Zene

Levegőt venni sem mertünk – Jef Neve zongorakoncertjén jártunk

2017. május 15. 12:18

Egy est, ahol nem a szavaké a főszerep: a belga Jef Neve zongorajátéka történeteket, sorsokat, emberi érzelmek teljes skáláját mutatja be a letaglózott közönségnek. Tudósítást írtunk róla, szavakkal. De amúgy is a zene a lényeg.

Kimondottan nehéz tudósítást írni egy zongorakoncertről: az est folyamán nem a szavaké a főszerep. Mi most mégis megpróbálkozunk vele, de előre szólunk: olyan lesz, mintha önök otthon egy hagyományos szalma seprűvel próbálnák lefesteni a gyönyörű budapesti látképet. Olajjal, vászonra.  

„Vendéglistán szerepelnek?” – fogadott minket a kérdés az Opus Jazz Club bejáratánál.  

„Ebben reménykedünk!” – vágtuk rá gyorsan.  

„Belga nagykövetség?” 

„Mandiner.” 

„Jöjjenek velem, Jef Neve koncertje hamarosan kezdődik.”

A felszolgálók elvezettek minket az asztalunkhoz. A legelsőt kaptuk meg, másfél méterre a zongorától. Gondolkoztunk rajta, hogy vacsorázzunk-e, de végül elvetettük az ötletet. Utólag kiderült, bölcsen tettük. A koncert alatt megmozdulni sem mertünk a zongorista mellett, nemhogy nagyokat falatozni. Kértünk egy kézműves málnasört, majd perceken belül megjelent a színpadon a belga zongoraművész. Tűzpiros öv, fehér ing, öltönynadrág. A mellényén vörös indák kapaszkodtak egymásba. Annak a mellénynek több köze volt a zongorista zenéjéhez, mint bármely emberi szónak.

Nem is tudjuk, mi a jobb: amikor egy dalszöveg nélküli zenéről nem tudjuk, hogy miről szól és bármit bele tudunk képzelni, vagy ha pontosan tudjuk, miről szól. Jef Neve koncertjén az utóbbi történt meg velünk. Két szám között általában elmondta, miről is fog szólni a következő szerzemény. Gondolták volna például, hogy ez a szám az élet természetes körforgásáról szól?

Egészen pontosan az apa-fiú kapcsolatról. Arról, hogy kezdetben az édesapa tanítgatja járni kisfiát, majd évtizedekkel később a fiú kíséri táncba édesapját, hiszen már nehezen megy neki a járás. Ez az élet rendje.

Jef Neve egyébként előszeretettel szólt közönségéhez a koncert alatt. Egyszer megjegyezte, hogy Gent a legszebb belga város, mire morajló vita támadt a hallgatóság soraiban. Ekkor vettük észre, hogy rajtunk kívül szinte mindenki belga a klubban. Mi, magyarok persze ezen nem vesztünk össze, hiszen számunkra egyértelműen Brüsszel az elsőszámú belga város.

No, de vissza a zongorakoncerthez! A művész nagy átéléssel vetette bele magát utolsó számába. Olyannyira beleélte magát, hogy a zongora mellett hol halkan, hol hangosabban dúdolgatott magában. Egy-egy ütem között néha még jóízűen fel is nevetett. Mindeközben egy izzadságcsepp jelent meg a homloka szélén és lassan, de biztosan elindult lefelé.

 

Meg kell valljuk, süketnémán is élveztük volna a koncertet. Jef Neve másfél méterről hangok nélkül is ámulatba ejtett volna minket. Izgalmas volt nézni, ahogy a zongorista ujjai táncot járnak a billentyűkön. Megszólalni meg ugye amúgy sem mertünk. Az utolsó szám elnyújtott lezárása során, két billentyűleütés között voltak pillanatok, amikor csak a mögöttünk ülő férfi nyugodt lélegzetvételeit hallottuk a teremben. Ekkor már az izzadságcsepp Jef Neve orra hegyén ücsörgött, ugrásra készen. Éreztük, hogy mindjárt itt a vége. Mindeközben még arra is figyeltünk, hogy a megfelelő időben nyeljük le a szánkban melegedő málnasört. „Vajon még hányszor üti le azokat a billentyűket”? – merengtünk. Végül amikor már senki sem számított volna rá, a művész lassan az utolsó billentyűre helyezte az ujját. „Csak még egyszer üsd le, csak még egyszer” – kívántuk magunkban és közben levegőt sem mertünk venni. Az izzadságcsepp közben rácseppent a billentyűkre, Jef Neve pedig leütötte közülük az utolsó szerencsést. Hangot azonban attól mi már nem kaptunk többet. 

A bejegyzés trackback címe: http://fesztival.mandiner.hu/trackback/30191