„Tánc nélkül negyed ember sem vagyok”

Berecz Pista: A néptánc nemzetnevelő tényező

2015. március 14. 13:55

A néptánc segít kitisztázni az összekeveredett nemi szerepeket Berecz István, a Felszállott a páva első versenyének szólótáncos nyertese és a Fonó új művészeti vezetője szerint. Berecz a Mandinernek a néptánc által megőrzött férfiképről; az első világháború emlékére rendezett, első saját darabjáról; a népdalok elementáris voltáról és örök aktualitásáról is beszélt. Kell-e erővel megtartani a népi kultúrát? Lehet-e híd a néptánc szlovákok és magyarok közt? Mire jó a kalap? Interjú.

Koreográfusként együtt dolgoztál Vidnyánszky Attilával a János vitézben, A Fekete ég-Fehér felhők című darabban pedig játszottál is. Hogyan kerültél a Nemzeti igazgatója mellé?
 
A válasz egyszerű: nem tudom. El sem tudom képzelni, hogy kerültem a látóterébe. De örültem neki, megtisztelő volt. Elfogult voltam, mert két év könyvtárazás és szakdolgozatírás, valamint jó pár jogi államvizsga volt mögöttem; és ebből csöppentem bele a színház világába, abba az intézménybe, amelyben Reviczky Gábor, Bodrogi Gyula és Törőcsik Mari anekdotáit hallgathattam, s az akkora élmény volt, hogy ezt a helyzetet elrontani nem lehetett. Másrészről kishitű voltam magammal szemben, hiszen végső soron amatőr néptáncos vagyok, akinek a tánc szórakozás; és nem tudtam, mi hasznom nekem ebben az ismeretlen világban. De úgy éreztem, ennyire kell szélhámosnak lennem, ha az élet ekkora meglepetéssel ajándékozott meg, hogy jogi diploma után egyből az ország első színházába vezényel, akkor elfogadom. Ráadásul János vitéz gyermekkorom főhőse volt, példakép. Pedig korántsem egyszerű karakter.
 
Milyen volt Vidnyánszky Attilával dolgozni?
 
Egyrészt gyönyörű volt, ahogy ez a csoda előttünk kinyílt. Ahogy szerelmes szívű Petőfink világa összeért a mával és találkozott bennünk. Ahogy a papírra vetett szöveg életté tavaszodott a színészek, színészpalánták száján. Mindezt Attila terelgette olyan tiszta áhítattal, hogy a tizenéves vakszerelmesek megirigyelhetnék azt a lelki állapotot. Ennek ellenére gyakran mégis feleslegesnek éreztem a táncot. Erőltetettnek éreztem, hogy a színész mond egy mondatot, s utána csap egyet vagy bokázik. Ha tánc, akkor legyen tánc, utolsó szuszig. De mit lóg ott a levegőbe egy darab elárvult bokázás?! Aztán megértettem Attila álláspontját is. Ő nem néptáncosokat akar nevelni a színésznövendékekből, csak egyszerűen férfiakat. 
 
 
Puhányságot látnak, amiből az igazgató ki akarja nevelni legalább a maga tanítványait?
 
A puhányság kortünet, nem a színészpalánták hiányossága. A világ által diktált „légy laza” (akkor is ha üres vagy) olyan életfelfogás, amelyhez viselkedésminta és nélkülözhetetlen beszédmód, valamint mozdulatok tartoznak. Rajta kapom magamat is ilyesmin. Az emberre ráragad, észre sem veszi. Nincs szikárság, határozottság, férfiasság. Helyette széteső lazaság, elnőiesedő fiúk. Úgy éreztem, elsősorban nem is táncot tanítani vagyok ott, hanem a néptánc által megőrzött férfi-képet átadni. A színésznövendékek hatalmas alázattal álltak a tánchoz, megtanulták a figurákat, példaértékű volt a hozzáállásuk; de hogy az a férfi tartás, ami eleinkre jellemző volt, kialakuljon, ahhoz nem két hónap kell. 
 
Mennyire kerültél bele a kultúrharcba?
 
Az alkotáshoz szükséges ihletett lelkiállapot nem engedi meg, hogy a színházba belopózzon a kisstílű, generált balhé. Attila rendezni akar és azt is csinálja. Rendezéskor boldog, mint a gyerek a terepasztalnál. Aztán amint kilép a próbateremből a világba, megint rázúdul az ellenkampány. Hihetetlen erős, hogy így bírja. 
 
Te magad is rendeztél egy kis darabot a Fonóban az első világháború emlékére. Hogyan sikerült?
 
A világháború kitörésének száz éves évfordulója hozta el azt a pillanatot, hogy belevágjak régóta dédelgetett álmomba. A Nagy Háború témáját ideálisnak találtam arra, hogy a néptáncra építkező táncszínházi nyelvet kitapogassuk, vagy legalábbis kísérletet tegyünk rá. Aztán mikor belekezdtünk, korántsem volt annyira könnyű, mint azt elképzeltem. Az ötletet, a koncepciót, a szövegeket én hoztam, de barátaim, nevezetesen Appelshoffer János, Sánta Gergő (a Magyar Nemzeti Táncegyüttes, az egykori Honvéd táncosai), valamint Fundák Kristóf koreográfusi rutinja nélkül könnyen kudarcot vallhattam volna. Táncolt még benne Fekete Bence, és közreműködött egy kiváló színészpalánta, Krausz Gergő is. Egyes fejezetekkel nem voltunk bajban: a háború kitörése, a mámoros hevület, a harcvágy könnyedén megvalósítható volt néptánccal, ugyanígy a harcra, a temetésre is találtunk mozgást, de például országunk feldarabolását már nem tudtuk csak tánccal kifejezni.
 
A világháború kapcsán keletkeztek az utolsó népdalok, ismerjük a még hagyományos, elzárt falvak élményeit a sorozással, háborúval kapcsolatban. Ez segített?
 
Bennem is ez fogalmazódott meg. Akkor gondoltam először arra, hogy első világháborús műsort kellene csinálni, amikor a Fonóban együtt láttam Kicsi Kótát, gyimesközéploki táncost és a kalotaszegi, szucsági Samu bácsit, akik első világháborús nótákat énekeltek együtt, de órákon keresztül! Akkor rájöttem, hogy ez milyen erős összekötő kapocs: hiszen bárhova mész a Kárpát-medencében, ezeket a nótákat nagyjából ugyanúgy ismerik az öregek. Ezek a dalok itt vannak még az emberemlékezetben, ugyanakkor még nem műdalok. Ugyan új stílusú dallamok, de még népdalok. És az őket ihlető pillanatok, a front pokla, a hadifogság kilátástalansága, az otthon messzesége olyan megrendítő mélységet adnak ezeknek az énekeknek, hogy kiráz a hideg. Az egyik refrénje ezt mondja: „ej, jobb es volna a kisangyalom karjai közt pihenni, de meghalni”. Fájdalmas hazavágyódás, otthon is már csak a halálát tudja elképzelni. Annyi éneket összegyűjtöttem-gyűjtöttünk, hogy csak az énekek elvinnének egy estét. Ezt még tánccal megfűszerezni, ez volt az eredeti elképzelés. 
 
 
Szeretnél még rendezni?
 
Igen, remélem, hogy még nem fújt ki ennyivel, mert igen élveztem. Jó érzés, amikor valami összeáll; hisz valamely érzésed, véleményed esztétikai formában látod kifejezve. 
 
A néptáncos színpadi produkciók jellemzően egy szűk szakmai közönség érdeklődésére tartanak számot. Hogy látod a néptánc és a színpad viszonyát?
 
Mindig próbálom hangsúlyozni: a legfontosabb, hogy bekapcsoljuk a vérkeringésbe az egész társadalmat. Így léphetné át önnön kereteit a néptánc, és nem csak szórakozás lenne, hanem nemzetnevelő tényező. Ezt vidéki táncoktató kollégák sokszorosan meg tudják erősíteni: az, hogy a diszkó és a spangli helyett a srácok a próbaterembe menjenek, alapvető nemzeti érdek a felnövekvő generációk testi-lelki egészségének szempontjából és a kultúramegőrzés szempontjából is. Ha túlszakmáskodjuk a dolgot, csak egymást nézegetjük, belterjesek lehetünk. Ugyanakkor a szakmára szükség van, hisz azért járunk előrébb a népi kultúra feldolgozásának hitelességében, mert Kodály és Bartók nyomán a népzene és néptánc interpretációjára is szigorú elvárások alakultak ki a táncházmozgalomban. Szembeállíthatjuk ezzel szomszédjainkat, akik a népszerűség oltárán láthatólag semmit sem törődnek gyűjtésekkel, filmekkel, régi formákkal. Vadul burjánozzék a népi-nemzeti kultúra, elfér benne a szintetizátor is! Hallgatja is az egész ország, három tévéadón keresztül nullahuszonnégyben. Miközben azért próbáljuk a közönség igényéhez hozzá igazítani, és ezáltal a könnyebben emészthetőség érdekében ócsítani a népi kultúrát, ne feledkezzünk meg nevelni is őket. S ehhez legjobb út-mód, ha táncol, énekel, zenél a nép. És itt megint visszatértünk oda, hogy a gyerekneveléstől kell belopni zenét, éneket, táncot, s a mikroközösségek szintjén kell bevonni a társadalmat ebbe a folyamatba. 
 
Te hogy kerültél bele a táncos életbe? Családi örökség?
 
Édesapámék nem erőltették, és ez jó hatással volt rám szerintem. De nekem ez az egész mindig szórakozás volt. Szerettem mulatni, aztán rájöttem, hogy ezt sportként is lehet űzni. Sok időbefektetés és fáradtság, de ott voltak a példaképek. A filmen nézett adatközlők és a közvetlen példaképek, Zsuráfszky Zoltán és legnagyobb tanítványai, akiken Sára Ferenc is dolgozott: Fitos Dezső, Kádár Ignác, Hajdú Flórián és Lajkó Levente, azaz  az Ordasok táncegyüttes. Bölcsőde és óvoda helyett néztem, ahogy Zsura táncol és fanatizál embereket, s ez egyben iskolám lett. Nála és tanítványainál a férfi az férfi, s ki lehet tenni a színpadra is. Nem az az érzésed, hogy ő csak önkielégít, s minek ide a közönség; hanem megmutatja magát, látványos, ugyanakkor tisztán az eredetire épít, nincs show-elem, csak a falun felgyűjtött tiszta forrás jelenik meg előtted – átszűrve azon az emberen, annak egyéniségén, aki épp táncolja. S ezáltal lesz mégis élő és mai.  
 
Fitos Dezső társulatában te is táncoltál, mégpedig a Magyar Falu című előadásban, ami hatalmas sikert aratott a washingtoni Smithsonian Folkfesztiválon. Ugyanakkor Fitos Dezsővel és veled szemben is megfogalmazódik időnként, hogy túlhangsúlyozzátok a virtuozitást.
 
Ki-ki a maga vérmérséklete szerint táncol. Azért szeretnék olyan virtuózan táncolni, mint Dezső. Ha viszont ezt magára a műsorra érted, akkor nem könnyű kérdést vetsz fel. Dezső és felesége, Enikő ízlésvilága, látványvilága, műsoruk megállíthatatlan sodrása úgy hatásvadász, hogy közben végig tiszta forrásból ered, a figurák épp olyanok, ahogy azt a parasztemberek szalagra táncolták. Ugyanakkor néha mégis úgy érzem, hatásvadászat és a magyar kultúra bemutatása között feszül némi ellentét. A minél nagyobb taps érdekében könnyű átlépni azt a határt, amelyet az életét végig dolgozó, kenyerét maga megteremtő parasztember viselkedésének, gondolkodásmódjának, s ezért táncának is a méltósága jelöl ki. S a méltóság egyik fő jellemzője a mértéktartás.  ttől függetlenül Dezső és Enikő messzemenően kiemelkedő munkát végez, amatőr táncosokból elsőrangú profi teljesítményt képesek előhozni, teszik ezt mint kiváló pedagógusok, mint kitűnő szakemberek. Maradék nélkül ismerik a teljes Kárpát-medence tánckultúráját, az ország legjobb táncos párjaként pedig kiváló példák táncosaik előtt. Nélkülük Magyarország sikere messze nem lett volna ekkora, bizton állíthatom.
 

 
A szlovákiai, szlovák nemzetiségű táncház-mozgalomban, aminek példaképe a magyar, állítólag mostanában mindenki Fitos Dezsőnek öltözik. Lehet, hogy a táncházmozgalom híd lehet a két nemzet között?
 
Igen, határozottan, ezt így látom. Én is ismerek a békéscsabai szólótánc-fesztiválról egy kitűnő szlovák srácot, Peter Vajdát, aki már hat éve jár oda, pedig akkor még mindennap jöttek a hírek Slotáról és Malina Hedvig ügyéről. Megjelent ez a fiú közöttünk, akivel első zavarunkban nem is tudtunk mit kezdeni, majd láttuk, hogy milyen piszok jól táncol. Inaktelki legényesét bárki megirigyelhetné itthon is. Fel sem merült köztünk soha semmiféle nemzeti ellentét. Már hozza a zenészeit is a fesztiválra. Mulatság után pedig könnyebben esik a kényes kérdésekről való beszélgetés is. De semmi ellenségeskedés nincs bennünk. 
 
Nem túlságosan Erdély-központú a táncház-mozgalom? A Felvidékre és Kis-Magyarországra mintha jóval kevesebb figyelem jutna.  
 
A „túlságosan” kicsit bántja a fülemet, mert kevésnek érzem az életemet, hogy megunjam Erdély csak egy kis szeletének, akár a Mezőségnek is a zenéjét, de valóban. A táncház a széki táncrenddel született, Erdélyben sokkal élőszerűbb volt még ez a kultúra a városi fejlődés hiánya miatt. Természetes közegében szemlélhette az ember a zenét, a táncot. Aztán azért kiderült, hogy csonka országunkban is vannak értékek, bizony! Nem mindenhol vették át a városiasodó cigánybandák ám a szerepet. Hanem olyan kincsek vannak, amelyeket észre sem vettünk. Például Budapesttől hatvan kilométerre, a Nógrád megyei Terecskén hunyt el március elején Pál István pásztorember, az utolsó dudás, akinek kimeríthetetlen tudományába olyan énekek, dallamok, és hangszeres muzsika tartozott, amely önálló fejezet lehet a népzene tudományában. Nyugodjék csendesen. 
 
Akármerre nézek, a latin táncok a legnépszerűbbek mostanában, mindenki salsázik. Nem mintha ez baj lenne, de mi van a sajátunkkal?
 
Én is gyakran szembe futok ezzel a kérdéssel, és már óvatos vagyok prófétálni, és már unom magam hallgatni, hogy „miért nem a sajátot?” Persze attól, hogy unom, attól még igaz! Félretéve és nem hangoztatva ismét a közhelyeket a társadalmunk saját kultúrája iránti idegenkedésétől, úgy látom, hogy főleg korunk nőjének nincs ínyére, hogy látszólag díszlet, kellék legyen a férfi mellett. Látszólag ugyanis nincs kibontakozási lehetőség a néptáncban. Pedig abban sem csak kiegészítő szerepe van a nőnek, nem csak támaszkodik rá a férfi. Mennyi tudás kell például ahhoz, hogy valaki szépen tudjon forogni, főleg egy egész táncrenden át! Némely kalotaszegi parasztasszony harmincat is forgott egymás után. S ha úgy hozta a helyzet, hát a rögös földön. Ez még egy balettosnak is a becsületére válna, még a baletteremben is!
 
Szokásos kérdés, hogy kell-e „erővel” megtartani valamit, ami amúgy eltűnne, például a népi kultúrát. Kell?
 
Kell, hiszen mégis működik. Magunkénak tudunk érezni egy éneket, amiben eke, szántás és csoroszlya van, mivel az alapérzelmek ugyanazok: azokban ugyanúgy bánat van és öröm, és az éneklőik szerelmesek voltak, s aztán bánatuk volt vagy boldogságuk. Nem lehet ezt racionális érvekkel megmagyarázni: az érzelmek ugyanazok, a szerelem ugyanaz, s ezt olyan formában fejezi ki a népi kultúra, ami sokkal elemibb annál, hogy észérvekkel meg lehessen magyarázni. A földhöz tapadtsága, a direktsége, ugyanakkor a szárnyalása, változatossága a maga egyszerű keretei között független a díszlettől. Ahogy egy görög drámát is aktuálisnak tudunk érezni háromezer év után is, ugyanúgy ezt is. Amíg ember az ember, magunkénak érezzük ezeket. „Verset irunk – ők fogják ceruzámat / s én érzem őket és emlékezem... / Megszólítanak, mert ők én vagyok már; / gyenge létemre így vagyok erős” – mondja József Attila. Mi is ilyen közös verset írunk az ősökkel.
 
 
Mit csinál a Fonó művészeti vezetője? Ezt a pozíciót december óta töltöd be.
 
Például széket pakol. De a programszervezés az elsődleges, kapcsolattartás a zenészekkel, alkudozás, ami fáj, mert most a túloldalon állok... de nagyon rám fér, hogy összeegyeztessem elgondolásaimat a gyakorlati dolgokkal. Például feladat számomra, hogy a közönség behozása érdekében mennyit engedhetek elgondolásaimból, hiszen igazodni kell a kereslethez. Eddig jól elvoltam a saját képzeteimmel, s most össze kell egyeztetnem ezeket a valósággal, ami szép játék és sokat tanulhatok belőle. Például eddig nem foglalkoztam világzenével, ami viszont része a Fonó profiljának. Új helyzet, hogy nem csak a színpadi részét látom a dolognak, hanem ami mögötte van, s ami kicsit piszkosabb világ néha. 
 
Hol a helye a népi kultúra állami támogatásának?
 
Eltekintve egy-két kiemelt rendezvénytől, úgy látom, hogy még mindig jóval alulfinanszírozottabbak vagyunk más műfajokhoz képest. A Fonóval sem tudunk kitörni a pár milliós kis költségvetésünkből, pedig vannak terveink és azt hiszem, hogy fennállásának húsz éve alatt a Fonó bizonyította, hogy a legkitartóbb biztos bástyája a folklórnak, emellett helyet ad a dzsessznek és a világzenének egyaránt. Nem kell magyaráznom talán senkinek, hogy ez aligha a profitszerzés csatamezeje, sokkal inkább értékőrzés. És a Kárpát-medence kulturális értékeinek ilyen szintű közvetítése közérdek. Én értem, hogy országimázst épít a divatcégek támogatása, itt-ott véletlen be is kerül egy-egy úgynevezett „magyaros” motívum. De az, hogy egy ilyen intézmény több mint tízszer nagyobb költségvetésből gazdálkodjon, mint mi, akik meg magát a tartalmat hozzuk el, azt nem teljesen értem.
 
 

 
Ezzel foglalkozol napközben, este pedig gyakran látni táncházakban. Nem félsz attól, hogy ki fogsz égni?
 
Na, ez húsbavágó kérdés. Pár hónap után már látom, hogy vonalzóval meg kell húznom a vonalat, ahol félreteszem a szervezéssel járó kötött, száraz, lélektelen részt; és csak a tánccal foglalkozom, ami eddig is érdekelt, és ami éltet. Ezt a kettőt nem keverhetem össze, pedig akarva-akaratlanul összekeverődik, hisz ugyanaz a világ... És néha odébbállna az ember, pedig nem szabad abbahagynom a táncot, mert negyed ember sem vagyok nélküle.
 
Mit tanít a néptánc?
 
Szerintem viselkedésformát, életmódot. Ez elsőre nagyzolónak, túlzónak hangzik, de mégis. Először csak a lépésekre koncentrál az ember, aztán rájön, hogy sokkal többet kapott. Természetesen megint megemlíthetjük a férfi és női szerepeket: tisztítja a hozzáállásunkat, mert valljuk be, összekeveredtek ezek a dolgok, és a tánc segít ezt kitisztázni.
 
Nem küldi vissza a nőket a konyhába?
 
Nem, abszolút nem. De lehet egyesíteni a kivívott női jogokat azzal a tartással, viselkedéssel, amit a tánc ad, és ez egészséges középút. Hiába hiszünk mindannyian az emancipációban, még a legfeministábbak is érzik, hogy egy nőnek nem úgy áll a négykézláb hányás, mint egy férfinak – nem mintha utóbbinak jól állna, de a nőnek még rosszabbul áll, vagy máshogy áll rosszul.
 
Rendszerint kalapot hordasz. Ez polgárpukkasztás?
 
Van neki egy romantikája. Nem közömbös iránta senki. A kalap az, amit össze tudok egyeztetni bármiféle civil viseletemmel, nem csak parasztosan lehet hordani, hanem divatosan is. Fickós viselet. A kalap sokkal több, mint egy fejfedő. Aki nézegetett már archív fotókat, látott már parasztembert, akár csak székely vendégmunkást, ahogy igazgatja a fején a kalapot, tudja, hogy a kalap kedvjelző potméter. Be tudsz bújni mögé, ha olyan kedved van, behúzod a szemedbe a karimáját; ha jó kedved van, felcsapod. Meg az ember érzi, hogy máshogy viselkedik, amikor a fején van. Tartást ad. Én hajlamos vagyok gyengébb napjaimon levenni, nem akar az ember mindig kilógni, de amikor felveszem, érzem, hogy máshogy viselkedem.
 
***
 
 
Berecz István kétszeres aranysarkantyús néptáncos 1987-ben született Budapesten, és 2014-ben szerzett jogi diplomát a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen. 2001-ben kezdett táncolni, és azóta számos táncegyüttesben megfordult, jelenleg a Kis István által vezetett Bem Táncegyüttes tagja. 2009-ben a legjobb férfi táncosnak választották a Szolnoki Országos Néptáncfesztiválon. 2012-ben a Fölszállott a páva című televíziós vetélkedő szólótánc kategóriájának győztese lett. 2013 nyarán bekerült abba a magyar delegációba, amely a magyar kultúrát képviselte a washingtoni Smithsonian Folklife Festivalon. 2014-ben a Vidnyánszky Attila által rendezett János vitézhez készített koreográfiát a Nemzeti Színházban, ahol a Fekete ég - A fehér felhő című előadásban kapott szólószerepet. 2013-ban az Elle magazin év legtehetségesebb fiataljai közé válaszotta, 2014-ben pedig Zuglótól kapta meg Az év embere címet.
 

Fotók: Földházi Árpád.

A bejegyzés trackback címe: http://fesztival.mandiner.hu/trackback/15221