A 20. századi nőktől a szentekig, a gonoszokig és a motorosokig – Titanic 2017

2017. május 1. 09:09
mcgregor
Mandiner

Mustránk a 2017-es Titanic filmfesztivál fimjeiről, a személyes emberi drámáktól a hetvenes évekbeli fergetegpartykon át az 1945-ös évig. És még sok minden más.

Az alagút végén

Ez az argentin-spanyol koprodukció a személyes emberi drámának, a thrillernek és helyenként még a fekete komédiának is egyfajta nagyon szerencsés és különös egyensúlyán alapszik. A súlyos családi tragédiát a lelkében hordozó, magányos, kerekesszékben ülő Joaquín befogad egy táncosnőt és annak néma lányát. A zárkózott, elhanyagolt, láncdohányos fickó és az excentrikus, kihívóan viselkedő Berta fokozatosan közel kerülnek egymáshoz, de Joaquín számára hamarosan kiderül, hogy a nő felbukkanása az életében nem véletlen: a szomszédos bankot egy alagúton keresztül megfúró banda kíméletlen szociopata vezetője Berta szeretője. Innentől válik érdekessé igazán a történet, mert a mizantróp geek antihős tervet forral a bankrablók ellen és mozgáskorlátozottsága ellenére nem rest fizikailag is veszélynek tenni ki magát. Leonardo Sbaraglia játéka Joaquín szerepében nagyon hatásos, megfelelően keveri a szerencsétlen balfék és a rekedtes latin szívtipró karakterjegyeit. Sbaraglia ismerős lehet az elmúlt évek egyik legismertebb és legsikeresebb argentin filmjéből az Eszeveszett mesékből is. Clara Lago is kiváló választás volt Berta szerepére: ha kell közönséges, ha kell érzékeny és kétségbeesett. A film végjátéka a közepén kicsit elnyújtott sztorit a ritka emlékezetes megoldások magasságába emeli és nagyot javít a mű összmegítélésén: képileg is nagyon átgondolt és erős jelenetek váltakoznak remek dialógusokkal és növekvő feszültséggel.

 

Kereszttűz

Fergetegparty a hetvenes évekből: lehetetlen kinézetű zakók, masszív barkók, gané szövegek, giccses aranyórák, szinte kifogyhatatlan fegyverek és egy parádés, a film jelentős részén végighúzódó lövöldözés. Már önmagában a felvonultatott dialektusok és szlengkifejezések is megérnének egy misét. A szereplők egy jelentős része pedig olyan pontos pisztollyal mint az ökörhugyozás, de ez mégsem egyszerű poénkoldulás, hanem furcsa módon realisztikusabb összecsapás, mint egy John Wick-féle precíziós, hatékonyságfetisiszta (persze annak is megvan a maga bája) mészárlás. A különböző típusú fegyverek lövéseinek eltérő hangjai szinte hangorkánként ölelnek körbe, amelyet mocskosságában és ötletességében Tarantinót idézően ütős dumák tagolnak. A legzseniálisabb karakter (pedig nagy a verseny) talán Vernoné – akit Sharlto Copley alakít –, a lehetetlen kiejtésű, patkányarcú, nagypofájú dél-afrikai fegyverkereskedőé, aki az anyját is eladná, de olyan gyáva, amilyenek a legnagyobb túlélők szoktak lenni.

A filmnek fontos (nem élő)szereplője a fő helyszínként szolgáló raktárépület és annak mocskos talaja, amely nemcsak keretet ad, hanem az egyik legjellemzőbb filmbéli elem. A lepukkant, téglaporos, rozsdás, elhagyatott raktárépület rekvizítumai is bevonódnak az emberek egymás elleni harcába, akik persze megfelelő gépészeti leleményességgel fedezik fel, hogy melyiket milyen módon tudnák fegyverként használni a másik fél ellen. Idővel már mindenkit a saját és mások vére lep be, por és mocsok üli száraz nászát, amelyet csak a szereplők vére, köpései és végül az épület automatikus oltórendszere változtat cseppet sem barátságosabb sárrá. Rossz nézni, ahogy a szereplők sebesülten vonszolják magukat fedezékről fedezékre a piszokban, miközben a káoszosságában is rendezői tudatossággal épített tűzharc és az elkeseredett közelharc egyre fokozódik. Groteszk halálnemek és halottnak vélt szereplők bizarr "feltámadásai" igazi fekete komédiává teszik ezt a remek filmet. Kötelező darab. De a széplelkű álmodozók és a Tarr Béla szakkör tagjai jobban teszik, ha elkerülik.

 

A szent, a gonosz és a motoros

Ez a film nem a sztorijával fog a mennybe menni, mégsem rossz alkotás. Bár adná magát a párhuzam, nem a brazil Mad Maxet láthatjuk, hanem egy klasszikus neowesternt, amely kétségtelenül hordoz magán posztapokaliptikus jegyeket, de akár ma is játszódhatna. Pluszpont, hogy nem a szokványos brazil klisék (esőerdők, szamba, Copacabana, szenvedélyes monológok) jelennek meg, hanem az ország egy kevéssé ismert területe: a félsivatagos, óriási töviserdőkkel tagolt Caatinga adja a rendkívül erőteljes képi hátteret ehhez a viszonylag kevés párbeszéddel operáló műhöz. A szárazság és az ellene folytatott küzdelem központi motívum, hiszen a főszereplő (kissé szektárius) motorosbanda az eső eljövetelét várja egy szent szobrának elrablásától. Nagyon jól sikerült a szereplőválogatás: a bandavezért, Arát játszó Cauã Reymondnak talán nyílik is esélye, hogy kitörjön az eddigi karrierjének építőköveit nagyrészt jelentő brazil tévésorozatok világából, ennél többre hivatott fickónak tűnik. Luisa Arraes is remek választás volt a félénk, érzékeny és elveszett hősnő szerepére, aki a bandavezér kezdeti távolságtartását is megtöri és kiváltja belőle a védelmező gesztust. Ara nője, az alfanőstényként viselkedő Severina (Sophie Charlotte) és a főellenfél, a szinte filozofikus hajlamú, de lelke mélyéig szadista és ellentmondást nem tűrő földesúr (akit a brazil tévésorozat szereplők között veteránnak számító Humberto Martins játszik emlékezetesen) figurája is hordozza a műfaj klasszikus karakterjegyeit. Az epikus jeleneteket sem nélkülöző filmen érezhető Sergio Leone hatása is: balladisztikus, kopár tájakon játszódik és valami elemi keserűség hatja át. A főcímzenét adó Tropkillaz száma (Boa Noite: https://www.youtube.com/watch?v=cFk0z7NGPxk) nagyon passzol az alkotáshoz egyedi, vizionárius, mégis agresszív elektronikuszenéjével.

Árnyak ideje

Az Árnyak ideje egy izgalmas kémjátszma ábrázolása egy kevesek által ismert időszakból, Dél-Korea hosszú, 35 évig tartó japán megszállásának korszakából (azon belül is az 1920as évekből). A történelmi miliő bemutatása lehetőséget ad egy különleges, tranzitállapotban lévő világ megfestéséhez, amely a japánok által közvetített (és kikényszerített) európai modernizáció és a tradicionális koreai élet jegyeit még egyaránt magán hordozza. Koreát a nagyhatalmak a regionális egyensúly céljából, koncként vetették Japán imperialista törekvései elé, amely a gazdasági kizsákmányolás és a kulturális elnyomás révén máig maradandó hegeket hagyott az ország arcképén. Az Árnyak ideje a koreai nemzeti ellenállásnak a megszálló japánok elleni titkos harcát mutatja be, amely árulásokkal, oldalváltásokkal, kémekkel, szabotázsakciókkal és beszervezett ügynökökkel gazdagított. A nyitójelenet – egy koreai ellenálló menekülése nagylétszámú rendőregységekkel a nyomában – egy nagyon tipikus és kedvelt sablon használata, amelyet már több ázsiai filmben is megfigyelhettünk: a háztetőkön történő hosszas üldözés rengeteg statisztával. Itt lép színre a film egyik legmeghatározóbb karaktere, a japánokkal kollaboráló rendőrfelügyelő Lee-Jung Chool, akit a meggyőző játékú Kang-ho Song alakít (őt a Snowpiercerben is láthattuk). A felügyelő korábban az ellenállás tagja volt, de opportunizmusa és túlélő üzemmódja a japán hatóságok emberévé teszik, azonban lelkiismerete folyamatosan küzdelemben van a pozíciójával. A film a kettősjátszma fogalmát egy új szintre emeli rengeteg csavarjával, és amikor a néző már úgy érzi, tudja, hogy ki kivel van, mindig éri újabb meglepetés egészen a film végéig. A vonaton játszódó jelenetben éri el a történet az egyik csúcspontját, ami a feszültség remek adagolásának, a történetszövésnek és elsősorban Kang-ho Song játékának köszönhető. A legnagyobb névnek a stábból egyértelműen Byung-hun Lee dél-koreai színész számít, akit amerikai szuperprodukciók sorában: legutóbb A hét mesterlövész új feldolgozásában láthattunk, de szerepelt a Red 2.-ben, vagy az olyan B-filmekben mint a G. I. Joe: Megtorlás, vagy a legutóbbi Terminátorban (ő volt a T-1000-es terminátor modell). Bátor rendezői hozzáállást tükröz, hogy karizmatikus játéka és szerepe (ő az ellenállók titkos vezére) ellenére nem vele vitetik el a filmet. Az Árnyak idejét egyszerre jellemzik az európai mércével pátoszosnak érzett érzelemkifejezések, amelyek a legendás keleti önuralom maszkja alól elő-elő törnek és közben a nagyon is direkt fizikai erőszak bemutatásai (kínzások, közelharc). Kiemelendő az operatőri munka is remek felülről vett akciójeleneteivel és szűk szekondplánjaival.

 

1945

Nagy várakozás előzte meg az 1945 megtekintését, mivel már jóelőre ömlengtek róla. Én nem érzem korszakos filmnek, mi több: még csak jó filmnek sem tartom. Az 1945 forró augusztusában egy ismeretlen magyar faluba visszaérkező zsidók megjelenésének a falu lakóira és különösen a nem tiszta lelkiismerettel rendelkezők csoportjára (élükön a jegyzővel) gyakorolt önbeteljesítően sorsszerű hatása áll a film középpontjában. Ez a téma akár egy kifejezetten érdekes mű alapanyaga is lehetett volna, ha eltekintek attól a koncepcionális problémámtól, hogy Török Ferenc akár a Vörös Hadsereg bevonulásával járó kemény következményekről is forgathatott volna filmet 1945 kapcsán (amelyek laza 45 évre határozták meg honi viszonyainkat, áttételesen pedig még tovább), de efölött hunyjunk szemet nagyvonalúan. Amellett viszont már nehéz elmenni, hogy a szereplők felépítése hézagos, mélység és igazi drámai súly nélküliek és sajnos egyikük sem szerethető. Az egyik leglényegesebb alak, a jegyző típuskarakter és eltúlzott vonásai hangsúlyozásával már inkább karikatúrája valaminek, mint hiteles és árnyalt szereplő (ez nem Rudolf Péter hibája, aki érzékelhetően mindent megtett, hogy élettel töltse meg). A szerelmi szál harmatgyenge és gyakorlatilag szükségtelen. Az 1945 leginkább szájbarágós moralizálásával (a filmnyelv többek között éppen arra való, hogy azt is elmondhassuk képekkel, amihez nem is kellenek szavak, amelyek kimondva már igen didaktikusan hathatnak), mesterkélt alakjaival és meddő iparosmunka jellegével válik kétségbeejtően sekélyessé. Még a drámaisága is művi.

Két dolog menti leginkább: egyrészt Ragályi Elemér képei, amelyek a monokróm jelleg miatt még hatásosabbak. Emellett pedig az alapötlet, hogy a két zsidó ember anélkül, hogy különösebb interakcióba lépne bárkivel, elszántan menetel saját (kegyeleti) célja felé, és a páros önmagában megjelenésével és átvonulásával romba dönt egy hazugságra és árulásra épülő narratívát és az ahhoz kapcsolódó egzisztenciát. Ez egy novella alapötleteként remek, de filmre átültetése és élővé, valamint igazán epikussá tétele (amivel kapcsolatos elkeseredett igyekezet igencsak érződik) nem sikerült. A zenéje pedig borzalmas, a film megérdemelt volna egy, a témához illő elemelkedett vagy legalábbis érzéseket keltő háttérzenét. Összességében Török Ferenc alkotása csalódás volt, pedig sokat vártunk tőle.

 

Amerikai pasztorál

Az Amerikai pasztorálnak két igen nagy erőssége van. Az egyik koncepcionális jellegű: végre egy film, ami a hatvanas évek Amerikájának társadalmi és politikai helyzetábrázolásában eltekint a szokásos, végtelenül kommersz és bután naiv megközelítéstől, vagyis a vietnámi háborút ellenző csoportokból kinőtt mozgalmak körtáncot járó, virágkoszorús, békés, kedélyes és igazságkereső hippikként való buksisimogató primér ábrázolásától. Ez a beállítás egyébként a non-konformizmust kritika nélkül piedesztálra emeli (amiből önmagában is sok morális értékítélet fakad) és teljesen hazug módon a Nixon-adminisztráció bírálatának kedvező megítélése miatt a céltalan rombolást és erőszakot is hajlamos utólag legitimálni. Ezzel szemben Ewan McGregor első rendezése simán az arcunkba vágja milyen az, amikor kamaszos lelkesedésből a radikális anarchizmusba sodródik egy átlagos (bár meglehetősen terhelt) lány. Hogy milyen az, amikor a világbékéért már emberek felrobbantásával küzdenek olyan mindent megkérdőjelező, zavart emberek, akik egyébként az amerikai középosztály tagjaiként nem is ismerik a nélkülözést, kifejezetten megszokták, hogy apuci kimegy eléjük a vonathoz (aki egyébként a konkrét gyilkosságig a legvadabb baromságokat is csak elnéző mosollyal és együttműködő hangnemmel díjazza) és bár erősen akarnak valamit, nem tudják, hogy pontosan mi is az. A másik erőssége a filmnek egy ettől valójában függetlenül is vizsgálható szál: egy olyan családi drámának a bemutatása, amikor két egymást és a lányukat is szerető, jó egzisztenciájú szülő értetlenül és szinte eszköztelenül nézi, ahogy a lányuk fokozatosan egy eleven gyűlölethengerré válik, ami mindent elpusztít maga körül, felemészti az anyja józan eszét, az apja szerető, gondoskodó mentalitása pedig zátonyra fut a lány kérlelhetetlenül önsorsrontó attitűdjén. Amit viszont nagyon nehéz volt nézni, az a McGregor által alakított főszereplő, Seymour "Swede" Levov akaratgyenge és végletesen megengedő apafigurája, aki mindig csak kétségbeeséssel és tehetetlenséggel reagál a lánya azon kitöréseire, amelyek egyre durvábbá válva a családból való kiszakadásáig vezetnek. Külön érdekesség a család pszichológusának (a kor tipikus liberális értelmiségije) felelősségének feszegetése az egyéni tragédiához vezető döntésekben. Sajátos hangulatú film, de vannak hiányosságai is, amik gátolják, hogy a szereplők igazán közel kerülhessenek hozzánk.

 

Számi vér

Érzékeny és elgondolkodtató mű a beilleszkedés korlátairól, a kisebbségi lét sajátos törvényszerűségeiről és a '30as évek bugyuta eugenikájáról. A film kerettörténeteként egy temetés miatti összejövetel szolgál, ennek kapcsán a már idős Elle Marja fiával és unokájával érkezik származási helyére Lappföldre, de a konok és makacs nő ellenséges mindennel, ami lapp származására emlékezteti. Életére való visszatekintéséből megértjük, hogy egész életében küzdött azért, hogy céljai megvalósításáért letagadja számi vérét, és elhitesse magáról, hogy svéd. Mindezt egy olyan világban, amiben a számikat alacsonyabbrendűeknek tartották, akik nem tanulhattak tovább és legjobb esetben is egzotikus, tudományosan vizsgálandó népségként bántak velük. A főszereplő Elle Marja zömök termetével és sajátos arcvonásaival már megjelenésével is kirí a nyúlánk svédek közül, akik közé tartozni szeretne. A sorozatos kudarcok mellett kitartása lapp családja és rokonai rosszallása és a svéd társadalom folyamatos arculcsapásai ellenére is továbbhajtja. Az ár azonban az önazonosság elvesztése. Szomorú alkotás.

20. századi nők

Az 1979-ben játszódó történet kiváló körképet mutat a korszak útkereső mentalitásáról: a hippikorszak már kifutóban, de a nyomai még jelen vannak, a korábban helyesnek vélt rend már megkérdőjeleződött, de még nincs semmi helyette, a hagyományos család atomizálódott. Dorothea (akit a film legnagyobb nevének számító Annette Bening játszik remekül), a gyerekét egyedül nevelő, kissé bogaras anya albérlőjét, Abbie-t (Grete Gerwig), egy egzaltált, feminista művészlelket és Julie-t, a tizenéves, meglehetősen különösen viselkedő kamaszlányt is bevonja fia nevelésébe, amikor azt érzi, hogy ő ehhez már kevés. Julie (az érdekes arcú Elle Fanning alakításában) egyébként a fiú, Jamie plátói szerelme. Jamie egy kamaszos éleslátással és kritikai érzékkel rendelkező, de bizonytalan srác, akinek az egyetlen potenciális apaképe a másik albérlő, az ezermester William (megformálója: Billy Crudup) lehetne, aki az egyébként is átjáróháznak számító családban már majdnem biztos pontnak tűnik. William azonban csak mellékszereplője a család életének: kedves, kissé ezoterikus, céltalan életű fickó, aki a női nem nagy kedvelője, de inkább bávatag megfigyelője az eseményeknek, mintsem alakítója.

A film legnagyobb erénye, hogy vicces, önfeledt és nem akar semmilyen ideológiát az emberre erőltetni, csak ábrázol és maximum implicite kérdez. Az egészet belengi egy édes-szomorú, de önironikus hangulat, amely a vicces ruhák és bűnrossz zenék, valamint a csendes családi bénázások mellett a kor kaliforniai filterén keresztül szinte békebeli hangulatot áraszt, a nagy átalakulások előtti utolsó évek tét nélküli vesződségeinek finom alapzaját.

Loving

A filmet nézve durva belegondolni, hogy az ötvenes évek Amerikájában (ami nem volt annyira rég) még előfordulhatott, hogy az éjszaka közepén rátörtek egy házaspárra a saját házában és letartóztatták őket, mert törvénytelennek számított – legalábbis Virginiában – egy fehér és egy színesbőrű ember házassága. Mindez az elhíresült Racial Integrity Act nyomán, amely állami törvényként még 1924-ből, az eugenika (a társadalmi mérnökösködés, a rasszizmus és a genetikailag öröklődő tulajdonságok korai vizsgálatának bizarr szerelemgyereke) fénykorából maradt meg éppen a Loving házaspár hosszú pereskedésének végéig, amikor az amerikai Legfelsőbb Bíróság végre eltörölte 1967-ben.

A szójátéknak is beillő című Loving nemcsak a két egymást erős hittel szerető embernek a külvilág által támasztott akadályokkal való megküzdésének és a hivatalok gerinctelen packázásának ábrázolása miatt, hanem Joel Edgerton játéka (Richard Lovingot, egy fehérbőrű kőművest alakít) és a szerephez szükséges fizikai átalakulása miatt is megkapó. Edgerton nagy beleéléssel alakítja a jellegzetes szájtartással beszélő, szűkszavú és egyszerű gondolkodású férjet, aki nem egy hőstípus, csak egy végletekig elszánt ember. A női főszereplő, a Richard feleségét játszó Ruth Negga is kiváló választás volt: egyszerre törékeny és finom, de közben erős és határozott nő, aki sokszor tartja férjében a lelket. A helyi sheriffet megformázó, apja révén magyar származású Marton Csokas (egyébként félelmetesen hasonlít Kevin Spacey-re) is igen meggyőző szigorú, ellenszenves nézésével, a házaspár kérlelhetetlen ellenfeleként. Maga a történet néha letérdel és túlságosan vontatottá válik (lehetett volna húzni belőle) és érdekes módon néhány jelenettől eltekintve hiányzik belőle az igazi feszültség, a Legfelsőbb Bíróság végső döntéséről pedig furcsa módon csak röviden elbeszélve értesülünk. Bár a Loving néhányaknak a homoszexuális házasság elfogadásáért való küzdelem analógiájaként szolgálhat, véleményem szerint hibát követnek el azok, akik propagandafilmet akarnak belőle csinálni. Mind az eredeti, igaz történet, mind a film az egyszerűsége által működőképes, a politikai (ráadásul ráépült) szólamok gyengítik a hatásosságát. A David Wingo által jegyzett filmzene óvatos, magát nem előtérbe toló, de mégis érzelmes megközelítésű és egyszerű szépségű.

Nyers

Ennek a filmnek az egyik legnagyobb problémája, hogy túl van hype-olva. Az előzetesen könnyen osztogatott szuperlatívuszok sem a durvasága, sem a mélysége tekintetében nem voltak indokoltak. A Nyers egy meglehetősen beteg alkotás, érdekes alapsztori, de sok tekintetben elnagyolt és kidolgozatlan. Alapvetően pedig egy vámpírtörténet jellegzetesen francia parafrázisa is lehetne, még ha nem is vámpírok szerepelnek benne. Justine az állatorvosi karra érkezik elsőéves újoncként és beavatási szertartásokon kell részt vennie, ami a vegetáriánus családból származó lánynak igazi kihívást jelent (legalábbis elsőre így tűnik). Aztán többek között diabolikus nővére aktív közreműködésével eldurvulnak a dolgok és a finomvonású, félénk Justine-ból a nyers hús hatására előtör az állat. Egyre aberráltabb események követik egymást, a két nővér kapcsolata pedig lassan két ragadozó sajátosan rivalizáló, de mégis testvéri viszonyává alakul. Ami teljesen felesleges vonal volt a filmben: Justine hallgatótársának és szobatársának, a lassan baráttá váló Adrien (Rabah Nait Oufella) homoszexuális kapcsolatainak folyamatos hangsúlyozása (ráadásul egy alkalommal még Justine és Adrien között is szexuális kapcsolat jön létre, ami végképp ellentmond az addig sulykolt beállításnak). Az egész filmet belengi a polgárpukkasztás öncélú légköre, és a perverziók kényszeres fokozása. Tény, hogy nem való érzékeny gyomrúaknak, de láttam már durvábbat és ha már itt tartunk: hatásosabb és egyben jobban kidolgozott filmet is.

Kokszongi sirató

Nyavalygássorozat. Ez az első, ami eszembe jut erről a dél-koreai filmről. A másik, hogy baromi hosszú volt, és már nagyon vártam, hogy vége legyen. A Kokszongi sirató furcsa keveréke Az ördögűző vagy A rítus ázsiai koppintásának, egy helyenként döcögve haladó unalmas kriminek és egy zombi-horror vígjátéknak. Egyúttal rájöttem, hogy én a férfi főszereplők fejhangon sipítozva zokogását (különösen bizonyos hangmagasság fölött) csak igen rövid ideig tolerálom. Namost ezt viszonylag hamar sikerült kimaxolnia a filmnek, innentől viszont úgy éreztem, mintha egy csoport végletesen mimóza figura önhergelő hisztériasorozatát kéne néznem. Hosszú percek teltek el üvöltve bőgéssel, takonygyártással és fájdalmas arccal fetrengéssel, amit nemhogy megindítónak nem éreztem, hanem végtelenül olcsó és ripacskodó volt. Félreértés ne essék: igenis van olyan emberi dráma, aminek esetében nem érezzük nevetségesnek a színészi alakítást. Ezt a hisztiparádét például óhatatlanul összevetettem a fejemben a Hetedik egyik elhíresült jelenetével, amikor David Mills nyomozó (Brad Pitt) rájön, hogy az általa üldözött pszichopata bűnöző a felesége levágott fejét rakta egy dobozba. Magánkívül van fájdalmában, de egyetlen pillanatra sem válik nevetségessé. Ehhez képest Jong-gu, aki nem mellékesen rendőrtiszt lenne, teljesen töketlenül reagál minden kihívásra, de a kollégái is hasonló kaliberek. A film maga pedig szellemek által megszállt emberek, fekete mágia, zombik, véres fényképek, áldozati állatok, ún. „szimpatikus mágia”, sámánok egymásra hányt egyvelegének tűnik, mintha a koncepcióba bármi bekerülhetett volna, ami természetfeletti vonatkozású. A történet egyszerűen túlbonyolított és túlságosan elnyújtott, így az egyszeri néző érdeklődésének az eróziója közben csöndben halad előre, amelyet csak időnként tud megszakítani egy-egy végtelenül bizarr (egy zombi komikumba hajló ámokfutása, amit eredetileg valószínűleg nem viccnek szántak, de a közönség nagyrésze röhögött rajta) vagy néha egy-egy tényleg hatásosabb (pl. mikor az ördög megmutatja a valódi alakját) jelenet. Összességében nem tetszett a film.

A bejegyzés trackback címe: http://fesztival.mandiner.hu/trackback/30070