„Az egyszerűt kell jól csinálni” – Vitáris Iván a Mandinernek

2016. december 5. 07:17

„Az állam elkezdte támogatni a könnyűzenét. Ez jó. Visszásan hatna, ha elkezdenék politikai fejtegetésekbe bocsátkozni. Úgy tűnne, hogy felveszem a lóvét és még okoskodok is” – mondja az Ivan & the Parazol frontembere. Vitáris Iván szerint azért egy áfacsökkentés ráférne a szektorra, de sokkal nagyobb szívfájdalom, hogy Bródy nem mesél a féktelen csajozásokról. Igaz, ő sem. „Csakhogy én nem is csajozom!” A 25 éves énekes és bandája nagy fába vágja a fejszét decemberben: a Müpában játszanak Syriust. Merthogy „ötnegyedben is lehet ám bulizni”. Interjú.

 

Jókedvű, egyszerű ősrockot játszó bandaként ismertük meg önöket.

Stimmel. 

Most meg a Müpába készülnek, ráadásul Syriust fognak játszani. Nem markolnak túl nagyot?

Nem szoktunk erről beszélni, hiszen amikor kiállsz az ősrockkal, akkor nincs mit magyarázni; de azok között, akik miatt egyáltalán elkezdtünk zenélni, nem csak a Deep Purple vagy a Stones van ott, hanem a Yes, a Rush és az Emerson, Lake and Palmer is. Dobosunk, Simon Bálint, meg Tarnai János, a basszusgitárosunk King Crimsont szedegettek le már 14 évesen. Nekem meg a Syrius alapélmény.

Jó, csak éppen nem egyszerű zene. A hatvanas évek végének, hetvenes évek elejének világviszonylatban is egyik legjobb progrock zenekaráról van szó. Önök netán titkon képzett jazzisták, akik csak úgy tesznek, mintha egyszerű rockerkék lennének?

A saját zenénknél tudatosan úgy vagyunk vele: az egyszerűt kell jól csinálni. A Syrius persze nem egyszerű zene, de például Az ördög álarcosbáljáról az I’ve Been This Down Before abszolút sláger. A többivel azért tényleg megizzadtunk: ezek a dalok nem voltak leírva sehova, úgy kellett lehallgatnunk őket a felvételekről szólamonként. Sok régi popzenét dolgoztunk már fel, Illést, Piramist, de ilyen nem volt, hogy heteket kellett egy-egy számmal nyűglődni, mire elkaptuk. Kicsit van is bennem vizsgadrukk, de szerintem jól állnak nekünk ezek a dalok is. Ötnegyedben is lehet ám bulizni.

Minket egyszerűen nem inspirál, hogy nagy vonóskar alánk húzzon egy szőnyeget

 

Egyáltalán hogy jött a Syrius-est ötlete? Megkeresték a Müpát, hogy szeretnének ott játszani?

Őszintén?

Csak úgy.

Nem akartunk ilyen akusztik/szimfonik műsort.

Arra kaptak felkérést?

Igen, megkeresett minket a Müpa, hogy csináljunk egyet mi is, az első gondolatunk viszont az volt, hogy: na, azt nem.

Nem szereti azt a sorozatot?

Vannak zenekarok, akik nagyon szépen éltek a lehetőséggel, akiknek jól állt, de minket egyszerűen nem inspirál, hogy nagy vonóskar alánk húzzon egy szőnyeget. Ha írnánk egy szvitet kifejezetten erre… Ahogy a Deep Purple is csinálta. Az igen, akkor lenne értelme a nagyzenekarnak. De azt meg hogyan írjuk meg öt hónap alatt? Lehetetlen. Amúgy sem Johann Sebastian Bach and the Parazol vagyunk...

Oké, ha most felakasztom magam, akkor nagyon híres leszek...

 

Ha már Deep Purple... Volt Ian Gillan novemberi budapesti koncertjén?

Nem.

Hogyhogy? Mégsem alapélmény?

De. Éppen ezért nem voltam. Amikor legutóbb itt járt, mi játszottunk előttük. Jó élmény volt, de bennem más emlékként él ez az egész zenekar... Gillan már 60 fölött, öregszik az ember, meg nekem is mások az elvárásaim…

Amikor ilyesmit lát, nem fél, hogy megkopik majd az ön hangja is?

De. Ez a legrosszabb ma a rakendrollban. Hogy mindent látsz, mindent tudsz. Tudod, mi lesz, ha herkázol; azt is, mi történik veled, ha beüt a nagy siker, mi lesz a hangoddal néhány évtized után... Láthatsz és el is olvashatsz mindent. Oké, ha most felakasztom magam, akkor nagyon híres leszek...

Két éve van még, ha csatlakozni akar a huszonhetesek klubjához. És mondjuk inkább heroin-túladagolással illene, nem akasztással.

Igen, tudom, de az a helyzet, hogy nem élek vele. Óvatosabbak vagyunk mint az első, nagy nemzedék. Ennyiben jó is, hogy láthatjuk a buktatókat. Keith Richards sem írja, hogy jó volt leszokni az anyagról, erősen depressziós az a rész a könyvében, tehát egyszerűbb nem rászokni. Az életmód és a kreativitás ilyen felesleges és veszélyes körök nélkül is éppen elég inspirációt ad.

A nagy nemzedék generációs lázadást is megjelenített, ön meg kölyökkorától kapta otthonról ezt a zenét. Mára a rakendroll valójában hagyománytisztelet?

Részben. Soha nem is próbáltam rosszfiú-szerepben tetszelegni. Nem én vagyok, aki szakadt nadrágban, bebaltázva üvölti a Sex Pistolst. Bár volt olyan zenekarom, ahol külvárosi srácokkal nyomtuk a Deep Purple-t, nem vagyok Deák Bill Gyula. A Fearless-t viszont el tudom énekelni úgy a Pink Floydtól, hogy az jó és hiteles legyen. Más mélységeim és magasságaim vannak. Mi nem azért kezdtünk zenélni, hogy két akkordot jól megfogva kivonyítsuk magunkból a bennünk feszülő nagy szomorúságot és felháborodást. Más élethelyzetből jöttünk.

Milyenből?

Én középosztálybeli családból, ahol sok az értelmiségi. Tanár, pszichológus, minden van.

Szerető család?

Igen, habár szüleim tízéves koromban elváltak. Kreatív közegben nőttem föl. Anyukám filmfordításokat készített, apám pedig keramikus művész volt, aztán mindenféle vállalkozásokba kezdett. Tőle tanultam, hogyan lehet a semmiből felépíteni valamit, aztán ha nem megy, akkor megint. És megint. Most már, talán ezért, ő is elfogadja, hogy a zenélés számomra az első.

Merthogy eleinte azért ellenezték a szülők?

Persze.

Ezért is lett műszaki egyetemista?

Részben, de amúgy is mentem volna. A Városmajori gimibe jártam, a bandából a legtöbben egyetemre jártunk, fontosnak tartottuk, hogy legyen valamilyen képünk a világról.

A Műszakinak hagyományosan van szerepe a magyar könnyűzenében. Az Illés és Bródy, Sebő...

Meg Kóbor János! Van is egy sztorim ezzel kapcsolatban.

Jöhet.

Tavaly ilyenkor történt. Szigorlat volt. Elvileg az utolsó. Mechanika és gépelemek. Minimumponttal átcsusszantam az írásbelin, aztán jött a szóbeli. A mechanikát úgy, ahogy tudtam, a gépelemeknél meg csak makogtam ott össze-vissza. A szigorlat után szaladnom kellett át egy NKA-s rendezvényre, okosakat mondani a kultúráról, szóval tűkön ülve vártam, hogy végre kihirdessék az eredményt. Ki is hirdették. Bukó. Gyorsan elküldtem magamban a tanári gárdát a jó édes anyukájába, aztán némi jó modort erőltettem magamra és odamentem az illetékeshez azzal: „Tanár úr, adják már meg a kettest, higgye el, úgyse fogok csapágyazást tervezni soha.”

Megadták?

A következő volt a válasz: „Kóbor János is azt mondta, hogy nem fog tervezni házat, aztán mégis tervezett. Ronda is lett”. Úgyhogy bukta lett a szigorlat. Negyedszerre megyek majd januárban. Ha ez most összejön, meglesz végre a diplomám.

Tehát a rakendroll miatt buktatják meg? Hogy mégse engedjük már át ezt az új gyöngyhajú fiút?

Talán volt ilyen, de nem kenném azért rájuk. A zene elviszi az időmet, és az a helyzet, hogy tényleg nem terveznék jó csapágyazást. Inkább készítünk jó lemezeket.

Hiába kérdezem Bródyt a rakendroll-sztorikról, főleg pedig a féktelen csajozásokról, mindig csak diplomatikusan hallgat.

 

Továbbra is a jókedvű rock-vonalon, vagy valami váltást jelez a Syrius-koncert?

Nem jelez. Mi tényleg igyekszünk megfogni azokat a pillanatokat, amelyekért érdemes élni. Nem tartalom és mélység nélkül: utálom például a fröccsöntött feelgood-zenéket. Kiver a víz attól, ha csak annyi van: „Mississippi baby, go down, yeah”. Az egyszerűség, könnyedség is lehet ugyanakkor sokrétegű. Miért tud beakadni például még ma is egy olyan dal, hogy „kislány, add a kezed, jó erősen fogjad, el ne engedd”?

Mert nincs benne, mit is fogjon a kislány a kezével jó erősen. De azért sejthető.

Pontosan! Abból a mondatból bizony hiányzik a tárgy! Ettől a kis hiánytól lesz több a dal bárgyú sétálgatósnál, ettől lesz gonosz kis rakendroll, a mélyben csöndben izzó szexualitással. Ez Bródy elvitathatatlan zsenialitása.

Bródy írt azóta szöveget önöknek is. Gyerekkori szerelem az Illés és a Fonográf?

Nem. A szüleim nem nagyon hallgattak sok magyar zenét, vagy ha igen, apám inkább Hobo Blues Band-et, anyukám meg LGT-t. Apukám '64-ben született, nekik az Illés és a Fonográf öreg zene volt, inkább Zappát, Queent hallgattak. Nagy vitáim voltak apámmal erről, aki elismeri persze, hogy Szörényi hatalmas énekes, de nem érzi át úgy, mint én, mekkora hatalmas zene az Illés és a Fonográf is. Ennél viszont sokkal nagyobb szívfájdalmam, hogy hiába kérdezem Bródyt a rakendroll-sztorikról, főleg pedig a féktelen csajozásokról, mindig csak diplomatikusan hallgat.

Hiszen ön is!

Jó, de én nem is csajozom!

Se drog, se szex, csak rakendroll?

Nem mondom, hogy nem volt egy-két affér, de nem tudok beszámolni arról, hogy minden megyéből skalpok százaival jöttem volna haza. Szörényi sem csajozott egyébként. És mikor született? Április 26-án. Akárcsak én. Gyönyörű lányok járnak a koncertjeinkre, elég inspiratív az első sor, de valahogy én a párkapcsolatokban hiszek, nem az egy éjszakás kalandokban. Sokkal jobban érdekel, hogy a színpadról „csináljam meg” őket. Művész vagyok, aki a szívét a színpadon adja oda, nem az ágyban.

Ott nem is a szívet szokták odaadni.

Ráadásul. Így megúszom a nemibeteg-gondozót is.

Tart attól netán, hogy az imidzs összetörne, ha túl közel engedné a rajongókat?

Dehogy. Nagyon jó beszélgetéseink vannak bulik után. Régi rajongóink azt mondták az egyik koncert után, hogy azért jó nekik ez a zene, mert két órára el tudják felejteni a sárga csekkeket. Mintha nem is lennének egyáltalán. Sem a sok szar, ami körbeveszi őket. Az ilyen visszajelzés nagyon jól esik, sokkal jobban, mintha annyit mondanak, hogy hű, de jól énekelsz.

Jól énekel? Nem tűnik képzettnek.

Pedig jártam énektanárhoz. Azokat az énekeseket bírom, akik lírikus számot is el tudnak jól énekelni, de a hard rock-visongás is megy nekik. Én is ilyen szeretnék lenni.

Orszáczky Jackie nem túl nagy falat?

Mázlim van, mert majdnem ugyanaz a lágénk. Szörényivel nehezebb dolgom volt. Robert Plantet meg nyilván nem tudok énekelni, sőt, Révész Sándor szólamait is át kellett tenni lejjebb, amikor Závodi Jánossal játszottunk nyáron Piramisokat.

Mindegy mi, csak régi legyen, aztán eljátsszák?

Szeretem a régi zenéket, gyűjtöm is, ma már kevés magyar zenekar van, amelyet nem ismerek. Olympia, Atlantis, Scampolo... Nem az a lényeg, hogy régiek, hanem hogy nagyon jó zenék. Inspirálnak. Ez mondjuk arra is jó, hogy a koncertjeinken amolyan szülő-gyerek találkozók is létrejöhetnek, főleg most, a Müpában. A Syrius mondjuk mindenkinek kiesik a látóköréből, úgyhogy szép vállalás ez most a részünkről, mindenesetre muszáj megmutatni, mi hogy nyúlunk ehhez az örökséghez. Az Ördög álarcosbálja ugyanis olyan lemez, amely, ha a rendszer akkor hagyja őket kiteljesedni, ma ott lenne a King Crimson-lemezek mellett a rocktörténészek szerint is.

A mostani rendszer meg nemhogy elnyomná, inkább nyomja önöket. Külföldi szereplések, Eurosonic, stb.

Azt mondja, mi lettünk az új Neoton?

Ha nem is zeneileg...

Ma már szerencsére nem egy Neoton van. Nem csak mi, de például a Middlemist Red is ott volt az Eurosonic-on, most meg megy a Fran Palermo és Jónás Vera is. Másokat is segít tehát az állam. Mielőtt jönne a kérdés, hogy miért jó ez az adófizetőknek, megmondom, mi a véleményem erről: a kultúra az országimázs legerősebb része. Külföldiek számára kedveltté lehet tenni az országot olyan egyszerű dolgokkal, mint a könnyűzene. Aztán: van ennek gazdasági oldala is. Ezek a zenekarok ide adóznak. Borzalmas, ahogy ez az én számból hangzik, olyan vagyok már mindjárt, mint egy téeszelnök, tudom, de ez a helyzet. A támogatás meg az üres hordozók utáni pénzből van. Mivel a lemezeladás megszűnt, nincs lelkiismeret-furdalásom.

A legegyszerűbb az áfacsökkentés lenne. Bármilyen bevételünk van, a harmada rögtön elmegy.

 

Ahhoz a friss ötlethez mit szól, hogy a szórakozóhelyek az adóból levonhatnák a zenészek bérét?

A legegyszerűbb talán az áfacsökkentés lenne. Bármilyen bevételünk van, a harmada rögtön elmegy.

Nem jó biznisz a rakendroll még támogatással sem?

Amikor az NKA megtámogatja mondjuk a turnénkat, az százalékos támogatás. Meg lehet nézni tételesen az NKA honlapján, mire mennyit kapunk. Én foglalkozom ezekkel az elszámolásokkal, majd' meg is őrülök tőle: marha komolyan vesznek mindent. Lényeg, hogy ha bejön egy helyre 1000 forintos jegyárral 300 ember, az ugye 300 ezer forint, a szállítás vidékre – például Debrecen, Pécs – nagyjából 70 ezer oda-vissza, a roadnak, a hangtechnikusnak, a menedzsmentnek is jár pénz, meg az előzenekarnak is. Ha nem lenne támogatás – szerencsére már van az előzenekaroknak is –, nagyjából erre a gulyáslevesre futná egy koncert gázsijából. Egy, a mi szintünkön lévő holland zenekar eközben 4-5000 eurókat kap fellépésenként. Persze a kinti életszínvonalat, kereseteket nem lehet összehasonlítani a hazaiakkal, mindenesetre nálunk az a gázsi már a top kategória alja. Nagyon fontos tehát a Cseh Tamás Program. Öt-tíz évig toporoghatnának kezdő zenekarok egy helyben, ha nem lenne.

Önök nem toporogtak, pedig akkor nem volt.

Mi Bex kocsijában nyomorogtunk, úgy mentünk le turnézni. Ő, azaz Beke István, a billentyűsünk tíz évvel idősebb nálunk, volt már több zenekara, ismert pár arcot és technikailag is felkészült csávó, lehangosította a koncertjeinket simán. Szóval ilyen sufnituninggal oldottuk meg eleinte.

Ez így rendben is van, de miért kell alányúlni annak, aki nem tudja megoldani?

Nyugaton is beültetik a tutiba azt, aki jó és jobbnál jobb lemezek születnek. Csak azért, mert esetleg két mondatot nem tudnak elmondani, nem tudnak szervezni, dobjuk ki őket a kukába, miközben remek zenészek? A Cseh Tamás Program támogatottjai ráadásul kőkemény ellenőrzési körök után kapnak pénzt. Nem vagyonokat. Én sem hatalmas limuzinban képzelem el magam tíz év múlva.

Hanem hogy?

A legfontosabb, hogy színpadon legyek. Akkor érzem, hogy nem hiába keltem fel reggel. Az anyagi biztonság sokadlagos. Boldogságban akarok élni. Ahhoz meg az kell, hogy azt csinálhassam, amit szeretek, olyan emberekkel együtt, akiket szeretek és olyan párom legyen, akit szeretek.

Most boldog?

Igen.

Egy ilyen, diktatúra felé sodródó országban?!

Kevesen veszik észre, de vannak azért utalások a mi szövegeinkben is. A Dobd ki! sem csak szerelmes dalként értelmezhető, például. De többet nem segítek. Az állam elkezdte a támogatni a könnyűzenét. Ez jó. Visszásan hatna, ha elkezdenék politikai fejtegetésekbe bocsátkozni. Úgy tűnne, hogy felveszem a lóvét és még okoskodok is. Rengeteg hiba van abban, ahogy ma mennek a dolgok, de nekünk abban kell helytállnunk, ami a dolgunk. Abban meg keveset szerepel a politika.

Felkérések azért jönnek pártoktól is?

Igen. Szoktunk is röhögni egymás között, hogy írjuk vissza: elmegyünk 450 millióért. Aztán mindenki mondja, hogy annyiért se. Kétmilliárdért sem.

Ha nem kell politizálnia, akkor sem? Ha csak egy jó bulit kell nyomni? A pártemberek is emberek, szeretnek bulizni...

Az lehet, örömmel is látjuk őket bármelyik koncertünkön. A jegyszedő nem kérdi, kinek milyen párttagkönyve van. Mi viszont nem megyünk pártrendezvényre. Az már azonosulást fejez ki. Tusványos még magyarázható, hiszen az fesztivál, de nem adhatjuk a zenénket, arcunkat egy politikai törekvéshez sem. Abban a szerencsés helyzetben vagyok egyébként, hogy világszerte nem tudok egyetérteni senkivel. Nincs olyan német tartományi politikus, sem angol miniszterelnök, akire felnéznék és irigyelném. Nem a politika megváltó erejében hiszek.

Hanem?

Hanem abban, hogy dolgozni kell ezerrel. Akkor majdcsak lesz valami.

 

***

Fotók: Földházi Árpád

A bejegyzés trackback címe: http://fesztival.mandiner.hu/trackback/26838