Hagytam magam után valamit

2016. február 20. 08:15

Umberto Eco
Kétezer

Könyveket írtam, hagytam magam után valamit. Az utolsó üzenet számomra nem probléma. Interjú.

„AR: Mit gondol, összességében az emberek nyertek vagy veszítettek a média mindenütt jelenvaló voltának, illetve robbanásszerű terjedésének köszönhetően?

UE: Sokszor elmondtam, hogy az olyan médiumok mint a televízió, a gazdag embereknek ártanak, viszont jók a szegényeknek. Evvel azt akarom mondani, hogy egy művelt értelmiségi, egy helyi értelemben gazdag ember, aki eltúlozza a média szerepét, sok mindent elveszít: nem olvas könyveket és így tovább. De vannak más emberek is. Tudja, az olasz nyelv egészen az ötvenes évekig nem volt igazi nemzeti nyelv, mert rendkívül nagy jelentősége volt a nyelvjárásoknak. És a televízió egységesítette az olasz köznyelvet. Volt egy idős nénikém, akinek szörnyű élete volt, a betegsége miatt be volt zárva a szobájába, és mi megajándékoztuk egy televízióval. Számára ez lehetőség volt arra, hogy kapcsolatban maradjon a világgal, megváltoztatta, jobbá tette az életét. Vannak helyzetek, amikor a tévé kiszélesíti a számunkra elérhető információk körét, fogékonyabbakká tesz minket az iránt, ami a világban történik, és vannak más helyzetek, amikor éppenhogy érzéketlenné tesz. Újabb terrorista merénylet Izraelben, oké, minden napra egy, az ember hozzászokik. Azt gondolom, hogy gyakran érzéketlenné tesz. Valaki azt kérdezte tőlem, hogy a számítógép változtat-e azon, hogyan írunk? Ez ugyanolyan, mintha azt kérdeznék, az aszpirin tényleg használ-e infarktus ellen. Tudjuk, hogy az aszpirint száz éve találták fel, és nincs elegendő tapasztalatunk, hogy megmondjuk, használ vagy árt. Hogyan lehetne megmondani, milyen hatása van a számítógépnek az írásra, mikor az első személyi számítógép húsz évvel ezelőtt jelent meg? Ez nagyon rövid idő. A média is, már amit mi értünk alatta, a televíziót és hasonlókat, ötven éves. Az emberi fajnak ahhoz, hogy elveszítse farkát vagy hogy létrehozza a nyelvet, évmilliókra volt szüksége. Noha mostanában minden gyorsabban történik, azért ötven év túl kevés, hogy megmondhassuk, milyen mértékben változtatta meg ez az új dolog fajunkat. A faj reagál a változásokra. Például a vonat és a gépkocsi feltalálása természetesen csökkentette testünk erejét. Ha ötszáz évvel ezelőtt Milánótól Bolognáig gyalog kellett volna eljutnunk, tizenöt napig tartott volna az út. Ám ugyanakkor fajunk kitalálta a sportot, hogy erősítse testünket, s így létrejön valamiféle egyensúly.

AR: Több keleti szövegben szerepel a halál angyala, aki a halál pillanatában egyetlen jelről felismeri az embert, mert ez a jel pontosan és kizárólag annak az embernek a jele. El tudja képzelni, mi lenne az Ön különleges ismertetőjegye, amiről a halál angyala felismeri?

UE: Kérdezze meg azt az angyalt; nem, nem, nem tudhatjuk, mi a valódi jegyünk, lehet, hogy egész életünket e jegy alatt töltöttük, nem tudván, hogy mi az. Hetvenedik születésnapomon vidéki házamban ünnepség volt, eljött minden diákom, körülbelül ötvenen. Egy üveggömböt ajándékoztak nekem, lyukak voltak rajta, s mindegyikbe egy kis írás volt dugva. Aznap este végigolvastam az összeset; a maga módján mindegyik arról szólt, mennyire szeretnek engem és miért, és hogy mit tanultak tőlem. Rájöttem, hogy mindegyikük valami mást tanult abból, amit tanítottam nekik. Egészen más okok miatt szerettek, mint amit képzeltem. Hogy mi az én ismertetőjegyem? Talán ők tudják, én nem. Valami egészen mást kaptak tőlem, mint amit én adni véltem.

AR: Most egy tökéletesen ostoba kérdés: kicsoda Ön?

UE: Ez tényleg ostoba kérdés.

AR: Van egy történet egy szufiról, aki kopogtat az ajtón és arra a kérdésre: „Ki az?” azt feleli: „Már húsz éve próbálok erre a kérdésre válaszolni. Ha tudnám a választ, nem állnék itt.”

UE: A zen válaszát adhatom. (Eco összeüti a tenyerét.)

AR: Sokan szeretnék tudni, nem zsidó-e Ön?

UE: Nem, nem vagyok.

AR: Nem furcsa ez: Ön olyan bölcs és mégsem zsidó?

UE: (Nevet.)

AR: Valaki azt mondta, egy kicsit mindannyian zsidók vagyunk.

UE: Azt hiszem, az agyam nagyon talmudista. Ebben az értelemben, kulturálisan lehetnék nagyon is zsidó, de biológiailag, amennyire tudom, nem vagyok. Esetleg valamelyik általam ismeretlen ősöm…

AR: Úgy tűnik, hogy szeret élni, élvezi az életet. Mi ennek az életörömnek a forrása?

UE: Nem tudom, tényleg szeretek-e élni. Udvariasságból keltek ilyen látszatot. Amikor beszélgetek, igyekszem sziporkázni, viccelődni, anekdotázok, hogy tetsszen az embereknek. Lehet, hogy a lelkem mélyén egyáltalán nem vagyok boldog. Meg aztán… minden öröm múlandó. Holnapután meglátogatom az unokámat, és abban a pillanatban nagyon boldog leszek. Tegnap megittam két gint martinival és tulajdonképpen tényleg boldog voltam. Ha egy katalógusban felfedezek egy régóta keresett könyvet, nagyon boldog vagyok. De csak egy rövid pillanatig tart.

AR: Akkor bizonyára nem ért egyet Chestertonnal, aki azt mondta, hogy szereti a létezést, szereti azt, hogy valami van, és hogy ő maga is van.

UE: Igen, de ez így van az állatokkal is. Mivel létezünk, szeretjük a létezést. Ilyen a helyzetünk. Pont ugyanilyen indokkal szeretem az oxigént. Előnyben részesítem az oxigént, annak hiányával szemben.

AR: Előnyben részesíti a létet a nemléttel szemben?

UE: Ez nem igazán világos, mivel hetvenévnyi tapasztalatom van a létezésről és mind ez idáig nincsen semmiféle tapasztalatom a nemlétről. S a bökkenő ott van, hogy nem teheti fel nekem újra ezt a kérdést akkor, amikor már lesz ilyenirányú tapasztalatom. Már megint a kommunikációs nehézségek miatt.

AR: Azt mondta, hogy mindenféle vallásos magyarázat nélkül is képes értelmet adni a halálnak. Miféle értelmet tud adni saját halálának?

UE: Amikor ifjú katolikus voltam, egy öreg kommunista mesélte nekem a következőt. Azt kérdeztem tőle: „Nem hiszel Istenben, holnap meghalsz, hogyan tudsz értelmet adni az életednek és a halálodnak?” Mire ő azt válaszolta: „Azt kérem, hogy társadalmi módon búcsúztassanak, ne legyen semmiféle egyházi ceremónia. Meghalok, de ezzel az utolsó gesztussal még eszmei figyelmeztetést intézek a többiekhez. Ily módon még a halálom is alkalmas lesz arra, hogy elmondja az embereknek azt, amiben hittem és amit helyesnek tartottam.”

AR: Az Ön halála is tanulságos lesz?

UE: Én előnyben vagyok ezzel az emberrel szemben, hiszen én könyveket írtam, hagytam magam után valamit. Az utolsó üzenet számomra nem probléma. Végrendeletemben meghagytam, hogy azt akarom, hogy a síromra a reneszánsz filozófus, Campanella Napvárosának utolsó két sorát véssék, az Ispotályos és a Genovai közötti párbeszéd utolsó két sorát, ami így hangzik: „Aspetta, aspetta! – Non posso, non posso!” – „Várj egy kicsit, várj még! – Nem bírok, nem tehetem!””

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: http://fesztival.mandiner.hu/trackback/20500

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés