Bevándorló blues

Nem akarok új vasfüggönyöket – Kiss Tibi a Mandinernek

2015. június 10. 14:20

Egy-két kretén magyart szívesen lecserélne néhány jöttment jófejre Kiss Tibi. A Quimby frontembere a Mandinernek elárulja: „bevándorló” filmes művésszel dolgozik együtt, magát pedig viking származásúnak tartja. „Szoptatós anyák alszanak a kórház kövén a gyerekük mellett, a rendőrök meg közben plakátokat őriznek. Vajon lesz-e majd az a langyos eső, amely lemossa arcunkról a szégyent?” – teszi fel a kérdést az énekes-gitáros, akivel a Quimby sorsfordulóiról és a Most múlik pontosan utóéletéről is beszélgettünk. Interjúnk.

Írja már a Bevándorló bluest? 

Csak mert megírtam már a Kivándorló bluest?

Mert azt megírta, amikor aktuális volt, most meg ez nagyon aktuális. 
 
Ajaj. Összetett és bonyolult probléma. Múlt héten néhány napot kórházban töltöttünk a kisgyerekkel. Szoptatós anyák alszanak a kórház kövén a gyerekük mellett, a rendőrök meg közben plakátokat őriznek. Vajon lesz-e majd az a langyos eső, amely lemossa arcunkról a szégyent? Ha már dal, inkább ilyen módon. Engem az emberben létrejövő emóciók izgatnak, azokból lesz dal, nem aktuálpolitikából. A véleményem meg biztosan idealista, de úgy gondolom: a világ mindenkié. Nem örülnék, ha új vasfüggönyök, szögesdrótok és falanszterek világát alakítanánk ki attól tartva, hogy máskülönben ránk emelik a bunkójukat a szegényebb, szerencsétlenebb rétegek. A menekültstátusz egyébként alapvető emberi jog. A kérdést nem lehet ilyen bután és demagóg módon kezelni. De ha már így, hadd legyek én is demagóg.
 
 
Parancsoljon!
 
Viccből kiszámoltam, hány kórházi szobát lehetne rendbe tenni csak a plakátkampány 300 milliójából. Úgy, hogy egy picit méltóbbak legyenek az anyákhoz, a gyerekekhez. Pótágy, függöny, ilyesmi. Apróságok. Kábé húszezret. Ehelyett itt van ez a probléma, ezzel a nagyon rossz üzenettel. Nekem úgy tűnik, leginkább arról szól, hogy a Fidesz visszakanalazzon a Jobbiktól némi emberanyagot.  
 
Azért az eltérő kultúrájú emberek egymás mellett élése rengeteg problémát hozhat – amint az Nyugat-Európa számos nagyvárosában látszik is.
 
Az azonos kultúrájúak egymás mellett élése is rengeteg problémát hoz. Magyarnak lenni meg szerintem nem születési privilégium. Inkább döntés kérdése, hogy mit teszek az országért. Sokunk ősei is bevándoroltak ide. Én például viking vagyok. 
 
Komolyan?
 
Komolyan. Viking származású. Sőt, egy-két kretén magyart szívesen lecserélnék néhány jöttment jófejre. A viccet félretéve: kétségkívül létező, ám összetettebb és bonyolultabb probléma ez annál, hogy demagóg szlogenek mentén beszéljünk róla. Olyan ez, mintha azt mondanám: nem engedem bölcsődébe a gyereket, mert még a végén elkap valami fertőzést. A veszélye tényleg megvan, a megoldás viszont nem az, hogy bezárom a kicsit a négy fal közé.
 
Tudja talán, mi a megoldás?
 
Na, ez már nem az én feladatom. Mindenesetre túl kellene lépni az emóciókon és a félelmeken, komolyan kellene erről vitatkozni a megfelelő és pártfüggetlen szakértői fórumokon.
 
 
„Nem az ország sötét, hanem az, ahogy mi, magyarok bánunk vele és egymással.”
 
A Kivándorló bluesban felfestett sötét országkép máig sem lett tehát szebb, világosabb?
 
Nem az ország sötét, hanem az, ahogy mi, magyarok bánunk vele és egymással. Imádom Budapestet, az országot, de rengeteg huszonévessel beszélgettem akkoriban, amikor azt a dalt írtam. Nem láttak jövőképet itthon, nem tudtak elhelyezkedni – vagy ha igen, nem tudták megoldani, hogy abból ki tudják fizetni az albérletüket, vegyenek enni és még el is tudjanak menni szórakozni. Az ő helyzetükbe igyekeztem belehelyezkedni. A dalra kaptunk egy csomó negatív kritikát, de a lényege annyi, hogy ha már menni kell, szorítson nekem inkább, aki szeret, ne eltaszítson.
 
A politikai felhangja azért egyértelmű. 
 
Nem tagadom, van benne az is. Akkor már elég dühös voltam. Van ugye először a remény, a bizalom, utána a belassulás. Ezt követi a csalódottság, az apátia, a nihil. Hogy a fene fog ezzel foglalkozni. Belül viszont végig rágott valami apró fájdalom. Az érzés, hogy basszus, mégse lehet szó nélkül hagyni mindent, semlegesnek maradni, kivonulni. A folyamat viszont, amelynek ez a dal lett az eredménye, jóval hosszabb, mint hogy aktuálpolitikainak lehessen nevezni. A mindenkori szűk réteg a köz java ellen érvényesíti az érdekeit, nekünk meg annyi jut, hogy négyévente elmegyünk valamelyikre ikszelgetni.

Ennek hatására tudatos döntés volt, hogy a legutóbbi lemez, a Kaktuszliget rockosabb és közéletibb, tökösebb lett mint a korábbi, zoránosodó Ajjajaj vagy a Most múlik pontosan?
 
Nem. A legelső lemezünkön is ugyanúgy voltak keringők, poros, sanzonos balladák, ahogy röfögős-punkos riffek. Ez volt a helyzet a 17 számos Kicsi ország-lemeznél is, aztán kiválasztották róla az Ultravalót és azt játszotta a rádió. Akkor azért fogtam a fejem. A fagyizó apuka eljön a koncertre a gyerekkel, mert milyen kedves dal az Ajjajjaj, az Ultravaló és a Most múlik, mi meg leszakítjuk ott a fejüket szegényeknek. 
 
A Most múlik pontosan az önök Satisfactionje, amelyet mindig kénytelenek eljátszani? 
 
Inkább a mi Angie-nk. Volt, hogy egy évig tudatosan és egyáltalán nem játszottuk. Akkora volt a Csík Zenekar által mögé tolt támogatás, hogy egyszerűen megcsömörlöttünk tőle. Az, ahogyan feldolgozták a dalt, a Quimby ismertségét, népszerűségét is érezhetően megemelte, de rendesen elegünk lett belőle. Most már kezd elmúlni ez is. Ha épp kedvünk van hozzá, eljátsszuk. Nem mindig. Semmi sem kötelező.
 
 
„Az első gondolatom az volt, hogy jaj, ne, már megint a Most múlik...?”
 
Könnyen belement, hogy szerepeljen Lévai Balázsnak a dalról szóló, „Engedem, hadd menjen” című, nemrég bemutatott filmjében? 
 
Amikor Balázs felvetette az ötletet, az első gondolatom az volt, hogy jaj, ne, már megint a Most múlik...? Aggódtam. Ma már nagyon örülök neki. Más fénytörésből mutatja a dalt, a helyére teszi, ráadásul nem is csak amolyan „így készült a híres nóta”-típusú film lett. Az elengedésről és az újrakezdésről is szól, ráadásul három külön aspektusból. A mezőségi, szombattelki banda tagjai az apjuk elvesztését dolgozzák fel és viszik tovább a muzsikát, Csík Jani majdnem halálos balesete után építi újra magát és a zenekarát, nekem meg a drogfüggőséget, azt az életet kellett elengednem. Aminek hatására aztán a dal is megszületett. 
 
A filmben Szabó Attila a Csík Zenekarból közli önnel: a „Vágtatnék tovább veled az éjben”-sor ritmusa alapból is a népi bőgőtémáké. Az eredeti, alapvetően popdalban tudattalanul van benne a Kárpát-medence hatása?
 
Semmi sem tudatos. Édesapám magyartanár, ő is megkérdi olykor: „Tudod, Tibikém, hogy ez, amit írtál, felező nyolcasokban van, jambikus lejtéssel?” Én meg mondom, hogy nem tudom, apukám. Ha akarnám, sem tudnám kikerülni magam, de nem is akarom. Szeretném, ha lenne közép-európai és kárpát-medencei íz a zenénkben. Arról persze fogalmam nincs, hogy áll össze egy dal. Hogy áll össze az ember? A növények? Egy üstökös csóvájában is ott vannak az alapelemek, de hogy rakja őket így össze a Jóisten? Senki sem tudja. Összepofozza valahogy. Játszik. Van, amiből varacskos disznó lesz, van, amiből pillangó. Az alkotás is ilyen. Nemrég fölhívott egy vajdasági magyar szaxofonos haverom, aki éppen pénzt keres hajón. Egy szál szaxofonnal eljátszotta a dalt, magyar egy szál sem volt a hajón, de állva tapsoltak. Azért hívott, hogy ezt elmesélje. Szöveg nélkül is működik tehát. Csak ez az egyszerű dallam. Ő sem érti, miért. Én sem.

A dal szövegét viszont önnél jobban talán senki. Segítene értelmezni egy-két sorát?
 
Persze.
 
Mégis hogyan remeg egy táltosszív a konyhakésben?
 
Meg van fordítva a kép. A konyhakés remeg a táltosszívben.
 
Miért nem úgy van akkor?
 
Akkoriban minden fel volt fordulva. 
 
Álmok foltos indiánlova?
 
Ez nem olyan bonyolult. A préri, az indián, a vágtatás mind a nagy szabadságot jelentették nekem gyerekként. A spiritualitást, a közösséget, a természettel való egységet. Pozitív, szabad légkörben suhanhatnánk együtt – nagyjából ennyi.

„Furulyáját elejti egy angyalszárnyú kígyóbűvölő”?
 
Azt is írhattam volna, hogy „nem énekel többet a bőrmikrofonba”, de az azért nem lett volna túl szép. Szexuális kép az alap. A furulya a férfi fegyvere. Minthogy hangszer, a képben benne van a zene, a kreativitás is. A szenvedély. Mindkét értelemben. És annak elvesztése. 
 
 
„Kellene egy rakendroll-nyugdíjasközpont.”

El tudja veszteni, vagy a Mick Jagger által kikövezett úton haladva még 72 évesen is színpadon lesz majd?
 
A Stones-ból Keith Richardsot figyelem inkább. Az utóbbi pár évben rottyant egyet, de egy alkotó addig él, ameddig dolgozik. Vannak persze képességek, amelyeket ha elveszít, jobb, ha leteszi a lantot, de akkor alkot tovább más módon. Pont múltkor beszélgettünk erről. Arra jutottunk, hogy kellene egy rakendroll-nyugdíjasközpont. 
 
Viccel?
 
Nem. A zenészek megszokták és szeretik a közösségi létet. Nem szeretnénk öregen egyenként kinézegetni egy-egy ház ablakából, figyelve a forgalmat. Másrészt elég rossz a zenészek nyugdíja. Jókat buliznánk, muzsikálnánk odabent. Éltem már közösségben, szóval tudom, hogy amikor az ember gyengébb és tehetetlenebb, jó másokkal összefogni, egymás seggét kitörölni. Tibcsi és a Fogatlanok. Bandi And The Aranyérs. Livius és a Szottyadt Herék. Évente kioszthatnánk az Arany Kacsa Díjat, hetvenes groupie-k begördülnének a klubszobába minden pénteken és szombaton...
 
Hátha odaáll az állam az ötlet mögé, de addig is: a popzene támogatásába be kell szállnia? 
 
Ha a paprika, a gulyás meg Puskás mellé tenni akarunk még valamit, azt támogatni kell. Másképp nem megy. A franciák is támogatták a kultúrát, a skandinávok a kilencvenes években tettek ugyanígy a popzenével. Belefeccöltek pénzt, de már 6-8 év után pozitívba fordult a mérleg. Tisztán gazdaságilag is. Csak azért mondom így, mert manapság ugye mindent számszerűsíteni kell. Rettentő pici pénzek is számítanak ebben az iparágban. A PANKKK-program, egy egész szakma költségvetése annak idején az Operaház kéthetes költségvetésének felelt meg kábé. És már az is érezhető volt. 
 
A könnyűzenét támogató új, állami Cseh Tamás Programból érzékelnek valamit? 
 
Ez valami hasonló akar lenni és igen, érzünk valamit. Az mondjuk nem volt túl elegáns, ahogy létrehozták, hogy ugyanis lenyúlták a nevesítetlen jogdíjak negyedét, aztán abból indították ezt a programot. Ez az iparág amúgy rengeteg áfát fizet és élőmunkát foglalkoztat. Már csak ezért is kaphatna vissza valamit. Lehetne támogatni áfa-csökkentéssel is, például. A program pozitív hatását érezzük azért, főleg abban, hogy a kis vendégzenekarok kapnak támogatást, így nem kerül nekik pénzbe, hogy eljöjjenek velünk játszani. Ez fontos. Mi például öt évig nem tudtunk vidékre menni a rezsi miatt. Budapesten már 6-800 ember előtt játszottunk, de médiatámogatás nem volt mögöttünk, úgyhogy ha vidékre mentünk, mindenhol 57 ember előtt játszottunk és folyton azon kellett gondolkodni, hogy ki tudjuk-e fizetni a mikrobuszt.
 
 
„Elmebetegek voltunk, faltörő kosként mentünk előre.”
 
Kik a kedvenc ifjak?
 
Sokakat nem ismerek, úgyhogy nem lenne korrekt, ha mondanék bárkit. A lényeg nem is az, hogy most ki mennyire jó. A lényeg, hogy kibírják-e azt az első 5-8 évet, amit lelkesedésből kell lenyomni.
 
Ön tehát már nem lelkesedésből nyomja?
 
Dehogynem! Borzalmasan lelkes vagyok ma is. Csak tudom, hogy az elején sokan hullanak el. 

A Quimby miért nem hullott el?
 
Mi elmebetegek voltunk, faltörő kosként mentünk előre. Nem érdekelt minket, hogy röhög rajtunk a nemzedékünk. „Még mindig itt csörömpöltök a kocsmában, én meg most parkoltam le az Audimat.” Amikor a szülők és a nagymamák is pedzegetni kezdték, hogy ideje most már valami normális munka után nézni, akkor sem adtuk fel. Érdekes egyébként, hogy zenész valamiért úgy él a köztudatban, hogy az nem normális szakma. Olyasmi, amiből éhen lehet halni. Pedig nem feltétlenül.

Eleinte is úgy gondolták, egyszer csak bejön majd?
 
Nem gondoltunk ebbe bele. Nagyon kevéssel is beértük és a világ sem volt ennyire anyagias. 20 négyzetméteres, penészes nyolcadik kerületi albérletekben laktunk hárman-négyen és boldogok voltunk. Meg kellett tanulni például, hogyan lopjunk élelmiszert a boltból, de jó kaland volt. Volt úgy, hogy egy hónapon keresztül krumplit ettünk. Vettünk egy zsákkal és az volt. Még a szülinapi torta is krumpliból készült! Ezt egy kisgyerekkel persze nem akarja megtenni az ember, szóval a helyzet gyökeresen megváltozott, amióta apa vagyok.
 
Elég későn lett. Most majd indul a sorozatgyártás, a nagycsaládos életmód?
 
Van néhány blues-zenész, akinek harmincvalahány gyereke van, B.B. Kingnek is volt vagy tizenöt. Ez elég rokonszenves nekem egyébként. Persze ezt nem csak én döntöm el. Azt sem hittem volna huszonévesen, hogy ilyen sokára lesz majd gyerekem. Huszonvalahány éves koromtól nyitott voltam a családi életre, csak nem úgy jöttek össze a dolgok. 
 
 
„Házassághoz hasonlítanám inkább.”
 
Amikor 2003-tól elvonón volt és több mint egy évre kiesett a zenei pörgésből, mit csináltak a többiek?
 
Volt, aki a kulcsmásolóban dolgozott... Mindenki próbálta fenntartani magát. 

Amikor visszatért az intézetből, egyszerűen folytatták, ahol abbahagyták?
 
Nem. Leültünk beszélni. Függetlenül az én személyes problémámtól sok minden cudarul működött a zenekarban. Rendet kellett raknunk. Nem volt egyszerű, a sokféle harc viszont összekovácsolt minket. 

Munkakapcsolat lett ez mára, több mint húsz év után, vagy még mindig baráti?
 
Házassághoz hasonlítanám inkább. Sokat rohadunk együtt a buszban, s máig előfordul, hogy nincs elég pénz szállásra. Ilyenkor egy ágyban alszom Feféfel. Jól elröhögcsélünk. Ebben a zenekarban mindenki bolond, csak mindenki máshogy. Liviust harminc éve ismerem, de máig szórakoztat. Ez egyrészt szerencse, de volt vele munka is. Máig vannak nagy vulkánkitörések, összeveszések, de az ordítás után öt perccel megöleljük egymást. Most jöttünk vissza egy Európa-turnéról, aztán új lemez is lesz. 
 
Mikor?
 
Nyáron, negyven fokos próbateremben nem lehet dalt írni, úgyhogy a segget majd ősszel tesszük az ötletek mellé, de gyűlnek szépen. Egy filmszerű színházi koncertet is felveszünk addig. 
 
Lévai Balázs készíti azt is?
 
Azt Vanded Kashefi, aki több klipet is rendezett már nekünk.
 
Egy bevándorló?
 
Az. Bevándorló. Itt él vagy tíz éve és remek klipeket, filmeket rendez. 
 
Elveszi a magyarok munkáját!
 
Ja, és közben bombákat is gyárt. Egy titkos mecsetben lakik a Belvárosban, ahol szado-mazo orgiákat tart és hátrafelé nyilazó amazonokat elégít ki análisan, szegecses országalmával.
 

***

Fotók: Földházi Árpád.

A bejegyzés trackback címe: http://fesztival.mandiner.hu/trackback/16010

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés