Majdnem mindenki – gondolatok az Oscar-díjas filmről

2017. február 28. 12:47
Kertész Botond
Kötőszó

Elszomorít, ha tényleg itt tartunk, ha Erika néninek a szabadság és szolidaritás nevében nem elég megbűnhődnie, el is kell pusztulnia.

„A zene, a közös zenélés, a kórus, népszerű metafora. Golding megrázó kisregénye, A legyek ura jut eszembe. Hogy-hogy nem, ott is szerepel a kórus – a lakatlan szigeten magukra maradt gyermekek ellentársadalma, a vadászok törzse elsősorban az énekkar hangadóiból verbuválódik. Aki olvasta a könyvet, vagy látta a filmet, emlékezhet rá, hogy válnak az »ártatlan« gyermekek félelmetes hordává. Golding könyvét olvasva félni kezd az ember a kórusoktól.

A Mindenki című film végén is megijedtem Erika néni csillogó szemű énekkarosaitól, rémisztő katarzist élve át. Győz a szolidaritás, a szabadságvágy, a gyermeki tisztaság a sunyi, lélekromboló, kifinomultan manipuláló hatalommal szemben és csak száll az ének. Talán túl öreg vagyok már, vagy mégsem tudok eléggé elvonatkoztatni kórista múltamtól és jelenemtől, de nem tudok önfeledten együtt dúdolni a gyerekekkel. Erika nénit olyan módon semmisítették meg, alázták porig, tették egy életre lehetetlenné, amit semmi nem indokolhat. A szabadság és szolidaritás nevében elkövetett durva kirekesztés és megalázás sajnos nemcsak ebből a filmből ismert – a másként gondolkodók virtuális lincselése napi rutin nyugati társadalmainkban.

Elszomorít, ha tényleg itt tartunk, ha Erika néninek a szabadság és szolidaritás nevében nem elég megbűnhődnie, el is kell pusztulnia.”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: http://fesztival.mandiner.hu/trackback/28756

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés