Songoro Fatime

„Én nem szolidarítok. Én magyar vagyok!”

2016. szeptember 15. 14:24

A képen látható mikrofonsérós lánynak köszönhető, hogy mára burjánzani kezdtek a rögtönzéses muzsikálás alkalmai, a jam sessionök Budapesten. Sőt, Songoro Fatime hatása egészen Kolozsvárig elér. A kvótakampány ennek ellenére megtette a hatását: megkapta már, hogy „rohadt migránsként” takarodjon „haza”. A Mandiner megkereste a fiatal, egyre elismertebb szaxofonost és zeneszervezőt, hogy megtudjuk, ki fia borja, mennyire migráns... Kiderült, hogy semennyire. Ő egy magyar lány és kész. Portrénk.

 

Mikrofon van nem csak a kezében – a fején is. Hatalmas afroséró. Szaxofonnal a nyakában első blikkre pont olyan, mintha valami New York-i klubból érkezett menő vendégzenész lenne itt, a pesti éjszakában, csakhogy tökéletes magyarsággal közli, ki jöjjön fel a színpadra, ki menjen most már inkább.

Aztán zenél ő is. Dobos, bőgős, billentyűs, gitáros, meg a rezesek – rögtönöz mindenki, de valahogy mindig összeáll a dolog. A város fiatal zenészkrémje van itt főleg, jazzisták, tanult arcok a Kőbányai Zeneiskolából meg a Zeneakadémiáról, de jöhet bárki, aki bírja az iramot. Tudni kell felmenni a színpadra, de lejönni is – negyed óránál többet nem nagyon illik villogni. Más is kapjon teret. Beugró nincs: se a közönségnek, se a zenészeknek. Egyszerűen odamész a hangszerrel, vársz egy kicsit, fölmész a színpadra és játszol: tök ismeretlen, gyakran félelmetesen jó muzsikusokkal.

A nyári hónapok kivételével úgy két éve minden kedd éjjel ez megy a Dob utcai Lámpás klubban, a Song-Óra fantázianevű alkalmakon. Az idei évadnyitány ittjártunkkor van éppen, szeptember 13-án. Nem véletlen szódobálózás egyébként az esemény neve: az egész jam session-láz elindítója, megszervezője Songoro Fatime, azaz Fati, ez a bizonyos mikrofonsérós, fekete lány.

 

Egyidős vagyok a rendszerváltással

A Lámpás-béli esték egészen biztosan ott vannak az elmúlt évek tíz legjobb dolga között, amelyek a budapesti éj zenei életében történtek, többször fel is vetődött már, hogy érdemes lenne hírt adni róluk (nem mintha ne lenne zsúfolásig minden alkalom), aztán itt a nagy bevándorlós kampány közepén már tényleg nem várhat a dolog. Mert hát sasszemünkkel bizony rögtön kiszúrtuk, hogy Fati nem mondható átlagosnak. Migráns? Tanulni jött? Itt született? Hogyan lett belőle huszonéves korára a pesti zenei élet ismert alakja? És persze: hat-e az életére ez a mostani, bevándorlós gigakampány?

A válaszokért már a Vágóhídra megyünk, amely legalább olyan kulturális fellegvár, mint a Soroksári út másik oldalán lévő MÜPA. Csak míg ott a magaskultúra kap teret és pénzt, míg itt, a „keleti oldalon” a város underground kulturális központja van. Próbatermek hemzsegnek, zenekarok bérlik a Vágóhíd műemlék épületeinek kisebb-nagyobb szobáit-termeit, de van több klub is: a Showbarlang, mögötte meg az R33.

Késő délután ott már valami rapfesztivál kezdődik épp, a hátsó ajtón megyünk hát fel az emeletre, ahol szintén próbahelyek várnak, az egyikben pedig Fati. Nem is próbahely ez csupán: egyben lakás is. A nagyobbik szoba a zenéé, a hangszereké, a másik, kicsi galériás szolgál konyhaként, nappaliként és hálóként egyszerre, szintén zenész - és a Császári Pillanatművekben zenésztárs – barátjával, Császári Gergővel él itt Fati. Nagy mosollyal fogad és hellyel kínál a kanapén, aztán bele is kezd a történetébe. 

Rögtön kiderül, hogy cseppet sem migráns. Budapesten született 1989-ben, hála a kádárizmus afrikai fejlődő országokat segítő ösztöndíj-politikájának. Fatime apja építőmérnök-hallgatónak érkezett a Műegyetemre. Az ösztöndíjasok annak idején afrikai klubot hoztak létre, Fati pedagógus édesanyja pedig szerelmes volt az afrikai kultúrába. Aztán nem csak a kultúrába. Először egy kongói ösztöndíjasba, házasság és gyerek is lett belőle, aztán pedig egy Tanzániából érkezettbe: ő lett aztán Fati és két testvére (báty, húg) édesapja.

„Sok ösztöndíjast aztán erőszakkal visszaküldtek a diplomaszerzés után, hogy menjen csak, építse a hazáját – vannak barátaim, akiknek ezért nincs itt az apjuk. Az én apám szerencsére maradhatott.” Fati történelmi időkbe érkezett, mint mondja, egyidős a rendszerváltással. „Megszülettem, aztán másnap újratemették Nagy Imrét.” Budafokon élt a család, Fati apját szerette a közösség, a gyerekek soha nem is jártak Tanzániában, a szuahélit sem tanította meg nekik.

Magyarok lettek mind. „Gergővel most igyekszünk összeszedni annyi pénzt, hogy három hónapra ki tudjunk menni Tanzániába.” Remek hely állítólag, „ott játszódik az Oroszlánkirály is”, de tízszer akkora, mint Magyarország, kell az idő a zenegyűjtéshez. Merthogy a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek zenéje ott is nagyon jó volt, azóta viszont Tanzániából is csak a mulatós, a lagzizene jut át hozzánk. „Érdemes lenne megkutatni kicsit, mi van a mélyben.”

Kifizetlek, csak menj haza. Most

A zene már általános iskolás korában érdekelte a lányt, a többi tantárgy annál kevésbé – minthogy édesanyja elég lazán fogta, gyakran késett is a suliból, épphogy átbukdácsolt az alsó tagozaton. Kellett persze ehhez egy osztályfőnök is, aki rögtön az elején a gyenge képességűekhez sorolta – a gyors értékítéletben Fati szerint a bőrszíne is szerepet játszott. Harmadikosként el is hitte, hogy buta, nem is ment semmi, annyira nem, hogy ötödikben meg is bukott, évet kellett ismételnie. Ez lett a szerencséje. „Az új osztályfőnök nem tudott róla, hogy gyenge képességű lennék, az osztálytársak sem skatulyáztak be, így ha tanultam, ötöst kaptam. Sorra jöttek is az ötösök. Csak hozzáállás kérdése, hova pozicionálja magát az ember.”

Nyolcadikban végre megkapta a vágyott szaxofont, a Budafok Big Bandben 14 éves korától játszott, s beiratkozott ugyan egy rendes gimnáziumba, de hamar felvette a nyúlcipőt: szülei tudta nélkül felvételizett konzervatóriumba. Otthon már csak a tényt közölte: mostantól oda jár majd, nem a gimibe. Elindult aztán a cikázás a különféle zenei iskolák között – ami igencsak fontos alap lett a későbbiekben. A konzit megunta két év után, átment Kőbányára, ott is volt másfél évet, de a Bartókba is átült, sőt, a Zeneakadémián is koptatta a padot három évig, anélkül, hogy felvételizett volna oda. „Állampolgári jog, hogy bármilyen órát meghallgass felsőoktatási intézményekben, úgyhogy bejártam, tanultam, csak papírt nem szereztem.” Hallgatott így órákat a Corvinuson és az ELTE-n is, de a Zeneakadémia jött be legjobban. 

S hogy közben miből tartotta el magát? Zenélésből meg szívességekből. „18 éves koromban bankhitel miatt elárverezték a házunkat, külön kellett költöznöm. Attól fogva számomra a pénz illúzió. Szívességi alapon béreltem szobát barátoknál nagyon piaci ár alatt, próbáltam mindenféle munkát, pultozni is, de még ott sem feleltem meg. Sok szerencsét kívántak a zenéléshez.” Ez volt a ruhahajtogatással is. „Kifizetlek, csak menj haza. Most” - mondta a főnök, annyira látszott Fati fején, hogy mindjárt meghal, ha tovább kell csinálnia.

23 évesen aztán leült egy papír elé azzal, hogy most már tényleg le kellene tenni valamit az asztalra. Elkezdte számba venni, mije is van. Ismerőse volt, rengeteg. Csupa zenész, csupa tehetség azokból az iskolákból, amelyekben megfordult. „Rájöttem, hogy nem ismerik egymást, de máris klikkesednek, néha csak hallomásból utálják egymást, anélkül, hogy valaha találkoztak volna.” Jött hát az ötlet, hogy összehozza őket egy olyan nyitott zenei térben, ahol mindenki megismerheti a másikat a rögtönzések alatt. „Hídként tekintek magamra. A zene eszköz. A gyermeki léthez való visszakapcsolódás eszköze. Gyógyító erő. Rengeteg lehetőség van mindenkiben, engem meg az érdekel, mi az, amit tudsz, csak éppen te sem tudsz róla, hogy tudod. Ilyennek indult a Song-Óra. Ennek a felfedezésére alakult.” 

Erdélyben is van hatása

Ahogy telt-múlt az idő, persze a Lámpás-körben is kialakult egyfajta kemény mag, belőlük lett aztán a Song-Óra csoport, koncerteztek is már többek között az A38-on; de ahogy aztán az a nagy közösködésben lenni szokott, túros lett a ló háta. Jöttek az ellentétek és szétrobbant az egész. A bevételekből vásárolt cuccokat a többiek eladták volna, Fati nem, a volt zenésztársak ezért úgy érezték, Fati meglopta őket, ő meg úgy, hogy nem az övé a cucc, azt bárki továbbra is ingyen használhatja... Sokszor kiderült már, most megint: a kommunisztikus elképzelések kicsiben sem, nagyban sem működőképesek. 

A jó hír, hogy a cuccok tényleg megvannak és tényleg ingyen használhatja őket bármilyen zenész, aki keddenként lemegy a Lámpásba. Időközben azonban a Song-Óráknak meglett a hatásuk: ma már minden napra esik egy-egy szabad, rögtönzésre épülő jam session Budapesten. „Dehogy zavar! Nyúlják le! Legyen minél több! Épp ez a lényeg!” S mint kiderül, nem is csak Budapest határáig nyúlik Fati hatása. „Úgy egy éve levelet kaptam Kolozsvárról. Az volt benne, hogy olyan jók voltak az esték a Lámpásban, hogy az illető, aki itt járt, fellelkesült és miután hazament, megalapította a kolozsvári Jam Zugot. És köszöni. Ez azért jó érzés!”

A Song-Óra most szeptembertől mindenesetre megint olyasmi a Lámpásban, amilyennek eredetileg indult: szabad rögtönzés, avagy, ha minden jól megy, improvizáció. „Utóbbi inkább spirituális, önismereti valami, jó magyar szó sajnos nincs rá.” A zenei és nem csak zenei önismereti csoport egyébként a legújabb „fejlesztése” Fatinak, heti kettőt is tart: itt már van szintfelmérő meg részvételi díj is. Zenepszichológiai csoportterápia. Ez, a felsőbb vagy belsőbb improvizációs irány a cél most, nem az ismert alapokra való rögtönzés – nem véletlen, hogy Fati három hónap után kilépett például az egyébként népszerű és gázsit is adó Anima Sound Systemből. 

„Ilyen értelemben nem vagyok zenész. Csak ott zenélek, ahol ingyen is zenélnék. Ahol szerelem van.” Amikor Prieger Zsolt elhívta az Animába, az ígéret az volt, hogy lesz új lemez, új tagokkal, új zenékkel. Negyed év alatt sem lett. „Húsz évvel ezelőtti számaikra ráfújni, aztán eltenni a pénzt és hazajönni... ehhez nem volt kedvem. Úgyhogy kiléptem. Sokkal izgalmasabb például a Vágóhídon részt venni egy guineai srác Ibro Fall dobkörében a Sanké Percussion Groupban szaxofonnal. Megtanulhatok autentikus afrikai dalokat. Itt, a Vágóhídon! Nem is kell hozzá Afrikába utaznom! Fantasztikus!” 

És az autentikus magyar dallamok? Azok sincsenek távol Fatitól, sőt. „Nekem Dresch Mihály a mesterem” - mondja, majd hozzáteszi: fájdalmas, de a konziban egyszer nem említették a nevét. Egyszer sem. Ahogy Grencsó Istvánról sem volt szó, a másik „zseniről”. 

Amiről viszont egyre több szó van mostanság, az, hogy takarodjon „haza”. Igaz, a bátyjának sokkal nehezebb, merthogy férfi. „Engem még csak egyszer öntöttek le alkohollal, rohadt migráns, takarodj haza, ez járt még mellé. A bátyám viszont most már naponta kapja ezt. Működik a kampány, na” - mondja, de egyáltalán nem panaszos, csak mesél lazán, közben meg mosolyog. Ezt a nyugalmat mondjuk irigyeljük tőle. Talán onnan is van, hogy identitásgondjai Fatinak pont nincsenek. „Amikor anno kimentem a Kossuth térre és énekeltem a Himnuszt a tömegben, többen odajöttek, hogy de jó fej vagyok, hogy itt szolidarítok. Jót akartak, kedvesek akartak lenni, de akkor sem esett jól. Hiszen én nem szolidarítok. Én magyar vagyok.” 

***

Fotók: Földházi Árpád.

A bejegyzés trackback címe: http://fesztival.mandiner.hu/trackback/24693