Rihanna a Szigeten: bukás és hazugság

2016. augusztus 12. 11:44

Stumpf András
Mandiner

Rohanna. Az ember. Kifele. Minél előbb. A színpadon: Rihanna.

rihanna2.jpg

Rohanna. Az ember. Kifele. Minél előbb. Különben a végén még állva elalszik. Olyan unalmas ez a koncert. A színpadon: Rihanna.

A tömeg viszont akkora a Sziget nagyszínpada előtt, hogy végig kell várni ezt az értelmezhetetlen és értékelhetetlen produkciót, az agyonmarketingelt világsztár félplayback-showját. Koncertnek kevés (zenét nyomokban tartalmaz csak), shownak semmi (nincs cirkuszi tűzijáték, lézeres-kivetítős, profin komponált parasztvakítás legalább), még esztétikai élmény sincs, hiszen a főhősnő még csak szépnek sem mondható.

Percekre eltűnik a teljesen jellegtelen „dalok” (dehogy dalok) között, na, biztos most öltözik át: de nem, még az sem. Végig olyan szerkóban nyomja, ami Obi Van Kenobinak jól állna, de a világ egyik első számú popüdvöskéjének nem. Amikor − sokszor ki tudja, miért, eltűnik a főnő, van egy kis cirkusz azért: félmeztelen feka artisták tekergetik ki a vállukat elég ügyesen. Ez mégis mi? Jön mindjárt az elefánt is?

Tényleg jobban járnánk, ha a fáni jönne, de nem az jön, hanem Rihanna megint. Hogy elmakogja mondjuk: vöjkvöjkvöjk. Közben néha odanyúljon a puncijához. „Mi a fasz van, Budapest?” – kérdezi aztán, ezzel is jól megmutatja, hogy ő milyen kemény kislány. Kemény csávóról is „énekel”, a magvas dal szövege a Mandineren is olvasható. Félreértés ne essék: szex, pornó, keménység: minden mehet a zenében. Bármi mehet. (Anything goes − hallgassuk csak meg azt mondjuk a Guns N' Roses-tól, na, így például érdemes szexről dalt írni.) Szóval bármi mehet, ha az előadó meg tudja csinálni. Ha hiteles tud lenni. Rihanna nem tud. A legtöbbször r'n'b-, máskor meg gagyituctuc-alapú valamikkel (felhívjuk a figyelmet: nem dalok) együtt esetleg Madonna-paródiaként lehetne értékelni ezt a furaságot. De paródiának sem elég jó, amit látunk.

Másfél órája zsúfolódom itt a tömegben, többek között azért is, mert a sztárocska fél órás késéssel indította a programot. Egy órája untat tehát Rihanna és még hátravan legalább fél óra. De már most látszik a jó hír: ezek itt az igazság pillanatai.

Színpadról, élőben, sok embernek hazudni órákon át nem lehet. Bátonyterenye-külsőn, a diszkóban talán elmenne ez a hakni, de ott sem biztos. Szó sincs arról, hogy mondjuk csak az én szőrös szívem lenne kőkemény, kritikusi vénámban fagyott volna meg a vér. Ez a „koncert” tényleg nem működik. Itt van kilencvenezer ember, elképesztő tömeg − a popcicus pedig éppen megbukik a színpadon. Nem látványos a bukás, csak éppen nem tud mit kezdeni az egyébként csodás alaphelyzettel, a miatta idevándorolt tízezrekkel. Akik, azaz mi, a közönség, nem is vesszük a lapot. Nem csoda, ha egyszer Rihanna nem oszt nekünk egyet sem. Feltűnően unatkozva állnak tízezrek. (Hatalmas a kontraszt: Rihanna előtt a Parov Stelar akkora bulit nyomott a Nagyszínpadon, hogy még a Nap is lement. Ott aztán volt nem csitri, ám elképesztően szexi énekesnő, zene, elektronika és rezesbanda, pörgés és igényesség, méltóság... Csodás volt.)

S hogy miért nem működik ez itt, most? Elég egyszerű: ez a Rihanna nevű nőci iskolapéldája a tenyésztett popsztárnak.

Az ő világa a sminkeseké, a stúdiótrükköké és a videoklipeké. Tőle két méterre lévő kamerának tud affektálni és pózolni. Azt kitanulta. Tőle száz méterre lévő emberekhez, hús-vér emberekhez nem tud szólni. Egyrészt nem nagyon van mit mondania szegénykének, másrészt mert egyéniséggel sem bír. Éppen azért sikeres, mert annyira tucat, mert olyannyira jellegtelen. Az amerikai elnökjelöltek esetében már éppen fordul az eddigi trend, hogy a leghétköznapibb, legszürkébb, legérdektelenebb a nyerő; de a popzenében úgy látszik most ér épp csúcsra Rihannával. Ha nagy néha írnak neki valóban dalokat, amilyen mondjuk a Diamonds című sláger, amit, ha jól tudom, a hétfői Sziget-fellépő, Sia írt neki, az hallgatható, de egyéniség híján az sem átütő. Aztán jön a Four Five Seconds, amit meg Paul McCartney követett el tavaly, hogy Rihanna és a másik tehetségtelen amcsi gigasztár, Kanye West énekelje el. A dal nagyon egyszerű, de jó: Paul ritkán hibázik. Rihanna viszont még ezzel sem tud igazán aratni. Búcsúzóul egy kőkeményen Amy Winehouse-os nóta az új lemezről, lassúcska soul-dal, de ez legalább szintén dal. Van benne valamicske éneklés is, de az ív nélküli, szerkesztetlen, koncepciótlan „show” már menthetetlen.

De mégis hogyan kerültem én ide egyáltalán? Rihanna koncertjére, ha egyszer pont olyan az egész, amilyenre számítottam a néhány rádiósláger és klip alapján, amelyekhez eddig szerencsém volt?

Nos, tényleg úgy, mint Pilátus a Krédóba. A főhős nem én vagyok. Csak kísérőszemélyzet. Az történt ugyanis, hogy észrevétlenül megnőtt a lányom. Az idei Sziget-programot tehát már ő diktálta. Rihannát, azt látni kell. Jó. Meg látni kell még MØ-t is. „Tudod, apa, a lány, aki azt énekli, hogy »All we need is somebody to lean on...«”. Aha. jó. Azt hallottam a rádióban, tényleg. Mondjuk nekem erről a sorról a Let it bleed ugrik be a Stonestól (Well, we all need someone, we can lean on...”), de hát, apa, öreg vagy. Hja.

Mielőtt elindultunk a Szigetre, egyébként belehallgattunk a -életműbe is mosogatás közben. Fú. A kilencvenes évek elektropopjához képest semmi új, a Lean ont leszámítva még a slágerek is jellegtelenek (Final song), vagy gagyik (Kamikaze), de sebaj, nyitott vagyok én, ha „öreg” is.

Szerencsére. Ez a ugyanis olyan koncertet adott este fél héttől a dugig telt A38-sátorban, hogy rendesen élveztem. Itt is látszott: a színpad az igazság helye. Teljesen mindegy, hogy nem valami épületesek a -dalok, viszont ott volt ez a nem szép, nem jó táncos, de nagyon őszinte, nagyon önmaga nő a színpadon, egyszerű pólóban-gatyában, és szívét-lelkét beleadta. Működött is, nagyon. Persze, itt is a loopokra énekelt rá, a saját hangjára, itt is szét volt effektezve az egész, oktáver meg minden, de mindegy, ha egyszer valóban ott állt valaki a színpad közepén, akinek fontos volt, hogy ott áll, aki szerette, amit csinál. Amúgy koncertje tényleg koncert volt, felépítve rendesen, remek dobos és gitáros is volt vele, meg persze a DJ. Elképesztő hangulat, saccra tízezer együtt mozgó ember... Tízpontos buli volt.

Rihannáé meg nulla pontos.

Ebben egyébként egyetértett a Stumpfok mindkét, helyszínen tartózkodó nemzedéke. A mindjárt 36 és a mindjárt 15 éves is.

És ez nagyon jó hír. Kiderült, hogy marketing ide vagy oda, színpadon nem működik a hazugság − élőben kicsit sem, nagyot sem lehet átverni.

Ezért kell koncertre menni. Aki tehát teheti, annak irány a Sziget! Minél többször. Én például megyek még Muse-ra szombaton, aztán hétfőn újra gyerekvezényelte popnapot tartunk Years And Years-zel és Siával.

Beszámolunk majd arról is.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: http://fesztival.mandiner.hu/trackback/23998