek, hanem többet. Maros megyébe, Kolozsvár felé, Déván, le Hunyadig, szebeni vidékeken, Brassó felé, Csíkszeredán, bé Gyimesig. Vásárhelytől fel egészen Régenig. Kis-Küküllő mentét már nem mondom, azokat összemuzsikáltam, ott mindenhol voltam. Románul, magyarul, cigányul.”

A folyamat Kelemen László szavai alapján már a rádió megjelenésével elindult: „Neti Sanyi bácsi is tanult egy csomó rádiós nótát. Szinte kötelező is volt, mert a lakodalmakban énekelték ezeket a slágereket, bekerültek a köztudatba. Ha tangót kellett muzsikálni – márpedig a tangó bevett lakodalmi tánc volt –, akkor a Donáth úton nyílnak már az orgonák című nótának meg kellett jelennie. Én még a Kacsatáncot is húztam az öreg Netivel lakodalomban. Az internetet pedig aggályok nélkül használják a fiatal prímások. Kodoba Florin tud muzsikálni a mezőségin túl például kalotaszegit is, és a csávásiakkal is tud együtt muzsikálni, ahogy Kisneti is. Ráadásul pontosan tudják, hogy melyik nóta, dallam hova valósi.” Persze „Florin mindent kicsit palatkaiasan muzsikál, Neti Sanyi pedig kalotaszegiesen – de muzsikálnak mindent.” Neti meg is jegyzi, hogy dzsessztől kezdve bármit elhúz, mivel „élni kell”

S mennyire megterhelő vajon ez az életmód? Dumnezu: „Ha meg vagyunk szegődve, busszal odaérkezünk, feltesszük a dolgokat, zenélünk; ha lejárt a lakodalom, visszatesszük a kocsiba, haza. Ha máshova kell menni, valahol megállunk és elalszunk egy-két órát. Muzsikálunk nappal, éjszaka, nem számít. Amikor végeztünk, vesszük a lóvét, megyünk haza. Muzsikálás van, ha jól viselkedel s van tehetséged, románnál, magyarnál, cigánynál. De cigányokhoz már nem megyek, csak a gáborokhoz. A román cigányoknak nem muzsikálok, mert isznak, káromkodnak, nem szeretem. A gábor cigányok rendesek, és sok pénzük is van.” 

Ez az életmód persze nem a megállapodott, kiszámítható, polgári életvitelnek kedvez. Nincsen terhem, bele voltunk szokva, nálunk erősen sok muzsikálás volt. Nem csak szombaton. Keresztelő, regrutabál, szombaton-vasárnap lakodalom, hétfőn nem, de kedden már zenéltünk. A család az kellett, hogy azt viselje, nekik is kellett, hogy csinálják, ami volt otthon: az udvarba van ló, disznó, olyasmi állatok, ami a családnak kell. Kell menni kapálni.”

Dumnezunak, aki egyébként ma már megtért keresztényként nem iszik, nem dohányzik, van is egy gyakran, még filmen is elmesélt története arról, hogyan csalta meg a feleségét. Nekünk is elbeszéli – bár sosem lehet tudni, mennyi és hogy igaz a sztoriból –, amiből az rajzolódik ki, hogy tulajdonképpen megerőszakolta őt a sógornője.

„Bémentem egy olyan mulatságba, keresztelőbe, hogy ott cigiztek. Szivaroztak húszan ott bent, nagy füst volt, s pálinkaszag, semmit nem éreztem. Kólát ittam, töltöttek nekem, iszom, nézem, mi az isten, de már késő volt, kevés kóla volt, s sok pálinka. Úgy berúgtam, hogy vége volt nekem. Bementem az utolsó szobába, levetkeztem, levetettem magam az ágyra, s elaludtam. Ez volt olyan fél kilenc. Éjfélkor ébredek fel, nézem, jön be az asszony, vu-vu, szökik bele, be van ülve a faszomba. Mondom te mit keresel itt? Nem szégyelled magad? Mikor láttam, ki s mit csinál, vége volt. Feleségemnek a testvére. Az ördög aztán belebújt a seggembe, s basztunk tovább! S most milyen jó lenne, ha az nem volna! Hat évig! S aztán észrevette a feleségem.”

*

De vissza a komolyabb témákhoz. Vajon minek vallják magukat ezek a zenészek? Cigánynak, magyarnak vagy románnak?

Én cigánynak vallom magamat, de magyar cigánynak! – vágja rá Dumnezu.
Cigánynak. Magyar cigánynak. Református magyar cigány vagyok – mondja Neti.
Volt abból valaha bajod, hogy cigány vagy?
Nem, soha. Azért, mert zenészek vagyunk, lehet, ha nem lettem volna zenész, akkor igen. De ha zenész vagy, akkor minket mindenhol tisztelnek és szeretnek.
Ortodox vagyok, apámék református voltak, anyámék ortodoxok. Nekem sem volt bajom, mint zenész – teszi hozzá Florin.
De minek vallod magad? Magyar vagy, román vagy cigány? – kérdezi tőle Neti.
Magyar cigány – mondja Florin, akinek egyébként a román az anyanyelve, de felvette a magyar állampolgárságot.

*

Sajnos a zenészek közt is érvényesül a cuius regio, eius religio elve: sokan elrománosodtak. Florinnak is magyar református cigány volt az apja és a nagyapja, az öreg Náci – így becézik az Ignácokat. Az apja már nem tudott jól magyarul, Florinnak pedig a román az anyanyelve és ortodox a vallása. Az más kérdés, hogy a magyar kapcsolatai miatt magánszorgalomból megtanult magyarul. Tanúja voltam, hogy az öreg Neti Sanyikát román iskolába íratta és otthon románul beszélt vele, hogy tanuljon meg románul rendesen. Csak aztán az öreg észrevette, hogy neki főleg a magyarságnál van pálya, ezért felhagyott a családon belüli románosítási törekvéseivel” – fűzi hozzá az identitáskérdéshez Kelemen László.


És vajon van-e tovább? Továbbadják-e a zenészek a tudásukat? Florin két gyermeke már tanul zenélni, ahogy Dumnezu unokája is; s Florinnak és Netinek is rengeteg tanítványa van. A legutóbbi időkig a zenélés átöröklött tudomány volt, gyakorlatilag cigány zenészdinasztiák kiváltsága.

Magyarpalatkán három ilyen család volt, van: a Kodobák, a Mácsingók és a Radákok. Sok is fekszik belőlük a palatkai református temetőben, ahol halottak napján illik a zenészeknek mindenki sírjánál muzsikálni egy kicsit. A Kodobák legalább egy évszázada vannak a topon – ez azt is jelenti, hogy a Magyarpalatkai Banda tagsága is öröklődik valamelyest. A palatkai bandák eleinte a hegedű-brácsa (vagy kontra)-nagybőgő felállásban muzsikáltak, de egy idő után a hegedű és a brácsa megduplázódott. A csávásiak hatan vannak. Kalotaszegen Fodor Sándor „Neti” (1922-2004) volt az utolsó nagy prímás, aki édesanyjáról kapta a ragadványnevét, s fiára, a velünk is beszélgető „Kisnetire” hagyta örökségét. A Rohamban úgyszintén többször megforduló Varga István „Kiscsipás” pedig egy másik híres kalotaszegi prímás, Varga Ferenc „Csipás” unokaöccse, és a nagyapját is ugyanígy hívták.

Kelemen László problémásnak látja az átöröklés kérdését: az átadás éppen mostanában szakad meg. Vannak persze kivételek. Kodoba Florin esete tipikusan átadós eset: édesapja, Kodoba Marci már kiskorától hurcolta lakodalmakba, ahogy Neti Sanyikát is az öreg Neti: ő komoly gondot fordított rá, hogy a fiának mindent megtanítson. Sok helyen viszont nincsen utód. Mint meséli, Páncélcsehiben az idős prímás, Ötvös Joszif egy fiatal, idegen cigányzenészt állított be maga mellé, hogy neki átadja a tudását. Jellemző viszont, hogy az utódok az öregek által tudott anyagnak csak töredékét veszik át.

Amikor 1997 és 2001 közt a Fonóban szerte a Kárpát-medencéből 112 falusi zenekar tudását vették lemezre az Utolsó Óra gyűjtéssorozat keretében, a zenekarok 70 százaléka foghíjas volt, azaz hiányzott belőle valamelyik hangszer mestere. „A 112 zenekar 70 százaléka gyakorlatilag halott” – fogalmaz Kelemen László.  

Ezért van fontos szerepe a táncházmozgalomnak az átörökítésben. A kihalók szerepét ugyanis átveszik a táncházmozgalomban képzett zenészek, akik gyűjtik, ami még megmaradt, és egymástól is megtanulják ezeket a zenéket. A tanár úr megjegyzi: minden évben megrendezik Gyimesben az erdélyi táncházzenészek találkozóját, és ott van százötven zenész, fiatalok is. Magyarországon pedig „a Felszállott a páva megmutatta, hogy sokan vagyunk”. És talán az is megnyugtató, hogy Bartók már a húszas években is azt hitte, pár év, és ebből a zenéből nem marad semmi. Az „utolsó nagy prímásokat” pedig csak követik a gyerekeik, akik egyszer talán maguk is „utolsó nagy prímásokként” lesznek emlegetve.

Mindenesetre Kelemen Lászlóék nem bízzák a véletlenre a hagyomány megőrzését. A Hagyományok Háza a holokauszt emlékév alkalmából pályázott egy koncertsorozatra, amit a Fonóban rendeznek. „Nyilvánvaló, hogy nem csak a zsidókat, hanem a cigányokat is vegzálták ebben az időben, és különösen fontos, hogy felmutassuk még azt a zenei anyagot, amit még tudnak ezek az emberek ehhez kapcsolódóan” – fogalmaz Kelemen László. Ezért szeptembertől tíz héten át minden héten más együttes jön Budapestre. „Úgy tervezzük, hogy kedd este meghozzuk a zenészeket, szerdán egész nap gyűjtjük őket, este nagy koncertet adnak, aztán táncház következik.” 

A mentés közben pedig folytatódnak az önfeledt bulik is.Mi folkdiktatúrát csinálunk” – szögezi le Dobai Benedek, a rézraktáros táncházak egyik szervezője, aki azt mondja: céljuk a hagyományőrzés és egyben a hagyományteremtés: „legyen ez az önfeledt mulatás, ivás és táncolás tere!” Január végén Kiscsipás játszott a Rohamban a kalotaszegi bálban, február hetedikén a Pávában is versenyző Tokos jött Florinnal, február közepén pedig megint Florin jön farsangi bálra Szilágyi Tónival és bandájával. De mi az a folkdiktatúra? „Azt szeretném, ha aktív része lenne ez a hétköznapi kultúránknak. Ilyen bulikban csajozzunk, pasizzunk, igyunk, a legkevesebb kontroll mellett! Legyen az egész buli hagyományos, de szexi! Ez a diktatúránk lényege!” 

Megyek hazafelé reggel öt körül a Dohány utcából. A prímások még nagyban húzzák, amikor lelépek. Mesélem egy zenész ismerősnek, hogy Dumnezu rám akart sózni egy hegedűt.

És mennyit kért érte?
Hatszáz eurót.
Akkor nem vette többért száznál.

A bejegyzés trackback címe: http://fesztival.mandiner.hu/trackback/11909