Mindenki – egy álszent rendezés

2017. február 28. 20:24

Songoro Fatime
Facebook

Az utolsó jelenet után elkezdtem bőgni, de nem a meghatódottságtól, amit az alkotók vártak.

„Megnéztem a Mindenkit.

Az utolsó jelenet után elkezdtem bőgni, de nem a meghatódottságtól, amit az alkotók vártak.

Számomra elveszítette az értelmét, hogy ezt a filmet ezzel a címmel leforgatták. A végén megkérték a gyerekszínészt, hogy »tátikázzon«. Nekem egyértelmű, hogy nem az ő énekhangját hallottam. A végén egy tökéletesített kórust hallunk, pedig a történet szerint egy félig hamiskásat kellene.

Ráadásul nem tudjuk a nevét annak a kislánynak, aki a hangdublőr volt. Őt is megilleti a siker..

Az, hogy »Mindenki« énekeljen, számomra azt jelenti, hogy elfogadjuk egymást olyannak amilyen. Lehetett volna jó film, ha a rendező elfogadja a színész hangját és egy természetesen éneklő, felszabadult gyerekkórust hallunk befejezésként nem egy (szétplasztikázott) jó kórust. Pont ugyanannyira volt jó szándékú és álszent a rendező és az ehhez asszisztáló stáb, mint a filmben szereplő tanárnő. Nyerni akartak... Hát nyertek.

Örülök, ha ez emberek örülnek ennek az Oscar-díjnak! Szerintem ez talán még jobb tanítás is, mint ami eredetileg akart lenni.”  

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: http://fesztival.mandiner.hu/trackback/28770

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés