„Határozottan antinémet vagyok” – Ulrich Schnauss a Mandinernek

2017. január 28. 10:24

Merkelék inkább érdekből fogadták be a menekülteket, nem annyira emberiességből – mondja Ulrich Schnauss. Az elektronikus zene egyik legnagyobb legendája, az idén ötvenéves Tangerine Dream tagjaként az A38-on szombat este koncertező szintis-zeneszerző szerint őszintén el kell ismerni, hogy a zene ma már nem motorja a popkultúrának. Sőt: felesleges. Viszont ettől szép, ettől van emberi és társadalmi üzenete. Schnauss vasárnap este is játszik majd a hajón, akkor szólóban. Interjúnk.

Krautrock. Németként sértőnek érzi a kifejezést?

Az én nemzedékem számára már másképp cseng, mint az első generációnak. Eredetileg tényleg ironikus megjelölés volt ez a Krautrock a német elektronikus zene úttörőire, amit angolok találtak ki, de zenészként pragmatikusan érdemes hozzáállni ehhez. Senki nem szereti, ha beskatulyázzák, másrészt viszont ezek a skatulyák segítenek is abban, hogy beazonosítható legyen a zenéd – azaz, hogy el tudd adni. Ma már ráadásul inkább pozitív mellékzöngéje van a kategóriának. Angliában már leginkább kitüntetésnek számít, ha azt mondják rád: Krautrock. 

 A Magyarországon a Panoráma című külpolitikai magazinműsor szignáljaként a nyolcvanas években elhíresült Choronzon

 

Magyarországon a Tangerine Dream- és Kraftwerk-rajongás szűk, de nagyon elit zenehallgatókra jellemző. Németországban és Angliában is?

Az egészben az az abszurd, hogy ezek közül a Krautrock-csapatok közül a legtöbb Németországban nem is tudta megvetni a lábát. Ezért is kellett Angliába menniük a hetvenes években – hogy egyáltalán lemezszerződéshez jussanak. Emlékszem, először a kilencvenes évek végén, Londonban láttam lemezboltban Krautrock-részleget. Németben soha. A Tangerine Dreamet otthon alig ismerték. Angliában, Amerikában sokkal inkább. 

Második generációsként ön is ugyanezt az utat járta be: Először Berlin, aztán Londonba költözött, ma is ott él.

Igen, mert máig nem nagyon változott a helyzet. Németországban nem sokra mész azzal, ha olyan zenét csinálsz, amely nem pontosan passzol valamelyik kategóriába. Sokkal egyszerűbb sikert elérni a németeknél, ha egészen nyilvánvalóan technót nyom az ember, vagy egyértelműen avantgárdot. Ha keveri a stílusokat, azt a németek nem szeretik. Összezavarja őket.

Amit ön csinál, az mindenképp a művészi irány, semmiképp sem David Guetta.

De egyáltalán nem avantgárd. Az én zeném hagyományos kompozíciós munkán alapul. Az izgat, az a szép az elektronikus zenében, hogy teljesen hagyományos módon lehet zenét írni, aztán viszont a nem hagyományos hangszerelés, a szintetizátorok, gépek miatt nem kapcsolódnak előre kiszámítható erős asszociációk ahhoz, ami megszületett. 

Ez most mit is jelent?

Azt, hogy amikor mondjuk akusztikus gitáron születik egy dal és úgy is van felvéve, egy csomó embernek csupán a hangszerelés miatt azonnal egy rakás asszociációja van miatta. Tábortűz, például. Vagy Mississippi. Az elektronikus zene előnye, hogy ez nincs. Leülök a zongorához, hagyományos módon megírom a dalt, s ha érdekes, átviszem elektronikára, szintire. Az eredmény nem kelt nem kívánt asszociációkat.

 

Mennyire élők a koncertjei?

A szólókoncertnél sok előre programozott elem van, ezeket kevergetem aztán a hangulatomnak megfelelően. Minden koncert más tehát. A Tangerine Dream-ben hárman vagyunk, úgyhogy ott azt is megengedhetjük magunknak, hogy teljes tételeket improvizáljunk. Annyit mondunk, d-moll, aztán elengedjük magunkat. A TD-klasszikusokat azért természetesen eljátsszuk előtte. Így lesz az A38-on is.

Valamit nem értünk a Tangerine Dream-mel kapcsolatban...

Mi az?

Nehezen tudjuk elképzelni, hogy ha meghal Mick Jagger, továbbra is Rolling Stones néven működjön a banda mással. Önök most nálunk mégis Tangerine Dream néven lépnek fel – az alapító, a banda vezetője, Edgar Froese halála után. Az elektronikus zenében ez normális?

Szó sincs arról, hogy a Tangerine Dream-et úgy folytatjuk, mint ha mi sem történt volna. Azt vállaltuk, hogy a lemezt, amelyet még Edgarral kezdtünk el, befejezzük, és hogy promótáljuk is – ezek a koncertek ezért vannak. A The Quantum Years-albumot ő skiccelte még fel. Hárman voltunk a zenekarban, akik zenét szereztek benne: Edgar, Thorsten és én. Erre a lemezre nagyjából egyharmad-egyharmad arányban írtunk mindhárman.

Tehát lehet, hogy az idén ötven éves, 1967-ben alapított Tangerine Dream hattyúdalát halljuk az A38-on szombat este?

Elképzelhető, de nem biztos. Erről még nem beszéltünk. Teljesen nem zárnám ki a folytatás lehetőségét. Kicsit azért mégis másról van szó itt, mint a rockzene esetében. A Rolling Stones például nem csak a dalokat jelenti, amelyeket Jagger és Richards megírt, hanem az előadókat is, a személyiségeket. Valamennyire ez persze a Tangerine Dream-re is igaz, de a TD sokkal inkább zenei koncepció. Hangzás-koncepció. Ennyiben pedig tovább is vihető akár olyanok által, akiket Edgar kiválasztott erre. De meglátjuk, akarják-e az emberek. 

Önt például hogy választotta ki Froese?

Ismertük már egymást rég, amikor egyszer elhívott magához Ausztriába. Leültetett a zongorához és azt kérte, improvizáljak. Tudtam már másoktól, hogy ilyet akkor csinál, ha valakiben gondolkodik. Remegő kezekkel improvizáltam ott negyed órát, aztán amikor befejeztem, megkért, hogy csatlakozzam.

Arra emlékszik, hol, mikor hallott először Tangerine Dream-et?

Nagyon pontosan. A kilencvenes évek elején jártunk. Grunge, acid house – egy sor újdonság jött akkor a zenében, nagyon izgalmas időszak volt. Akkor jelent meg a Warp Recordsnál az LFO lemeze, a Frequencies. Azon felsorolják mindazokat, akik a legnagyobb hatással voltak rájuk. Ott volt a listában a Kraftwerk és a Tangerine Dream is. 13-14 éves voltam akkor, odáig voltam azért a lemezért, hát szépen végighallgattam mindent, ami a felsorolásban szerepelt. A Tangerine Dream zenei megvilágosodásként hatott rám.

Hogyhogy? Elektronikus, szintis, instrumentális küttyögés főleg. Egy 13-14 évesnek nem energiabomba kell inkább?

A Nirvanát például, ami szintén akkor robbant be, én is fantasztikusnak találtam, mint minden kortársam. Olyan nemzedék tagja vagyok, amely számára nem számítottak a határok. Hiphopot, technót, grunge-ot hallgattunk tizenévesen, egyik nem zárta ki a másikat. Sajnáltam is, amikor a tábor-logika aztán visszatért. A TD volt viszont az a zene, amely rányitotta a szemem a saját utamra. Ott jöttem rá, hogy a legjobban szintetizátorokkal tudom megcsinálni azt a zenét, ami belőlem kijön. 

Miért nem mondjuk a Kraftwerk vagy a többi Krautrock-banda hatotta meg?

A Kraftwerket is szerettem, de az a technónak, elektrónak ágyazott meg: annak a hideg megközelítésnek, amely a gépet helyezi középpontba, az embert is gépként kezeli. Klaus Schulze a trance megalapozójának tekinthető, az olyan bandák, mint a Can és a Neu!  Az indie-irányzat előképei. A Tangerine Dream számomra annak az elektronikus zenének az ősforrása, amely bár gépekkel állítja elő a hangot, de a középpontba az embert helyezi. Ez éppen ellentétes a Kraftwerk-esztétikával. A TD ezzel szemben összehoz két elvileg távol eső dolgot. Az emberit, a melegséget, ha úgy tetszik, a romantikát – mindezt azonban elektronikával. Engem ez fogott meg.

Ma, amikor már programok képesek programot írni, biztosan szükség van még emberre a zeneelőállításhoz?

Hosszú ideig nagyon izgalmas dolgok történtek a technikában, amelyek helyettesíthették az embert részben és új találmányok voltak. Ilyen volt mondjuk a sampler a nyolcvanas években. 2017-ben viszont az a helyzet, hogy nagyon régen hallottam bármi forradalmian újat a zenében. Talán a kilencvenes évek végén utoljára. 

Egyáltalán: amikor snapchattel fejezik ki magukat a mai 13-14 évesek, fontos még a zene egyáltalán? Már a tánchoz elengedhetetlen ritmuson kívül

Ma a zene a populáris kultúrának már csak a harmadik, vagy negyedik eleme, míg a hatvanasoktól a nyolcvanasokig bármilyen kulturális irányzat elindult, annak a zene volt az alapja. Punk, acid-house, bármi. Előbb a zene volt meg, aztán jöttek hozzá a ruhák, a nyelvhasználat, minden más. Ma fordítva van. Vannak újítások, de a webdesign területén, például. A zene csupán kísérőjelenség. Ez probléma, persze.

Hogy oldja meg?

Először is: őszintén be kell vallani, hogy ez a helyzet. Hogy a zene már nem motorja a kultúrtörténetnek. Számomra ebből az következik, hogy az újdonság nem annyira fontos. Nem az a lényeg, hogy a legújabb patterneket, effekteket használjuk. Hanem az, ami a zene lényege amúgy: érzelmeket közvetíteni. Elég konzervatívan hangzik, tudom, de ez következik a helyzetből. A kilencvenesekben, amikor a drum 'n bass bejött, az annyira új és meglepő volt, hogy egy évvel korábban elképzelhetetlennek látszott olyan hangzás. Levett a lábamról. Ma ilyen meglepetésekre senkitől sem számíthatunk, ezért aztán érdemes áthelyezni a súlypontot máshová. Minthogy az újdonság, a reveláció hiánya miatt az időpillanat elvesztette jelentőségét, igyekszem is a zenémben odafigyelni arra: ne használjak olyan technikai megoldásokat, amelyek időben beazonosíthatóvá teszik a zenémet. 

Új lemeze,a No Further Ahead Than Today is tényleg pont úgy szól, mint egy Schnauss-lemez bármikor.

Ez volt a cél. 

Hogy egyszerűen szép legyen?

Igen. Persze a szépség kétoldalú. Nehogy azt higgyék, hogy szép zenét szerzek, mert mindent csodálatosnak találok, ami körülöttünk van. Keserédes azért az a szépség. Elég borzasztónak találom a világ jelenlegi állapotát, a szépséget ennek ellenében, ennek ellensúlyozására igyekszem megteremteni.

A Krautrocknak mindig volt társadalmi üzenete. Ma is van, az ön zenéjében is? 

Fontos, hogy legyen társadalmi üzenete a zenének, igen. Attól persze ódzkodom, hogy politikai szlogenekkel tűzdeljem meg. A zene ereje és gyengéje is ugyanaz: az érzelmekre hat. Ha jól körülhatárolt politikai tartalmakat akar átvinni vele az ember, arra nem megfelelő. Akkor inkább írjon cikket. A zene inkább fehér vászon: mindenki azt vetít rá, amit akar. A zenének ettől függetlenül mindenképp van egyfajta felforgató üzenete.

Felforgató?

Persze. Maga a zene, gondolunk csak bele: tökéletesen értelmetlen és haszontalan. Nincs rá szükség úgy, ahogy kenyérre például van. Mégis csináljuk. És ez csodálatos. Mi vagyunk ezen a bolygón az egyetlen faj, amely ilyen értelmetlen dolgokkal foglalkozik. Politikai tartalmak átvitelére tehát nem jó eszköz, de érzelmekére igen. Nekem sokat jelent, amikor kapok egy-egy levelet, hogy ez vagy az a szerzeményem könnyekre fakasztott valakit. Ez az érzelmi töltet az, ami miatt emberek vagyunk. Edgar azt mondta egyébként: a zene nem tud kinyitni egyetlen ajtót sem, de meg tudja mutatni, hogy van rengeteg ajtó, amelyet érdemes kinyitni. A kilincsre persze mindenkinek magának kell rátennie a kezét. A zene tehát azt mutatja meg, hogy több az élet annál, hogy hatkor kelünk, nyolckor becsekkolunk a munkahelyünkön, este haza és alvás, hogy másnap ugyanez legyen. Ennél több kell, hogy legyen.

Önnek mi ez a több?

Fent kell tartani az emberek vágyát, hogy további fejlődést érjünk el. Kétszáz éve például egészen másképpen nézett volna ki az életem. Az apám földjén dolgoztam volna, meghaltam volna harminc évesen, esélyem sem lett volna a szabadságra, hogy úgy döntsek, zenét fogok szerezni. A zene azt a tüzet tarthatja életben, amely ahhoz kell, hogy ne mondjunk le a szabadságunkról és a méltóságunkról.

Büszke a németségére?

Nem. Egyáltalán nem.

Hogyhogy? Ha csak kulturálisan nézzük, a Krautrock nagyon megbecsült ma már és valódi német innováció.

Nem. A Krautrock kifejezetten antinémet innováció. 

De hát Berlinben jött létre!

Ez igaz, de nem a német társadalomból nőtt ki: éppen hogy annak ellenében született meg. Németország ellenében. „Hatan hatvanmillió ellen” - írta Heinrich Böll, s ez a Krautrockra is igaz. Én is ehhez a tradícióhoz tartozom. Határozottan antinémet vagyok. A német politikai kategória is egyben. Amelyet én elutasítok.

Hogyhogy? Merkel vezeti, a tolerancia európai központjaként ismert, ahol a jó emberek laknak, szemben a közép-európaiakkal...

Ez elég félrevezető. Ha a menekültügyre utal: nem biztos, hogy az emberségesség volt ott a fő német szempont. Sokkal inkább az, hogy ha nem vesszük át a menekülteket, összeomlik a Balkán. Márpedig Németország mindent megtett az elmúlt évtizedekben, hogy Közép-Európából és a Balkánból a saját hátsó udvarát alakítsa ki. Nem érte meg, hogy a geopolitikai stabilitás összeomoljon.

Londonban hogy érzi magát a Brexit után?

Sajnálom, hogy világszerte mindenhol visszafordulnak a nemzetállam irányába. Rossz vége lesz. Trump sem tudja megállítani a globalizációt. A Brexit sem. Nem Trumppal van baj önmagában, én nem tőle félek: attól a pillanattól azonban igen, amikor majd kiderül, hogy nem tudja betartani az ígéreteit. Akkor bajban leszünk. Hasonló a helyzet, mint Németországban volt az 1920-as évek végén. A demokratikus, kapitalista rendszer annyi frusztrációt szült, hogy az embereknek elegük lett és a nácikat választották. 

A demokrácia mifelénk éppen nem hozta meg a várva-várt életszínvonalat most sem. A frusztráció tehát alighanem érthető.

Persze. De ez már messzire vezetne...

 

Ulrich Schnauss - Between Us And Them

 

***

Fotók: Földházi Árpád

A bejegyzés trackback címe: http://fesztival.mandiner.hu/trackback/28112