A magyar komédiázás bukfencei

2016. november 17. 17:20

Mi minden, hány egymás poétikájának szögesen ellentmondó jelenség fér bele a színház jelenség fogalomkörébe?

2016. november 17. 17:20
Gágyor Péter
Mandiner

Gágyor Péter írása

 

A MAGYAR KOMÉDIÁZÁS BUKFENCEI

 

Mint hánysz bukfenceket

Kezdhetnénk Petőfivel is. Az „Egy estém otthon” versének emlékezetes soraival. Ebben a versben Petőfi apja szavait idézi. Apja a véleményét fogalmazta meg így a vándorszínészkedő Sándor fia színészetéről és egyben kimondta, kimondatta a színházról is a markáns, de azóta is viszonylag általánosnak vélhető, plebejus előítéletet: „Szeretném látni egyszer/ Mint hánysz bukfenceket”. 

Íme, ilyen lapidáris volt a színházi jelenség tükröződése nemzeti előítéleteinkben.

Tehát, ez és nem csak Petőfi apjának, a jó öreg kocsmárosnak hanem társadalmunk zömének a vagy másfél évszázados előítélete. Mondhatnók, ma is ez van, ez az előítélet él, lappang benne a mában. Sőt, még értelmiségi körökben is ez settenkedik egy megbocsátó mosoly mögött, ott valahol a tudat alatt. 

Vajon egy jobbnak mondott, középosztályi társaságban ki tudná definiálni, és ha tudná, hogyan definiálná a színházi jelenséget? És hogyan határozza meg a színházat a huszonegyedik századi gyakorlatunk? Mi minden, hány egymás poétikájának szögesen ellentmondó jelenség fér bele a színház jelenség fogalomkörébe? 

Ez volna az aktuális kérdés. 

És ezzel a problémával még mindig elsősorban csak a vélt és valós felületen, a forma jelenségénél tartunk. 

A tartalom problémája, esztétikai háttere jóval súlyosabb gondokat sejtet. A színpadi produkciók viszonylatában álszínházi buktatók sorát említhetnénk, el egészen a para – pszichologizáló, modernkedő, sznob, az esztétikum alapvető elvárásaira is fittyet hányó érthetetlenségekig. Ma, eretnek véleményem szerint, a színházra leselkedő legnagyobb veszély a sznobizmus rákfenéje, a meg nem értett/érthetetlen gondolatok, a színpadi eszközök vakmerő félreértelmezése. Innen ered az összefüggéstelen, a realitásokkal szakító, nyakatekert, váratlan, szervetlen, és eredendően selejtes (gügye) színpadi jelenléte a kiszolgáltatott színésznek az alakításaiban, illetve a rendezések gondolati ficamaiban. Félő, hogy a fékevesztett önmutogatás, valamint a színházi tevékenységre kényszerített, nyereséget (profitot) hajszoló szerkezet kapcsolódása végletesen színház (és egyetemes műveltség) ellenes. Ez a helyzet nem tűri meg a szellemet, az eredendő ritualitást, az igazi katarzist és torz formájában amolyan konzumálható áruként értelmezi az előadás eredendően műveltségi és művészi feladatait. Teszi ezt általában néhány színházi műhely kivételével Londontól, New Yorktól, Kolozsvárig, Kecskemétig, Komáromig. 

Csak vastaps legyen

Ha valaki elgondolkodik ezen a nem túlzottan perspektivikus jelenségen, általában azt a kurta választ kapja tétova kérdéseire, hogy ilyen korunk szelleme. És valóban ilyen. De ez a valami, szellemnek nem igazán mondható már. És mégis az úgynevezett alternatív körökben ez az ízlés (-ficam) egyfajta diktatúrát működtet. Aki ellenzi, aki észleli, hogy a király meztelen, az közönségként és alkotóként egyaránt marginalizálódik. Megkapja a billogot, hogy egy brosúrával le van maradva a modernségnek eme (ma posztmodernnek mondott) esti egyetemén. Tehát jobban teszi saját túlélése, érvényesülése érdekében, ha kerüli e veszélyét és beáll az arctalan bólogatók sorába, miközben a király továbbra is meztelenül grasszál a színpadokon. A jó szemű kisfiúk nem kiálthatnak meztelenséget. Nem kockáztatják, hogy rájuk hulljon a modern műveletlenség árnya. Hallgatnak inkább együtt a közönséggel. Hiszen amit nem értenek, az vélhető olyan magas röptű, intellektuális megoldásnak tűnik, amit csak az igazán bennfentesek érthetnek meg. Néha inkább felnevetnek a kisfiúk, vagy könnyeznek – kissé kínosan ugyan, mert bennfentesnek látszani jó, majd rituálisan együtt vastapsolnak a közönséggel a produkció végén. Igen, így tart fogva színészt és közönséget ez az ördögi játék.

Más kérdés, hogy a Broadwaytól jóval idébb, hazai, szegényes viszonyaink között meg volna még a lehetőségünk, a színház szellemi lényegének, katarzist teremtő erejének megőrzésére, amennyiben nem akarnánk minden áron a messzi nyugatról jött, csillogó színházi, pontosabban revü jelenségek viszonyaink között alig megtölthető, kiüresedett formáit utánozni. És itt már megint az alkotás rákbetegségénél a sznobizmusnál tartunk. Ettől szenved, kínlódik az is, aki műveli, és az is, aki elutasítja. A színház rangsorolása a művészetek vélt piramisában a magyar társadalom elvárásaiban és az előítéleteiben századok alatt keveset változott. Külsőségeiben talán valamelyest meggondolatlanul eltolódott a mérce a könnyű műfaj javára. Az ekhós szekér helyébe, viszont jött még a hakni, a ripacskodások mellé pedig a celebek tobzódása. 

A magyar nyelvű színjátszás már születése pillanataiban jegyességet váltott a szórakoztató iparral. Grotowski szerint ez a fajta kapcsolódás a színház önpusztításának a kezdete. Mintha a mi hagyományrendszerünkből ekkor és ezért maradt volna ki az egyszerű közlések ábrázolásának egyetemes emberi méltósága. Pályi András lengyelországi esszéiben, a „Suszterek és szalmabáb”című, alig, vagy nem eléggé méltatott, különben fontos kötetében hiába tépelődik a nagy csöndben e téma ürügyén a lengyel és magyar színjátszás markáns poétikai különbözőségeiről. 

Fáziseltolódások

Nálunk a magyar nyelvű színjátszás a kezdetekben a jelenlétért, a túlélésért küzdött. Sok jó szándék mellett, és dacára valóban a magyar beszéd színpadi jogai mellett tört nemes szándékkal lándzsát. Ebben a hőskorban íródott meg a Bánk bán, és Az ember tragédiája. Katona József a Bánk bánt az 1815-ös drámapályázatra küldi be. Érdektelenség fogadja, de a költő átdolgozza és a végleges változat 1818-re készül el. A kassai ősbemutató 1833-ban sem hoz igazi sikert. Inkább visszautasításokról számolnak be a korabeli visszaemlékezések. „Megfoghatatlan, hogy a kormány megengedi ily esztelenség előadását. Rossz, veszedelmes tendencia”. Írja Széchenyi 1839-ben naplójába a Bánk bánról. Madách Imre remekművét 1860 márciusában fejezi be. Arany János eleinte elutasítja, majd felfedezi benne a remekművet. Először 1883. szeptember 21.-én mutatják be a Nemzeti Színházban. A kommunista időkben Rákosi, Nemes Dezső és Lukács György sőt, a szovjet Pravda véleményei nyomán tíz éves szilencium következett. Könyv alakban csak 1960-ban jelenhetett meg újra Madách drámai költeménye. Mozdultak tehát a politikai nagy akarások, bősz ellenállásokat, (ideológiai és esztétikai) elutasításokat kiváltva. Ma is érthetetlen az a jelenség, hogy miért kellett évek tucatjainak elmúlnia e művek megírása és első színrevitele között. Erről (is!) hallgatunk, pedig ez is sokat árulkodhatna színjátszásunk hagyományairól.

Azonban a tizenkilencedik században, ezzel párhuzamosan az osztrák tartományokból jött másod, harmadosztályú truppokkal vívott konkurenciaharcában, a magyar színjátszás művészi eszköztára és dramaturgiája a könnyebbik utat választotta és sajnos ezekhez hasonult. Vaudville (a kor operettje, musicalje, kommersz műfaja lett) akkora már elkorcsosult, érzelgős formájában dívott előadásai kerülték eredeti ironikus felhangjaikat, illetve a vidámmá, viccessé alakított (buherált) klasszikus művek (Rómeó és Júlia mégsem halnak meg!) határozták meg a magyar nyelvű színjátszás kezdeti kínálatát. Megteremtődött és „haladó hagyomány” -á alakult a cigánykerekek/bukfencek világa. E hősi időkben a színjátszásban a ripacskodás, felnevelője, melegágya volt egy tartós felfogásnak. Erősítette a későbbiekben ezt a jelenséget a szovjet musz-darabok színrevitele a zsdanovi szocialista realizmus kényszere. A színészetet és rendezést lealacsonyító kényszer folyamatokban, a ripacskodás és tudatos mellé és túljátszás (a félreértelmezése a szerepeknek) szinte egyetlen eszköze volt a lappangó civil dacnak, kurázsinak. Viszont sosem épülhetett esztétikai értékű összképpé (tudatos koncepcióvá) ez a plebejus irónia az egzisztenciális és a politikai veszély valamint a szélsőséges művészi kiszolgáltatottság árnyékában. Nyomai azonban rossz szokásként megmaradtak és tovább tenyésznek, akár a ma is közismert eszközei a színészek szerepelégedetlensége jelzésének és a rendezői szándékok (instrukciók) alig leplezett ellenzéseinek, elutasításainak.

A szerkezet nehézségei

A színház és közönsége kölcsönös, előítéletes elvárási rendszerében nagyon nehéz lett volna kibújnunk ebből a mundérból és (vélt hagyományaink) következményeiből. Talán színházi hálózatunk szerkezete is meghatározza a művészi rugalmatlanságot. Színházaink, amolyan egymásra egyre inkább hasonlító kombinátok lettek, néhol zenés részlegekkel. Ahol nem, ott is be kellett férnie egy-két zenés vígjátéknak, operettnek, (újabban inkább rock-) musicalnek, kasszasikert ígérő könnyedebb (igénytelenebb) produkciónak a repertoárba. Ha volt rá képzett énekes-táncos trupp, ha nem. Ha nem volt, akkor énekeltek a prózai színészek és tánckar helyett úgy-ahogy riszáltak a statiszták. Színházaink nagy része termelő üzemként működött (és működik), a színház vezetőinek egyeduralma olykor sajátos ízlése és érdekei szerint. A színházak vezetői általában egy helycserés küzdelem rendszerében, cserélgették/cserélgetik egymást megismervén így a haza kies szép tájait. Vezető helyzetekbe került rendezők (olykor színészek is) kölcsönösen kapnak/tehetnek ajánlatot vendég munkákra – te meghívsz engem – én meg téged. Így jó a buli. Akadt olyan rendező is, aki ugyanazt a darabot (elsősorban az asszisztense volt jelen a próbákon) hétszer, nyolcszor is más-más színpadra állított, határon innen és túl. Mi újat tudhatott, vagy akart a rendező sorozatgyártó rendezésével, a sokadik alkalommal elmondani?

Nem, vagy ritkán alakulnak/alakultak ki tudatos esztétikai elveket valló csoportok (teamek) amelyek cinkosan egy húron tudnának az alkotás érdekében pendülni. E nélkül a szellemi egység nélkül, viszont nem igazán képzelhető el az igazi művészi alkotás termékeny klímája, vagy ha igen, akkor ebben nagy szerepe van, szerencsénkre olykor volt is ilyen, a véletlennek. Ez lehet az alapja annak a (kor, vagy kór-) tünetnek, hogy az előadásokat elfogadó közönségnek, sőt még a szakmának ás a kritikusoknak is megerősödött a kiegyező kompromisszum késsége. 

Ma meg már különösen azért nehéz a helyzetük, mert nem is nagyon akarunk kibújni ebből a tradicionális bűvkörből. Ennek daliás következményeit inkább a mai napig büszkén viseljük. Ez a szervezetlen, kanonizálatlan esztétikai rendszer a tévutak megalapozója, a giccs és a sznob eszközök vészes, végletes befogadására teszi alkalmassá színházi világunkat. Ezért sem foghatjuk fel véletlen gyanánt, a sors, a történelmi és társadalmi helyzeteink különös következményeiként, hogy a mi nemzeti színháztörténetünkben nem emelkednek ki igazán világhírű, nagy színházi egyéniségek, az egymásokhoz vétkesen hasonlító színházi üzemelés világából. 

Szomszédok

A közeli szomszédjainknál (csehek, lengyelek, románok), viszont igen.  Néhány minden rangsorolást nélkülöző példa: 

A cseheknél Josef Kajetán Tyll, modern színházuk megteremtője és követői Voskovec-Werich, Krejča, Menzel (és híres színházaik a Činoherni klub, a Černé Divadlo, a Za Branou, az Ypsilon Ateliér, Na provázku stb.). Bizony már régen megérdemelnék fokozott odafigyelésünket.

A lengyeleknél tán a Spiró György által ismerősé emelt Boguslawski teremti meg a modern (ma polgárinak neveznénk) színházat, amikor fél évszázadon keresztül Lengyelország nincs a térképen sem, szinte csak a színpadon létezik. És itt is felsorolhatnánk néhány nagy drámaíró (Wyspiansky, Mrożek, Gombrovicz, Rozewicz) vagy színpadi alkotó (Grotowski, Szajna, Hanuszkiewicz, Wajda) nevét, akik világszínvonalra emelték a lengyel nemzeti színjátszást. 

Mint ahogyan a román Ciulei, Penciulescu, Pintilie akik Causescu árnyékában majd bosszúja elől menekülve, akár emigrálva alkottak nagyot - világhírűt, és folytathatnák a sort az orosz ismert Sztanyiszlavszkij követőkkel és bírálókkal akár a magyar állampolgárrá lett oroszországi Ljubimovig, aki első magyarországi próbáján összeütközésbe került színházi hagyományinkkal.

Nem osztályom eldönteni mennyire sorskérdés eredménye a magyar és a határokon túli magyar színházi világ fáziseltolódása. A felsorolt alkotókból sokan a hátrányos társadalmi viszonyok között tán az életükkel játszottak, de a karrierjükkel, bizonyára valamennyien. Mégsem tértek át a kisipari szürke színházcsinálásra. Tehát mégsem sorskérdés volna az, hogy a művészetek hierarchiájában nálunk a színház múzsája soha nem foglalt el és ma sem foglal el előkelő helyét. A kutya nem is ott van eltemetve, hogy színházi fejlődésünk társadalmilag, politikailag más viszonyok között volt kénytelen megfogalmaznia önmagát. A baj az, hogy ez a fáziseltolódás számunkra ma sem jelent különösebb gondot.

A színházi szakma képviselői Komáromban és Kassán is, figyelő szemüket tántorítatlanul, az olykor évtizedekig gondosan őrzött és elszigetelt határok ellenére is, csak az anyaországi színházakra vetették. Még véletlenül sem Prága felé. (Az erdélyi magyar színházak is hasonlóan farkasvakok maradtak a bukaresti színházi csodákkal szemben.) Tették ezt itt is, ott is egy évszázadnyi konok következetességgel. Pedig a jó színházi produkciók esetében különben a szinte lényegtelen nyelvi korlátok viszonylag gyorsan felszámolódtak.

Mucsai Broadway

Mivel nem léteznek ilyen jellegű (kultúra-szociológiai) felmérések, jobb híján feltételezhetjük, hogy e jelenségek kulcsa a tizenkilencedik századi kezdetek hagyományaiban bújik meg. Vagy nem is rejtőzik annyira, konok, dölyfös jelenléte bőségesen és zavartalanul tenyészik tovább a haknikban, összecsapott kabarékban. A zeneileg és táncosként alig képzett szereplőgárdákkal eljátszatott táncos-zenés produkciókban (ez volna a saját mucsai Broadwayünk), és ott dölyföl még konkrétabban és árulkodón a színészklubok legendás történeteiben, a privát színészi (hősködő) viccelődésekről költött legendákban, a színpadon a közönség és az előadás rovására elkövetett privatizáló stiklikről. Ennek a furcsa hagyománynak köszönhetően jönnek össze olyan nagy ötletek, mint akár az állatkínzással kacérkodó, eredetileg rossz viccnek tűnő lovas-színház, ami egy magyar specialitás, és attól nemzeti, hogy komoly támogatást kap „felülről” a hozzá nem értés Olümpuszáról, és hogy valóban a ló is (fő) szerepel benne. Ami így, bizony kész röhej. Ennek a hagyománynak a jegyében formálódott a színházi struktúránk is és ez avasodott bele a mindennapi gyakorlatunkba, határon innen és túl. 

Ezért csodálkozunk mi azon is, hogy például a „Hyppolit a lakáj” filmünknek, humorának nincs sikere a nyelvterületünkön túl. És ha belenézünk az ezzel a filmmel kortárs, európai filmekbe, akár csak például a kortárs cseh filmekbe valamit megsejthetünk. Mert a szerencsésebbekkel szemben, nálunk az értékesebb alkotásoknak, mint „Az emberek a havason”-nak, vagy a „Valahol Európában”–nak nem volt sokáig igazi folytatása. Mert a vélt hagyomány nevében nem illetek ezek az alkotások a film és színészet magyar világát irányító struktúra ízlése és főleg nem a szándékai közé. A filmek számunkra itt és most azért plasztikusabb példák, mert gyakorlatilag visszanézhető alkotások. De a színházi világban is ugyanez a folyamat feltételezhető. És a filmekben a közös (vagyis a színházi eredetű) színészi alkotó formák és eszköztárak jobban, markánsabban dokumentálhatók. 

Tehát van egy sajátos (magyaros?) jelrendszerünk,  amely szerényebb testi-lelki képzettséget (szellemi műveltséget, testi artisztikumot) vár el a színházi alkotóktól. Ez alkalmakat kínál művészileg nem minősíthető (nevezzük meg finoman) pótcselekvésekre. A patetikusan ágáló színész, aki még véletlenül sem szólal meg saját hangján, beszédstílusában, fölösleges túlélő kövület. Ábrázoló eszközeiben vagy a giccs eszköztárához közelít és ripacskodik, vagy sznob trüvájokkal pótolja a tragikum-komikum szellemének intellektuálisan megközelíthető jegyeit. És ez a szindróma, sajnos zömében a színészre és a rendezőre egyaránt vonatkozik. 

A nehezebbik út

Ennek bizony illene végre már megváltoznia, de hogyan? A képlet pedig oly egyszerű volna. Kocsis István monodrámájában a „Bolyai estéje” -ben ismétlődik egy mondat, a nagy matematikus ars poétikája, krédója: „Csak a nehezebbik utat kell választani, csak az a megoldás és csak az a tisztességes.” Emlékezetes, nagy színészegyéniségeink ma is és a múltban is követték/követik ezt a ethoszukból táplálkozó belső parancsot de erőfeszítéseik ritkán képesek többre, mint zárt jeleneteik varázsosságára. Ha mégis összeáll egy egész előadás, mert néhányszor már összeállt, és angyal szállt el a szuffiták fölött, és a magyar színházi közönséget megérintette néhány színházi előadás erejéig a csoda. A csodalátás után, az állandóan művészi izgalomban forrongó alkotó csoport esetleges hiányában, rövid tartósságában, már csak azon kellett/lehetett izgulni, hány repríz után jelenik meg a rutin, amely fokozatosan felszámolja a transzcendens villogást, az igazi élményt. A magyar nyelvű színjátszásnak is meg kellene végre a saját nehezebbik útját találnia. Akkor majd beszélhetnénk olyan, majd egy évszázada kiáltóan hiányzó jelenségekről, hogy létezhet komáromi, kolozsvári, debreceni, pesti (sokféle) vagy kassai stílus, netán színházi műhely, iskola. Hiszen, mondanivalónk volna. Különösen tragikus drámai létünk, élettapasztalataink gazdag élményanyagokat hordoznak.

Kis, kamara jellegű színházakban, évekig együtt laboráló megszállott, hivatásos csoportokban sejtem/várom a stílust teremtő, formáló módszertanok kialakulásának lehetőségeit. Eleve le kellene mondanunk az utánzásról, az öntetszelgés mákonyáról, és a nemzetközi ranglistákon nem kellene magunkat oda képzelni, ahol csupán szeretnénk lenni. Hiszen a színház, mint ahogy a művészet általában, nem lóverseny. Egressy Zoltán azon lepődött meg varsói premierjén, hogy az ottani irodalmi életben milyen nagyra becsülik a drámaírókat. Talán az sem véletlen, hogy nálunk nem annyira. Nálunk inkább a rock – opera/operett a sláger. Nekünk az ilyen szamárságok nem okoznak etikai gondokat, ha ezek a művek bugyutaságokat állítanak történelmi helyzetekben. Persze, nem Gombrowicz stílusában, vagy Örkény groteszk tükrözésében, hanem patetikusan, véres-komolyan. Ezért lehetett már évtizedekkel ezelőtt és azóta is kultusz-produkció az „István a király” és nem pedig az évtizedekig élő, hatásaiban nem véletlenül meg sem kopó és színházi változást ígérő előadás a nevezetes „Stílusgyakorlat.” 

Montágh Imre idézése

Nálunk hagyományosan a költészet a művészetek és egyben az irodalom zászlóshajója. Ezzel nincs is gond. A gond az, hogy nyilatkoztak már arról, felelős szakember (-mezben) a médiában, hogy nem csak versírásban vagyunk az élén a világnak, hanem szavalásban is. Igen, a szavalásban (ami nonszensz és bizony árulkodóan színházi magatartásunk egyik alap problémája), vagyis az élen vagyunk a versek tolmácsolásának bukfencében. És itt megint a színházi hagyományaink nyűge kísért. Kísért ártatlan gyermekek képében a szavalóversenyeinken. Ott grimaszkodnak, zengedeznek, mutogatnak az ártatlanok óvó nénis, tanító nénis képzelt hamis bájjal. Így neveljük, kondicionáljuk őket, mint Pavlov a kutyáját, a hamis színházi hagyományainkhoz közelítjük a falvédők hazug stílusához a leendő (ál?-) színészeket, rendezőket és az előre meghamisított közönséget. 

A verset nem szavalni kellene, hanem mondani kell. Nem kell, sőt, nem szabad eljátszani a költőt, a hangulatot, hanem beszédünkkel és gondolati érettségünkkel kell szolgálnunk a művet. Tilos a verssel versenyezni. Szolgálni kell a költői gondolatot és nem túlharsogni rajta. „Mert a vers is – Montágh Imre okos, szép szavaival – csak alany, állítmány, bővítmények, hangsúlyok, ritmus, beszéddallam, ugyanúgy, mint a színpadi, vagy hétköznapi beszéd.” Ilyen egyszerű volna ez, ha a lényegét végiggondolnánk.

A színház a művészetek legszebbje, a teljesség varázsa. A színházi alkotás magában foglalja a látvány képzőművészeti erejét, a zenét, táncot, az irodalmi szövegeket, a közösségi esemény élményét és ritualitását. A közönség valamennyi érzékelő készsége (valamennyi érzékszervi receptor) aktívan részt vesz az eseményben, ezáltal a legnagyobb mélységű élménnyel, katarzissal formálhatja, vagy deformálhatja a közösségi esztétikát és etikát. Kihagyhatatlan lehetőség volna ez. Még akkor is az, ha voltak is, vannak is korok, amikor a színházat dölyfösen helyettesítették jokulátorok, revük, celebek, gladiátorok, vagy orfeumok.

A színház mégis mindig visszatért, mert a színház örök. Örök, de roppant törékeny. Ezért csak szakmailag (testileg, lelkileg, esztétikailag és etikailag) felkészült művészek, és csak a megszállottak művelhetik közös, szép, ihletett szándékokkal. És a színházat, mindig elölről a nullpontnál, az origónál kell és lehet elkezdeni, a szavak, gesztusok legegyszerűbb formáival. A színész, a rendező hasonlóan építkezik, mint a csecsemő beszéde, amikor hangutánzó hangokból szótagok majd szavak lesznek, egy roppant érzékeny folyamatban. Ebbe az építkezésben nem illik bele a simlisség, még az apró hazugságok sem. Mert a hazugságokat megszokja, elviseli az agy és saját tulajdonságaivá válnak. Ebből a kisiklott folyamatból tán már vissza sem képes/vissza sem lehet térni.

És hazug alkotás, hazug művészet nincsen. Minden eltérés, változtatás – ami az értelmezés széles palettáján található – amely belefér ugyan az elődadások és rendezői koncepciók kötelezően színes, változó sorozatába, azonban mindenképpen az ok-okozatok valós, hiteles összefüggésrendszerének ismeretével és társadalmi üzenetei felismerésével alkalmazható csupán. A színpadon még a szükséges, értékes improvizáció sem lehet kósza ötlet eredménye. Az improvizáció a játék sója, de csak ha szervesül az alkotói ötlet az egésszel.

Így leírva, kimondva félelmetesen egyszerűnek tűnik. Mint egy szakácskönyv. De jól elmondani még egy viccet is nehéz. És még nehezebb egy egyszerű mondatot. Azt megtölteni emberi hitelességgel pedig a legnehezebb. Színpadon, pódiumon, szavalóversenyeken iskolai-óvodai évzárókon ott kísért a vélt színpadi jellegű beszéd hiteltelensége, a csecsemőkor több éves beszéd teremtő munkálkodásának a megcsúfolása, maradandó kicsorbítása az egyszerűség és a gondolati koncentrálás helyett. Talán e nehézség miatt alakult ki a látszólag jóindulatú, túlzó modorosság, amely minden feltételezett jó és rossz szándék ellenére színházainknak sokkal többet árt (öl, butit és szellemi nyomorba dönti) színházi jelenünket és a jövőnknek kátyúit mélyíti csupán, mintsem hogy használna. Ilyenkor merül fel hagyományos vigaszunk, amit vulgarizálva így foglalnék szavakba: „kicsi, hülye, de a mienk, hát becsüljük meg!”

Végül is ezzel, így is vigasztalhatjuk önmagunkat, elodázhatjuk színházi álmainkat, vágyainkat sutba vágva.

Kapcsolódó cikkek

Összesen 1 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Ezek is érdekelhetik