Szabadságok és paradoxonok − Sziget '16

2016. augusztus 18. 11:50

Stumpf András
Mandiner

Mennyi maradt meg a húsz évvel ezelőtti Szigetből?

sia.jpg

Break on through to the...

Szétdiszkósított változat üvölt a hangszórókból, nem is a dal, csak a riff, trendi cicusok és pasik táncikálnak rá a VIP-ben. Sokan tényleg kölyökmacskák még, 16 évesek, ha lehetnek. Apu gazdag, megvette nekik a VIP-jegyet. Egy ideje lehet venni is. Próbálom elhessegetni a „bezzeg a mi időnkben a Sziget”-érzést, mert az ugye cseppet sem trendi, az olyan naftalinszagú, szégyellnivaló, de ez e diszkósított Doors-riff egyszerűen nem engedi. Csak néhány órája ugyanis, hogy a remek énekesnő, Garda Zsuzsa posztolta a '96-os Szigetről készült filmet, meg hozzá az akkori érzéseit, benne némi cseppet sem diszkósított Doors-zal.

„Punkok, rockerek, metálosok, goth-ok... Csak mi voltunk ott, senki más! Ez volt az egyetlen hely jó ideig, ahol együtt lehettünk! Soha nem felejtem el, milyen csodálatos érzés volt, hogy végre nem bámulják meg a fekete ruhám, a tetkóm... szelíd őz voltam az ottani legdurvább arcokhoz képest... Amikor először beléptem, megrohantak az érzések... Életemben először a helyemen voltam. Otthon voltam több ezer ember közt! Ezt nem lehet leírni, ma is bőgve fakadok, ha rágondolok. És ez a film visszahozza. Itt van! Amikor a Doors szövegében - mindig a rockdiszkó kocsma mellett sátraztunk és pogóztunk hajnalig - a »She gets« helyett azt üvöltöttük, hogy »Sziget!«. Körben álltak a sátrak, közöttük a pokrócokon a tér, ahol lehetett ülni, dumálni... Biztos most is van ilyen fesztivál, a kisebbek közt... de a Sziget nagy volt és ilyen volt!”

Most, húsz évvel később meg nagyon nem ilyen. A mai kölyökcicák többségének gőze nincs, mi az a Doors, nem is ismerik fel a Break On Through riffjét, nem a She gets-re üvöltik, hogy Sziget, de azért üvöltik, csak rengetegen némi akcentussal, ahogy egy csomó híresség is a Nagyszínpadról. Sátrak mondjuk vannak ma is. Ennyi maradt meg a húsz évvel ezelőtti Szigetből?

Nos, látszólag nagyjából ennyi, de azért mégsem teljesen. Az üzenet ma is olyasmi, csak ma már nem magától értetődő valóság, hanem brand, amely maga teremti a valóságot és az értelmezést, de amelyet mégiscsak azok a daliás idők alapoztak meg. A brand pedig a szabadság maga. Island Of Freedom.

Ez végül is változatlan. Hogy tehát a szabadság azt jelenti: temérdek ember közé zsúfolódsz, elköltöd a pénzed piára és közben megnézel koncerteket, aztán rázod a farod valahol. Ez ugyan kiegészült cirkuszi attrakciókkal, színházzal, bungee jumpinggal, miegyébbel, amelyekre költhetsz, ha sok az a zsebpénz, de az üzenet lényege ma is ennyi: szabadság az, hogy van választásod. Ez eddig egyébként stimmel is.

Csak miről is dönthetsz itt szabadon? Hát arról, hogy mit nézel meg a hatalmas kínálatból, a több tucatnyi színpadon párhuzamosan futó produkcióból. Szabadság egyenlő választás aközött, hogy így bulizol, vagy úgy bulizol. Lényeg, hogy a szabadság nem más, mint a szórakozás, a „bulizás”.

Baj ez?

Nem baj. Cseppet sem baj. Azért nem baj, mert működik. Mert vonzza a mai tizenhat-huszonhat éveseket. Idén ismét sikerült valahogy olyan programot összerakniuk Gerendaiéknak, amely számukra izgi, amelyért hajlandók elutazni ebbe a városba, elkölteni itt egy rakás pénzt, mellesleg pedig látnak-hallanak valamit ötvenhatról, de belebotlanak azért a Magyar Faluba, egy-egy táncházba is. Sziget nélkül ez sosem történne meg. A jobban eleresztett magyar tinik is láthatták a kedvenceiket ezen a héten. Igaz, én eddig azt sem tudtam, hogy léteznek ezek a kedvencek és sokkal gazdagabb sem lettem, hogy tudom, de ha a kedvesen semmilyen szintipop most a menő, hát akkor az a menő, ilyeneket kell idehozni.

Van tehát egy nemzetközileg is értékelhető, vonzó attrakció Budapesten, amely alulról építette föl magát, minimális közpénz-támogatást kap volumenéhez képest, a szervezők és főleg Gerendai tehetsége, kitartása tette naggyá − és mégis vannak, akik lehúzzák. Jobbról, ráadásul. Meg a Kurultájjal hasonlítják össze, hogy az jó, tartalmas, ez meg gagyi meg hazugság.

Egy szempont nem kerül elő valahogy sosem: a teljesítményé. A Kurultájra a fiatalok tömegei tesznek, legalábbis nem mennek oda félmillióan. Ez pedig nem azért van, mert a gonosz világ-összeesküvés elhallgatja a Kurultájt és nyomja a „Sziget-ideológiát”, hanem mert a bulizás szabadsága szexibb egy tizen-huszonévesnek (a legtöbbnek) mint a múltvizsgálat lehetősége. Annyival szexibb, hogy pénzt hajlandó adni érte, sok pénzt, amelyet vagy éppen ő keresett meg, vagy aputól szerezte nehéz rinyálások és esküdözések árán (netán anyutól − mielőtt szexistának bélyegezne valamilyen nagyon haladó nagyon okos megint).

Akik majd' megvesznek, hogy legyen itt vébé meg olimpia, igazán örülhetnének, hogy a Sziget minden évben idehoz egy kultúrvébét anélkül, hogy mindenféle stadionokat kellene építenünk hatalmas összegekért. Vagy inkább: világkiállítást.

Ami nekünk, magyaroknak is jó. A Sziget legjobb része ugyanis szinte sosem az, amit előre elterveztünk, hanem amibe lődörgés közben csak úgy belefutunk. Most is volt olyan produkció, amelyről korábban nem hallottam, itt meg egészen véletlenül szaladtam bele és lenyűgözött. Norma Jean Martine, például. Egyszer csak meghallottam az A38 sátorból kiszűrődni a hangot. "Norah Jones-ot is meghívták? És nem nagyszínpados?" Földöntúlian szép női hang, valami lassú dal egy szál zongorával. Bementem, szépséges, hosszú barna hajú nő látszott a szinti mögött - még mindig lehetett volna Norah. Aztán beszállt a banda is (dob, basszus és gitár), és még mindig. Amikor aztán Johhny Cash-től játszották az I'm On Fire feldolgozását, hát akkor is. Kicsit poposabb, kicsit kevésbé karakteres, de a mai felhozatalhoz képest még mindig nagyon az. Klipeken nem jön át a dolog, de élőben nagyon működik: ha itt játszik valamikor a nő, mondjuk az A38-on, biztos, hogy megnézem.

Teljesen véletlenül futottam bele a Biebers koncertjébe is. Sosem hallgatnám a dalaikat, de hogy jól játsszák őket és hogy fergeteges bulit tudnak csapni, azt most már tudom. Puskás Péter remek frontember, le a kalap.

A Rihanna-napról már írtam, ott a főnő tényleg borzalmas volt, annál már csak jobbat láttam aztán a Nagyszínpadon. Még a szombat délutáni műmájerkedés is aranyosnak hatott (a brit Bring Me The Horizon pogóztatta meg népet jellegtelen Linkin' Park-koppintásával). Az izlandi Sigur Rós vernyákolása bizonyára hatalmas művészi értéket képvisel, egy telt házas fesztivál Nagyszínpadán viszont kis híján gyilkos ötlet volt bevetni őket. Még jó, hogy elvették a beengedésnél a késeket, pengéket. Tömegek vágták volna fel az ereiket. (Az egykori Moloko-énekesnő koncertje volt még hasonlóan borzalmas élmény az A38 sátorban.) A Muse meg jó volt a maga nemében, csak hát rájöttem megint, hogy egyáltalán nem szeretem a Muse-t. Radiohead, kicsi Queen, tíz éve nagyon modernnek ható artrockpop... Felismerhető, karakteres, nem kamu, valódi... Szóval tisztelet jár érte tőlem, szeretetet meg kaptak tízezrektől, mindenki jól járt.

Én is jól jártam, amikor levezetőként belenéztem a Tribute-színpad műsorába. Remek ötlet egyébként, hogy van ilyen. Ha már a klasszikus sztárok vagy halottak, vagy nem jönnek épp a Szigetre, meg lehet őket mutatni színpadon feldolgozásbandák által is. Főleg, hogy tribute-nagyhatalom vagyunk mi, magyarok. A budapestieket ismerem, nem lep meg, hogy a Stoned remekül nyomja a Rolling Stones-t, a Bits a Beatlest, a Hollywood Rose a Guns'N Roses-t, de az általam eddig nem ismert soproni Grunge Electric Pearl Jam-koncertje is egészen lenyűgözőre sikerült.

Jó, a Pearl Jamet mondjuk szeretem több mint húsz éve, tehát sokkal meglepőbb, hogy az ízlésemtől amúgy távol eső tinipop Years And Years koncertjét sem találtam borzalmasnak. Hihetetlen, de zsúfolásig telt a Nagyszínpad előtti tér délután négyre, szóval ez a szintipop bandácska abszolút tinikedvenc most itthon is, külföldön is. Leginkább talán bájos az egész. Nincs benne semmi veszély, semmi agresszió, semmi kiugró. Aranyos, rövid gatyás kölyök van a színpadon, egyébként nagyon jól énekel, sokszor úgy frazíroz, ahogy Michael Jackson anno, közben meg van illetődve a hatalmas tömegtől, nem is tud velünk bánni, pedig ha ugrálni kezdene, ötvenezren követnék azonnal. De nem kezd. Csak néha. Nem irányít, nem sámánkodik. Jófiú ez az Olly. Tipikusan a lányok aranyos meleg barátja-típus. 

A nagy durranás persze mindenképp Sia produkciója. Az ausztrál énekesnő is tipikus rádiópop-szerző és -előadó, de legalább ő írja a dolgait, meg a hangja is kiváló. Amitől más mint a többiek a mezőnyből, az a paradoxonnal való játék, a látszat és a valóság döbbenetes ütköztetéséből fakadó feszültség. Az alapkoncepció annyi, hogy az előadó nem mutatkozik meg. Szájig érő parókában megy színpadra, félhomályban van végig, meg sem mozdul, a közönséggel sem kommunikál. Nem csinál semmi mást, csak áll és énekel.

Sia látszólag háttérbe tolja tehát az egyéniséget − és éppen ezáltal válik egyénivé, egyedivé. A színpadon remekül komponált mozgásszínházat látunk, de igazán a kivetítőkön látványos a dolog: a valóság csak a kép szürke mása. Minden kifordul abból, ami. Minden mindennek az ellentéte. Semmi sem ott jelenik meg, ahol valójában van. A mozgásszínház szereplői (és zseniális, serdülő főszereplője, Maddie Ziegler) mind-mind Sia-alteregók, a személyiség egy-egy elemének kivetülései.

A zene? A zene nem számít. Zenekar nincs is. Cédéről megy az egész. Ez itt viszont nem olcsó hakni, nem megúszós kamu, hanem határozottan a paradoxon-koncepció része. A Sia-produkció végső soron rámutat a David Guetta-problémára. (A ki tudja, miért híres DJ egy nappal korábban hergelt tömegeket a Nagyszínpadról egyetlen play-gomb lenyomásával: oda azért nem látogattunk el. Minden elvünket még a szakma oltárán sem áldozhatjuk fel azért.)

Sia mondjuk az utolsó lépést nem teszi meg a koncepció teljes tökéletesítése felé. Hogy ugyanis áll és még csak nem is énekel, hogy csukott szájjal végighallgatja színpadról a saját cédéjét. Vajon azt is megennék a népek? Fizetnének azért is? Csak a személyes jelenlétért, azért, hogy elmondhassák: „Ott voltam, ahol ő”? Nem, azért már valószínűleg nem. Itt lehet a határ − talán ez a koncepciódöccenés oka. Esetleg az, hogy Siának tényleg nagyon jó hangja van és mondjuk szereti énekelni a számait.

Akárhogy is, ez azért már az...

...other side.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: http://fesztival.mandiner.hu/trackback/24111