Nagycsütörtök, a cáfolatok napja

Elérkezett hát a szent háromnap: mindannyian, akik a nagyböjtöt jól elbénáztuk, jelesül szétinterneteztük, most összekaphatjuk magunkat, hogy legalább ebben az egészen belátható időintervallumban végre arra fókuszáljunk, Akire kell.

Ugyanakkor ne gondolja a nemhívő és az úgynevezett „maga módján hívő” se, hogy számára nincs külön mondanivalója nagycsütörtöknek –

Méghozzá egyszerre két szívós téveszme cáfolata; lássuk is őket.

„Ezek keresztények? Ne vicceljünk. Ahol olyat merészel mondani a bíboros, hogy »az Egyház nem jótékonysági szervezet«?? Hiteltelen banda!” – lassan öt éve mutogat az internet népe egy szövegkörnyezetéből kiragadott idézetre, amely egyébként úgy folytatódott, hogy

Eleve gyanús, hogy amennyiben az egyház jótékonysági szervezet lenne, akkor Jézus Krisztus valószínűleg nem rövidke három évig gyógyította volna a bénákat és a leprásokat, de legalábbis nem fordult volna elő, hogy miközben tódultak hozzá a sínylődők, a „Mindenki téged keres” mondatra szemrebbenés nélkül azt felelje, „Menjünk máshová, a szomszédos helységekbe, hogy ott is hirdessem az igét, mert azért jöttem” (aki nem hiszi, csapja fel a Mk 1,38-at) – vagy ha így tett is, jótékonyságiegylet-vezetői megbízatással a zsebében ezek után bizonyosan nem imádkozott volna nagycsütörtökön úgy, hogy „Atyám, (…) a feladatot, amelynek az elvégzését rám bíztad, elvégeztem”.

de azt se vigye túlzásba, olyannyira, hogy sokak szemében „falánk, borissza” embernek tűnjék, sőt, engedje lábát nárduszból készült drága olajjal kenegetni (az iskarióti Júdás bezzeg szétosztotta volna az árát a szegények között!!4!), majd hagyja, hogy élete teljében megöljék, ahelyett, hogy leszállna a keresztről és gyógyítana, adakozna, megkövezendőket mentene még minimum harminc-negyven évig?

Nem lehetett volna azt hatékonyabban és eredményesebben megoldani, ahogy a Mindenhatóhoz illenék?

Akárhonnan is nézzük, sehogy sem stimmel ez a jótékonysági szervezetes elképzelés.

Azon a bizonyos nagycsütörtökön valóban kulcsmozzanat volt a tanítványok lábának megmosása, amely a maga személyválogatás nélküli módjával határozottan rámutat minden hívő ember és különösen is minden keresztény vezető alázatos szolgálatának imperatívuszára;

Külső szemlélőknek valóban fura dolog lehet ez az egész, kezdve az olyan mondatokkal, hogy „Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, a szövetségé, amelyet sokakért kiontanak a bűnök bocsánatára”, de attól még tény, hogy ez maga az evangélium. Nagyon derék dolog, sőt kötelesség inni adni a fizikailag szomjazónak, de „aki ebből a vízből iszik, újra megszomjazik”, míg Jézus kimondja: „aki abból a vízből iszik, amelyet én adok, az nem szomjazik meg soha többé”.

És itt jön be a másik népszerű félreértés: „persze, persze, a krisztusi tanítás több, mint a jótékonykodás, de én teljesen jól megoldom ezt a dolgot privátim az én Istenemmel, semmi szükség a gyarló papokra, a mise meg aztán pláne fölösleges, semmit nem ad nekem”.

Jézus Krisztus nagycsütörtökön az általa fontosnak tartott asztalközösség keretében önszántából, bűntelen létére megmossa János és Júdás lábát egyaránt, bemutatja az első szentmisét és direkte megalapítja a papi rendet, majd pedig a Getszemáni-kertben kéri tanítványait, hogy virrasszanak vele együtt egy órát – 

Az oltár asztalához nem járul, mert ott tökéletlen apostolok tökéletlen utódja prédikál és teszi meg egyébként szó szerint ugyanazt, amit Jézus Krisztus nagycsütörtökön elrendelt. Az imaórákat szükségtelennek tartja, mert neki simán működik ez az egész a nagycsütörtökön gyakorlatilag testamentumként ránk hagyott Oltáriszentség nélkül. Ő az okostelefonjának jelenlétében, a felső szomszéd csuda helyes, de sajnos ADHD-s ikreinek háttérzaja mellett pontosan ugyanúgy képes fókuszálni Isten szavára, mint a templom csöndjében. (A zebrán áthaladva, mentőautó szirénázása közben Azahriah-t hallgatni, az is szinte ugyanolyan, mint a Puskás Arénában.) De nem kell aggódni, ő simán imádkozik otthon a betegekért és a halottakért, nem kérdés –

Minek. „Semmit nem ad” – annak, aki erőt sem vesz magán, és annak, aki egyoldalúan kapni akar, annak valószínűleg tényleg nem.

Isten fia emberré lett, hogy személyesen jelen legyen közöttünk, nekünk adja önmagát és értünk kereszthalált haljon; a jóléti kereszténynek ellenben jár este az otthoni lazulás-kockulás. Menjen keresztutat járni a köszvényes Joli néni, ő ráér. Minden egyes vasárnap hajnali kilencre odaérni a harangozás végéig és ott is maradni a záróénekig, az meg aztán pláne embertelen elvárás.

Nem, senki sem állítja, hogy a szorgosan templomba járó hívek bezzeg mind egy szálig hiteles keresztények lennének. De hogy a nagycsütörtöki „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” felszólítás egyik szava sem támasztja alá a kényelmes-passzív, respektíve felhúzott orrú távolmaradást, az egészen bizonyos.