A dandaranda

2016. szeptember 28. 10:44

Gágyor Péter

A jövendő ünnepek méltóságáról.

Gágyor Péter

A DANDARANDA –  VAGYIS A JÖVENDŐ ÜNNEPEK MÉLTÓSÁGA

 

A röhögény

Nemzeti ünnep egy határon túli városban. Szónoklatok, majd vers. A képernyőről ismert arcú színész szavalja dörgedelmesen a Nemzeti Dalt, oldalán kard. Minden refrénnél kirántja, majd visszadugja a hüvelyébe. A második alkalommal csak a negyedik próbálkozása után sikerül vissza találnia a hüvelybe… ez volna a dandaranda.

És ugye, nincs mese, itt az új kor, itt az új emberek – minden megváltozik ... az árnyak viszont ismerősek, régiek. És kell itt minden, ami avítt: a mente, a kacagány, vagy némi képzavart alkalmazva mondhatnánk inkább: röhögény ...

Szóval ő, kit kapásból „szineművésznek” nevezget ki a lelkes köz(-önsége), aki az ünneplés vélt fénypontja és egyben ugyancsak egy meghatározhatatlan valaminek a vélt képviselője végig nyüszíti, ordítja, dandarandázza neves lírai költőnk lelkesítő vagy (mégis inkább) döbbenten töprengő, versét. Lobogva, mint ahogy nálunk (oly rosszul) a Nemzeti dalt szokás szavalni, a túlcsordult a hatásvadászat, a hamis pátosz valamennyi olcsó eszközével. A stílusra, e „naiv” megközelítésünk gyanánt nem is annyira a félreértelmezett Nemzeti dal volna a jó modell/példa (áldozat), hanem inkább az „Aki nem lép egyszerre” kezdetű bakanóta az eltiltott rétesessel riogató, mondható végzetes fenyegetettség, ha már ugye, a kuplerájokat ünneplő kuplék vulgáris lármája, tehát a jobb társaságban leírhatatlan fékevesztettsége lobbant fel a meghatóan lázas harci ünnepi kedvekben, szenvedélyekben.

A giccs uralma

...(mert ki ne hallott volna, vagy akár éppen nyilvánosan, sőt, úgymond felelősen is ne szólott volna közülünk, a pulpituson ágálva, Bartók és Kodály országáról? Mert bizony szóltunk, gyakran agyonrágott szavakkal.). 

Igen. Ez az. Habár alul a víznek árja… mégis a giccs az úr! 

Egy müncheni március 15.-én, ütötte meg először (mint egy bot) a fülemet a „székely himnusznak” nevezett (kinevezett) nemzetieskedő kuplé. Azóta erdélyi himnusznak véli az egyáltalán nem ártatlan, de furfangosan tájékozatlan nemzeti konzumtársadalom. Sőt, már csángó himnusz is csinálódott („Csángó magyar, csángó magyar” kezdetű koholmány.) Eddig, giccses magyar-nótázó dorbézolásaink után, arra lehettünk büszkék, hogy legalább a himnuszunk nem operett részlet. Meg arra is, hogy annak idején, a körmönfontan taktikázó Rákosi-klikknek (Útban volt nekik még az Úristen is!) mégsem sikerült az általuk hőn vágyott „történelmi” himnuszváltoztatás. Most pedig, önként és dalolva, középszerűnek is csak erőlködve minősíthető nyüszgeményeket himnuszosítunk. Kodály Rákosiékkal szemben még tartotta a mércét ... amikor új himnuszt vártak volna el tőle, „Van már himnuszunk!” – üzente az elvtársaknak és a jövőnek is.

Annak idején, a határon túli sors egyik tartozéka volt, hogy bevittek rendőrségre és sovinisztának bélyegeztek amiatt, ha a tábortüzek körüli borozgatás dalolgatás záróakkordjaként elénekelték/tük a magyar himnuszt. Pont úgy ugyanolyan következményei lettek ennek a szabadosságnak, mint az „Ott ahol zúg a négy folyó”-nak vagy más magyar nyelvű irredenta dalnak…

És mi volna akkor a gond, így a jelenből visszatekintve?  Azok az idők elmúltak. Semmi. Hacsak az nem, (teccik tudni, kérlek alássan), az a parányi különbség, ami a művészet, nóta benne/nota bene, az ünneplés meghittsége és harsánysága valamint a szórakoztató ipar bazári olcsósága között van/maradt, csak annyi ... Bagatell!

Unalomból gyermeket?

És nem akarom az ünnepi versmondókat mondjuk Latinovitscsal összevetni, vagy a rock operettek szerzőit sem, mondjuk például, a valóban zeneszerző Szervánszkyval összehasonlítani („Kutyák dala” ürügyén). Ez az összehasonlítás úgy is lehetetlen és méltatlan lenne. De elnézve ezt a nagy rockoperett tobzódó semmit, ezt a Kárpátoktól az Al-Dunáig dagonyázó dandarandát a nemzeti ünnepeinken, ahogy a MindenÁronok és társaik keletlen/kelletlen koreográfiára telegetnek, ebugatta zenére, drámaiatlan kinyilatkoztatásokat szavalnak, nótáznak küszködve „hiánydramaturgiával”, a katartikusnak szánt helyzetekben...

És most a méltányosság és objektivitás kedvéért is váltsuk műfajt, igen mert elgondolkodtató, hogy (és megint csak például) egy Petri György vagy Utassy József verssor, egy Ottlik Géza gondolat, vagy a lelkiismeret furdalásból divatossá vált emigránsok éthossza árnyékában ez a nemzetieskedő kecmergés a nyerő. A MindenÁronok randalírozása hiába riasztó az esztétika mérlegén, és hiába még riasztóbb az etika (az éthosz) etalonjaira vetítve.

Lelkiismeret furdalásunkat enyhítendő magyarázatként: az „iskolázatlanabb (értsd alacsonyabb műveltségű) néprétegek szórakoztatva oktatását (sőt állítólagos felemelését is szokás ilyenkor említgetni) szolgálná ez az új, közérthető műfaj”, legalább is ez hallszik általában a nemzeti giccs preventív védelmében.  

Szervánszkytól is elvárta volna a korabeli rákosista pártvezetés a „Farkasok dalának” a megzenésítését. „Farkasok, pedig nincsenek!” – visszhangzott lakonikus, és egyben önsorsrontó, de bátor válasz. József Attilát felidézve, megfricskázva a rákosista hatalom akkori bitorlóit: „a veszett kutyák nem farkasok...” 

Ami a látszólag nyugodt felszín alatt (nem tombol, nem forrong, sajnos csak meglapul,) az egyetemes emberi mérce, az csak úgy megvan magának. A helyzet(-ünk) emiatt tán még idegesítőbb, de legalább is mindenképpen nevetségesebb (érdekes, /de!/ mindig csak a helyzetünk az, és nem mi), mert szembesülnünk kell vele, sőt általa önmagunkkal, mert bizony mindig megmérettetünk. 

Ez a nehezen megnevezhető (identifikálható) valami, ez a dandaranda, a nemzeti giccsnek, vagy a nemzetieskedő magatartásnak az ünnepi formája, vagy (még inkább) a különben olcsó seggfejség aktuális átlényegülése.

Abszurdok és ünnepek

És ez az abszurd(-um) évtizedek óta kortünet. A dandaranda kórusának (vajon mitől?) hamis összhangzatát vizsgálva mindenképpen feltűnnek bizonyos összefüggések. 

Higgye el végre becsszóra, a kedves dandaranda kórus, hogy nem csak a hangerő a fontos, nem csak a zajongás lehet a szempont, sőt egyre inkább nem az. Régen, a mozgalmi dalokat énekelve/zakatolva sem ez lett volna a fontos, csak akkortájt is bizony, későn vették észre.

A dandarandát úgy sem érti senki azokon kívül, akik éppen dandarandáznak. Még a jogosnak vélt túlfűtött érzelmek sem értelmezhetőek másképp, mint félre. A sérelmek tisztázása merőben más műfaj. Más! Mindenképpen párbeszéd. Tárgyilagos és több szempontú. Mondhatnók, toleráns. Az ünneplés pátosza viszont, őszinte monológ, szűkszavú varázs.  

Annyi kényszer-ünnepet megéltünk. Már azt sem tudjuk, milyen az igazi ünneplés. Tán csak annyi volna: állni tiszta ingben, (nem mundérban!) tiszta szívvel, megtisztult lélekkel. Erre vágyunk, amikor ünnepre készülünk. Örömünnep, vagy emlékezés – mindegy. Márciusban, Augusztusban, Októberben, a Halottak napján, Karácsonykor is csak szerény jelet mutatunk, vagy gyertyát gyújtunk. És ez nem nosztalgia. Ez volna maga az emberi nyitottság. Nyitott porta, terített asztal, hívó gyertyafény jelzi: ide vendég, vándor bármikor betérhet. Várjuk! Minden dandaranda nélkül. És nem azért, hogy kiüssük a kanalat a kezéből vagy a szót a szájából, még akkor sem, ha nem közülünk való. Még akkor is, ha ő másképpen ünnepelne. 

Ünnep! Nehéz műfaj ez. 

És legalább a szavainkban még akkor is dobálódzunk inkább a kenyérrel, ha mások ezt kővel tennék! Hátha ők, a mások is rákapnak a kenyér ízére.

A bejegyzés trackback címe: http://fesztival.mandiner.hu/trackback/25080