Az elektronikus tánczene születése

Krautrock: az NSZK válasza a popkultúra forradalmára

2017. január 18. 21:11

Krautrock. A mulatságos kifejezés mindent, csak nem mulatságos dolgot, hanem emlékeket, legendákat, egy másik kort idéz. Az elektronikus tánczene születését, Nyugat-Németországot a kései 1960-as és korai 1970-es években, Kraftwerket, Tangerine Dreamet, Klaus Schulzét, Faustot, Cant és még sok másokat. A január 28-29-i Chip Fesztivál 2017-en a Tangerine Dreamet láthatjuk.

Az angol anyanyelvű zenei újságírók által kitalált, humorosnak szánt és az 1968-as esseni fesztiválon berobbant Krautrock, „káposzta-rock” kifejezés köré épülő világ a 20. század második felének egyik legfontosabb, hatásában máig élő zenei mozgalma volt.

Eredet

Történelmi távlatokban nézve az 1960-as évek szellemisége hippimozgalomban, ellenkultúrában, 1968-as diáklázadásokban, a hidegháború technológiai versenye pedig az 1969-es holdra-szállásban csúcsosodott ki. A fogyasztói társadalom felszámolása, a kivonulás azonban illúziónak bizonyult, a lázadók visszatértek, beilleszkedtek a korábbi mozgások hatására lassan mégis átalakuló társadalomba, az establishment megbecsült tagjaiként csendben lázongtak. Dekadencia, posztmodern, ipar utániság, gyorsan fejlődő számítástudomány szolgáltatták az elektronikus tánczenét közvetlenül megelőző/előkészítő törekvések – Krautrock, Brian Eno, industrial, valamint a diszkó – gazdasági-társadalmi és kulturális hátterét.

Az elektronikus tánczenét általában két hagyományból vezetik le, egyrészt a sámánok világától a diszkókig, majd a napjaink táncparkettjéig ívelő, tömegeket megmozgató, természeténél fogva szórakoztatásra szánt, hedonista-erotikus-dionüszoszi vonal; másrészt a technológiai újításokkal a látszatvalóság mögötti mozgásokat elemző-elbeszélő, tágabb kontextusba helyező barokk géniuszoktól Satie-n és Stockhausenen keresztül Krautrockig, Brian Enóig, majd Autechre-ig, Burialig vezető törekvések.

Az 1970-es évek NSZK-jában különösen a rideg ipari központ Düsseldorf, a két legendás hangmérnök-producerrel (Dieter Dierks, Conny Plank) a világot megajándékozó Köln és az enkláve-városokra jellemző pezsgő szellemi életű, kommunizmustól körülbástyázott Nyugat-Berlin Krautrock zenéi semmilyen szempontból nem voltak egységesek. Sokkal inkább zeitgeist-lenyomatok: a diáklázadások utáni, anarchista-terrorista cselekmények és általános elidegenedés miatti állandó német őszben kivirágoztak a művészetek. Nam June Paik a video artot készítette elő, Fassbinder a filmet újította meg, a Kraftwerk („erőmű”) és a többiek a zenébe vittek a jövőt markánsan meghatározó szokatlan hangzásokat és a masszív-monoton négynegyedes ütemeket.

Ott és akkor, pszichedelikus, art meg experimentális rock (Velvet Underground, Pink Floyd, Frank Zappa, Jimi Hendrix), funk, minimalizmus (La Monte Young, Terry Riley, Steve Reich stb.), free dzsessz, dzsessz-improvizációk és world music hatások Krautrock címke alatti teljesen mássá átlényegített egyvelegéből született a mai elektronikus tánczene. Nagyon különbözött a korabeli brit és amerikai popzenétől, hiányoztak belőle a hagyományos blues és rock and roll hatások, ezért is válhatott a nyugati muzsika annyira egyedi és különleges hajtásává.

Jean-Hervé Peron, a Faust zenésze így emlékezik: „mindent ki akartunk söpörni, amit a rock and rollban hallottunk: háromakkordos mintát, éneket stb. Sürgető érzés munkált bennünk, hogy valami teljesen mást mondjunk.” Az úttörő cut and paste technikával készült The Faust Tapes (1973) módszertanilag húsz évvel előzte meg a korát…

Az elektronikus tánczene, ambient, techno, elektro stb. mellett a posztpunk, az alter rock és a new age is sokat merített a Krautrockból.

A műfaj markáns képviselői, úttörői a Can, a Neu!, az Ash Ra Tempel, a Faust, a Tangerine Dream és természetesen a Kraftwerk voltak.

A meghökkent szakma előbb kísérleti, a stílus határait mind jobban áthágó rockról, majd az 1970-es években abból kinövő, a The Orbot előrevetítő, szintetizátoralapú, szálldosó-hömpölygő kozmikus zenéről (Kosmische Musik) tudósított.

Utóbbit nagyon hosszú (néha huszonöt-harminc perces), lassan kibontakozó, hömpölygő, elnyújtott és elszálló számok jellemezték. Az előadók, elsősorban a Tangerine Dream és az Ash Ra Tempelt szólókarrierre váltó Klaus Schulze szintetizátorokkal, meg számtalan más elektronikus berendezéssel bástyázták körbe magukat.

Az 1968-ban alakult, 1970 óta Kraftwerk néven (máig) futó düsseldorfi csapat, a techno- és elektro nagypapák az 1974-es Autobahn albummal robbantak be a köztudatba. A 22 perces tematikus címadó szám) az autózást, mobilitást, az autópályák monotóniáját dolgozza fel.

A sötét tónusú Radioactivity (1975) az atomenergia felhasználásának árnyoldalaira figyelmeztet, a Trans-Europe Express (1977) a németet felváltó nemzetek feletti európai identitásról szólt. A Man Machine (1978 volt a legtökéletesebb konceptalbumuk: az elidegenedett gépi társadalomban már nem is emberek, hanem emberarcú robotok zenélnek, ők adják elő a Modelt és a Fritz Lang 1926-os sci-fije ihlette Metropolist is.

Az 1981-es Computerworldben az ipar utáni világ jelképes eszköze, a számítógép hatásait dolgozták fel. A klasszikus periódust az akkori legdrágább rendszereken felvett, de kevésbé sikerült Electric Café (1986) zárta.

Szerepük óriási: szakítottak a rock gitár-basszusgitár-dob-billentyűs hagyományával, az éneklő sztár kultuszával, az ének is háttérbe szorult, szerves aláfestő-kiegészítő, funkcionális rész lett. Mechanikus gépi ritmusaikkal, széttorzított emberhangjaikkal, minimálisra csupaszított szerkezeteikkel vetítették előre a jövőt, például Detroitot.

Kísérleti pre-elektronika

A Michael Rother nevével fémjelzett Neu eleinte hagyományos, de időnként felismerhetetlenre torzított hangszerekkel, egyre kevesebb vokális elemmel dolgozott. Disszonáns, szokatlan kompozíciókkal (Neu! 2, 1972) álltak elő. Később monotonabb lett a ritmus, az anarchikus csapkodást látszatrend váltotta, a gitárok helyébe jobbra és balra csavarandó gombocskák léptek, a hallgató pedig ciklonok szárnyán szálldosott (Flammende Herzen, 1976).

A basszusgitáron kezdő, majd mindenféle pre- és valódi elektronikus hangszeren varázsló és Stockhausem-tanítvány Holger Czukay nevével fémjelzett Can dubot, trip hopot, jungle-t és drum & basst, breakz-t, dubstepet, kísérleti elektronikát egyaránt megihletett.

A vokális elem náluk is zenét festette alá, és nem fordítva. Számok helyett hangokban, koncert helyett stúdiótechnikában gondolkodtak (mint kicsit később Brian Eno). Az alkotói folyamat részét jelentő környezet zajait zenéikbe építve, találták fel a samplingezést, a hangmintavétel kreatív alkalmazását.

Három legmarkánsabb albumuk: Tago Mago (1973), Soon Over Babaluma (1974) és a Landed (1975). A történelmi hitelesség kedvéért: a másik három alaptag (Irmin Schmidt, Jacki Liebezeit, Michael Karoli) szintén legenda.

Kosmische Musik: Tangerine Dream és Klaus Schulze

A Tangerine Dream már 1970 környékén elektronikus hangszerek nélkül olyasmit tett, ami akkor free dzsesszes, art rockos kísérletnek hatott, később viszont ambient néven hódította meg a világot (Electronic Meditations).

Az első kozmikus zenét is ők jegyezték (Alpha Centauri, 1970). Korai kulcsművük a négy tételes, mintegy nyolcvan perces, csellisták kísérte Zeit (Idő, 1972). Százszázalékos instrumentális és nagyon-nagyon elvont, az idő folyását plaszticizáló muzsika. A zenekar tagjai: az alapító Edgar Froese (gitár, generátor), Chris Franke (vcs 3 szintetizátor, billentyűsök), Peter Baumann (vcs 3 szintetizátor, orgona, vibrafon). Baumann és Froese izgalmas szólólemezeket is jelentettek meg.

1973-ban leszerződtek a Virginhez, jött is világhírnév, olyan remekekkel, mint a folydogáló hangtájkép Phaedra (1974), a dinamikusabb Ricochet (1975), a címével mindent elmondó Stratosfear (1975), majd a legendás koncertalbum Encore (1977).

Korábban közéjük tartozott, majd a gitárt is szintetizátorként kezelő Manuel Göttsching Ash Ra Tempeljéhez csatlakozott a korszak emblematikus billentyűs-hangszer mágusa, Klaus Schulze.

De ott sem maradt sokáig, a szólókarriert választotta. Elvarázsolt hosszúságú, bizarrul hipnotikus számokat, hangörvényeket komponált. Valódi kozmikus zenéket, Orb-féléket. Kiemelkedő albumai: Irrlicht (1971), Cyborg (1972), Black Dance (1974), Timewind (1975), Moondawn (1976), Mirage (1977), X (1978. Hat zenei életrajz: Nietzsche, Trakl, Frank Herbert, Friedemann Bach, II. Bajor Lajos király, Heinrich von Kleist – mellékesen majdnem mind megőrült), Live (1980), és a Richard Wahnfried tagjaként a Tonwelle (Hanghullámok, 1981).

Az 1970-es évek második felétől egyre gyakrabban használták az elektronikus rock, elektronikus zene, új instrumentális kifejezéseket Krautrock vagy kozmikus zene helyett. Az évtized végére a muzsika is átalakult. Az alkotók maradtak, sokan máig aktívak.

A Krautrock nélkül nagyon másként alakult volna a zenetörténelem.

A bejegyzés trackback címe: http://fesztival.mandiner.hu/trackback/27876