A 27-es szám mindig mágikus volt számomra. Huszonhét évesen találkoztam Ágnessel is egy budai kávézóban tartott állásinterjún. Az egyetemi éveimet meghatározó bajtársamnak, Leventének köszönhetem azt a szellemi missziót, amely 2009-ben vette kezdetét Hankiss Ágnes, a magyar politikai paletta korszakos karaktere, későbbi európai parlamenti képviselő oldalán.
Hajnalban ment el Ágnes, sírtam. A nagy harcos ezt a totalitarizmust most nem tudta legyőzni, bár küzdött. A halála éjszakáján ülök a balatoni szélviharban és a villódzó monitor előtt pötyögöm be a vele kapcsolatos élményeket. Keresem a gondolatot. A tudat és a lélek fonala mindent beburkol, a gondolat eztán ölt testet.
Estére, rá emlékezve már mosolygok, felidézve a sok brüsszeli vidám percet és jámbor őrültséget. A kommunista múlt nagy kutatójaként ismerik sokan, én oly szerencsés voltam, hogy megismerhettem magát az embert is. Amilyen kíméletlen volt az állambiztonsági múlt feltárásában,
olyan odaadóan viszonyult az elesettekhez, a támogatásra szorulókhoz.
Végtelenül jópofa ember volt. Egy budai házibulin izgultuk végig a 2009 tavaszán rendezett európai parlamenti választásokat, szorítottunk, hogy a zsidó-keresztény gyökerű európai politikai képviselet erős választói akaraton képeződjön le. Ez így is lett, egy ciklus erejéig biztosan. Az alapító atyák Európa-felfogásából táplálkozó, építő jellegű konzervativizmus akkor még szilárd lábakon állt, a legnagyobb szeletet kihasítva az európai parlamenti tortából. (Most 2021-et írunk, a kocka nagyot fordult, az Európai Néppárt saját magából kifordulva fekszik az uniós bürokrácia flaszterén.)
Így kerültünk mi Brüsszelbe egy zivataros őszön: az elismert politikai és kultúr-veterán Hankiss és az újonc segéddiplomata Isky. Leírhatatlan mennyiségű, az újonc szakmai gondolatvilágát egy életre meghatározó eseményen vettünk részt az ötesztendős ciklus alatt.
Mindenkinek van egy meghatározó origó az életében: frissdiplomásként rögtön az európai politikai mélyvíz egyik kis hala lehettem egy nagy szereplő mellett. Nemzetközi tanulmányokat és EU-ismereteket hallgattam az egyetemen, ezt a tudást diákszervezetekben, illetve a hallgatói önkormányzatban végzett érdekképviseleti munkával fűszereztem. Kifejezetten idegenkedem a macskáktól, egyik kódnevem mégis ez volt: a Macska. Ágnes figyelmébe is így ajánlottak: a kolléga, aki mindig talpra esik. Hamar beláttuk, hogy erre a kvalitásra a későbbiekben valóban nagy szükség lesz.
Teher alatt nő a pálma, mondta, amikor brüsszeli irodai magányomban olykor eltört a mécses. Pakolta rám a feladatokat, egy komoly intellektuális kiképzőtáborba kerültem. Küzdöttem, mint malac a jégen. Egy ponton nagyon elkezdtem élvezni a harcot. A páston kezdetben az uniós bürokrácia labirintusai voltak az ellenfeleim. Az uniós polip, mondtuk nevetve. Mozgó célpontok, banánhéjak, politikai csapdák. Elképesztő dolgokat tapasztaltunk, szerteágazó tárgyalási és megvalósítási eszköztárat építettünk ki.
Ágnes elemében volt egy-egy harci retorikát és taktikát igénylő feladatnál.
Legyen szó Ilonka néni és az őshonos kisebbségek ügyéről, biztonságpolitikáról vagy terrorelhárításról, ő minden harcot precízen tervezett és valósított meg. A magyar kormányt antiszemitizmussal vádoló EP-képviselőket elegánsan osztotta ki: önöket csúnyán becsapták! Gondolatait sokszor nehezen értelmezték a balliberális elit képviselői: „a lopakodó vádaskodás piszkos eszköz”, írta egyik nyílt levelében, mely nagy visszhangot váltott ki az EP-képviselők körében.
Az első parlamenti év után dacosan erőre kaptam, és a maradék négy évben igyekeztem a legtöbbet kihozni az Ágnes-intellektus adta szellemi szabadrepülésből. Meg akartam felelni neki. Mondta is, hogy köszi szépen, Annamari, de a jövőben majd tudatosan kezdd elengedni az iskolák által beléd nevelt megfelelési kényszert. Ott kezdődik az értelmi és értelmezési szabadság. Vagány volt, amikor kiemelkedett az uniós intézményrendszer adta cécókból és újra a Hamvas Intézet-beli felhőn lebeghetett egy-egy brüsszeli munkahét után.
Ágnes életüzenete számomra a legnagyobb felismerés, amit a napi élet és a munka rutinban is hasznosítok. Minden rendszer és gondolat mögött keresendő a lélek. Lélektan. Lélekjelenlét. Lelkész.
Lélek nélkül technokrata lődörgés van csupán.
Az európai parlamenti évek alatt Ágnessel a szakbizottsági munkát kulináris élményekkel egészítettük ki. Esténként a neves és sokszínű brüsszeli éttermeket jártuk, kagylót, mennyei zamatú friss halakat és sült krumplit, majd csokoládé szuflét falatozva elmélkedtünk a lélektelenné váló nyugat-európai politikai és társadalmi buborékról, posztmodern falanszterről, szellemi kútmérgezésről, meghasonlott Európáról és hasonlóan egyszerű kérdésekről. Az elején szabadkoztam, hogy ad absurdum vajon biztosan egy magamfajta újonccal akarja-e tölteni a brüsszeli estéit. Aztán csak mentem vele vegytiszta érdeklődéssel, az elbeszélések által megigézve. Kívánhat-e jobb szellemi rajtkövet egy erdélyi magyar frissdiplomás, mint azt, hogy első kézből hallva elevenedjenek meg előtte a rendszerváltoztatás korabeli politikai folyamatok, kulisszatitkok és mindezek lélektana?
Ágnes a gasztronómia közben Nyugat- és Közép-Európa szellemtörténetéről, a rendszerváltoztatás csínjáról és bínjáról mesélt. Nekem mindig rendelt egy jéghideg Krieket és jót mulatott rácsodálkozó, sokszor valószínűleg észbontóan naiv kérdéssoraimon. A vacsorák után hazarohantam és a napi munkadózistól félájultan még feljegyeztem pár kérdést az elhangzottak margóján a noteszembe, amiket másnap az ebédnél nekiszegeztem a főnökömnek.
Számára némileg kihívást jelentett a Brüsszel-Strasbourg-Budapest tengelyen való közlekedési logisztika. Ő maga ezt a furcsa utazási karmát összekötötte egy „bornírt európai valósággal”. A légitársaságok vagy elkeverték a csomagját és váltóruha nélkül érkezett Strasbourgba (élcelődve hívott, hogy menjek el vásárolni), vagy egy hajnali átszállásnál maradt ott a poggyásza a párizsi reptéren, amire csak később döbbent rá. Felhívott és a rá jellemző stílusos komolytalansággal mondta, hogy kissé belemerült a gondolataiba, és akkor most vissza kellene szereznünk a bőröndöt. Visszaszereztem. Egyszer egy felejthetetlen kabáthistóriába bonyolódott: egy fogadásról véletlenül egy magyar szakdiplomata (férfi) fekete szövetkabátjával tért haza. Másnap, a városban barangolva és természetesen nagy kérdéseken elmélkedve vettük észre, hogy a kabát túlzottan nagy méretű…
Ágnessel a legtöbbet a strasbourgi utaztatás útvesztői kapcsán panaszkodtunk, majd hahotáztunk. Egy plenáris vitahét után csütörtökön Budapestre eljutni maga volt a kihívás, és mi tudatosan készültünk erre minden szerdán. Számos alkalommal kifejtette a „strasburzsoáknak”, hogy az európai intézményrendszer működése pontosan olyan abszurd, mint az odavezető utaztatási kalamajka. C’est absurd! Akkoriban ezen szellemileg felülemelkedve jót nevettünk, egy évtized távlatából visszatekintve
már tudom, hogy Ágnes ebben is a lélektant látta.
Ágnes tavalyi, kerek születésnapján a puha kanapén és a hintaszéken ücsörögve tobzódtunk finom falatok és szenzációs beszélgetések között. Mester és tanítványai. Egy levelében ezt írta: „nagyon megtetszett, hogy milyen aktívak és életcsinálók vagytok, ezt jó látni!”
Kapcsolatom vele a tengelyek találkozása volt, tér-idő kontinuum. Élet- és politikacsinálás.
A gyerekeimnek mindig azt mondogattam veled kapcsolatban, mesterm-Ágnes vagy. Magad köré vonzod a gondolat erejében hívő embereket.
Ágnes, a mágikusan realista térben egy Kriek mellett gyűlnek most köréd új tanítványaid. A kísértő magyar múltat kutatva váltál reflektorfényű múlttá. Emléked és szellemi lenyomatod kitörölhetetlen a huszonhetek Európájából, és ami ennél is fontosabb: a szívünkből!
*
„Körülülték az asztalt, a homlokukon táncoló betűket apránként elnyelte a gyöngülő gyertyafény. – Látjátok, minden adott, hogy örüljünk! Rezdült a szemhéja az egyiknek és nagyot sóhajtott. – Vagy hiányzik még valami? Magának való dacos tanítvány, mint akit rajtakaptak, felvetette az állát, kerülte a másik tekintetét. Végül mégis csak válaszolt, kicsit gúnyosan: – Az élet vize. Más semmi. – Hát akkor – mosolygott a Mester – , végy egy rudat a válladra, akassz rá két vödröt és sétálj el a temető kapujához. Tedd le, fordulj háttal és kiálts: – A Mester küldött, vízért! Aztán visszafordulhatsz, a teli vödröket óvatosan felakasztod. De hazafelé nagyon vigyázz, akárki is szólítson meg, ne válaszolj! (Most valóban a szellem színpadán vagyunk…akinek úgy könnyebb, tekintse szimplán gyerekmesének…). Bánta már, hogy akadékoskodott. Rémülten, borzongva odaért a temetőhöz. Többször majdnem elesett. Furcsa hangokkal telt meg a koromsötét éjszaka, de nem törődött a szellemekkel. Tette, amit kellett. Már majdnem átlépte a Mester küszöbét, amikor sóhajtozást és reccsenő lépteket hallott. – Most már nem tehettek ellenem semmit! – suttogta maga elé. Ekkor a rúd leesett a válláról, és a víz kiborult. Halálos csönd lett. Állt ott bénultan, amikor meghallotta bentről a Mester lágyan invitáló hangját: – Hóbortos! Gyere, ülj ide közénk az asztalhoz!
Amit nem találsz meg magadban, az sehol sincs – magyarázta a Mester.
Bár nem igen szeretett magyarázkodni.”
(Hankiss Ágnes, A szív csökönyösei, 2015)
