Európában abszolút kádárizmus uralkodik, zsánerszerű holokausztfilmekkel

„A Saul fiával meglepte a világ filmes elitjét. Hogyan sikerült egy ilyen »első filmet« kiadni a kezéből?

Ez a teremtés misztériuma! Nem egyedül csináltam, hanem egy csapatmunka eredménye. Hosszú évek kemény előkészületei állnak mögötte. Olyan csapat állt össze, akik közül sokan nem is készítettek még nagyjátékfilmet, de olyan minőségben dolgoznak, ami nem jön csak úgy magától. Szinte egyenként kellett megtalálni a munkatársaimat. Miután egy műhely összejött, akkor azt erős kézzel kell irányítani. És harminc év felett kötelező újítani. Húsz éves kora körül az ember még imitálhat és másolhat különböző mintákat, de a harminc felett ezt nem teheti.

Igaz az, hogy míg eljutott idáig, addig volt időszak, amikor szerény anyagi körülmények között élt?

Nem szeretnék ebből mítoszt gyártani. Az tény, hogy elsősorban anyai segítséggel sikerült talpon maradni. Budapesten olcsóbb az élet, mint Párizsban. Itt könnyebb meghúzódni egy barlangban. A barlangon azt az élethelyzetet értem, amikor nincs visszajelzés, amikor azt érzi az ember, hogy egyedül van. Ilyenkor gyakran tűnt úgy, hogy minden tervem és vágyam csak illúzió. Kicsit olyan érzés volt, mint ha azt mondtam volna a családomnak, hogy megvannak a lottó nyerőszámai, de még nem húzták ki. Ez 10-15 évig tartott. A tervek a megvalósulásig csak illúziók. Ebben a szakaszban az sem volt könnyű, hogy néha én is elvesztettem a hitemet, kételkedtem, hogy jó úton járok-e. Egyedül van az ember, és senki sem érdeklődik.

Kertész Imre mondta, hogy a Kádár-rendszerben az volt számára a legnehezebb, amikor teljes csönd vette körül. Nem reagáltak rá, ezért hangtalannak érezte magát. Érdekes, hogy ön ugyanezt érezte, de már jóval a rendszerváltás után.

A filmkészítés szempontjából Európában abszolút kádárizmus uralkodik. Az külön furcsaság, hogy a magyar rendszer nem így működik. Európában ma megvannak a sémák, melyek szerint gondolkodni lehet, és ennek megfelelő tartalmú filmeket várnak el. A sémától való eltérésre pedig nem kíváncsiak. Ez utóbbit nem mondják meg, csak hallgatnak az egészről.

Ez a holokausztra is igaz?

Igen. Megvan, hogy hogyan illik erről a témáról filmet készíteni Európában.

Érték elutasítások amiatt, hogy ezzel a narratívával nem értett egyet?

Igen. Európában mindenképp.

Akkor Magyarország egy »jó hely«, mert itt a sémákból ki tudott lépni?

Furcsa ezt mondani, de igen. Egy kezdő filmesnek Budapesten sokkal több a lehetősége, ha újító projektet akar finanszíroztatni, mint Európában. Remélem, a Saul fiának a sikere bizonyítja, hogy itt megvalósult egy rizikós és merész filmterv, tehát van értelme az újításokkal való kísérletezésnek. A krematóriumot nem dolgozták fel még soha. Azzal, hogy mi ezt állítottuk középpontba, olyan filmet sikerült készítenünk, ami megmozgatta a közvéleményt. Pedig rizikós volt, hogy készül egy film Kelet-Európában, amatőr színészekkel, jiddis párbeszédekkel. A következő filmem más típusú lesz, de ott is az az alapgondolat, hogy egy emberen keresztül ismerjünk meg egy világot.

Milyen sémák léteztek a holokauszt-filmekkel kapcsolatban, amelyekkel szakítani akart?

Az európai filmgyártás egyik alfejezete, hogy valakik időről időre kitalálják, hogy készítsünk egy filmet a holokausztról. Ez az egész már zsánerszerű lett, és olyan, mintha valamilyen mágikus recept lenne. Ráadásul ezek a filmek mindig túlélési történetet mesélnek el.

Az Auschwitzot túlélő Primo Levi azt írta az egyik könyvében, hogy ő sohasem láthatta a tábor igazi mélyét, pedig ott volt, de akik látták az igazi mélyét, azok nem tudnak róla beszélni. Ez egy fontos gondolat. Nem lehet ehhez az anyaghoz nyúlni úgy, hogy a megközelítés alapja egy külső nézőpont vagy egy háború utáni nézőpont, ahol mindig valahogy happy enddel zárul minden. Mert valójában az a stratégiája ezeknek a filmeknek, hogy feloldják a feszültséget – legyünk túl rajta. De éppen az ellenkezőjét érik el ezzel, nemcsak azért, mert a happy end ebben az esetben hazugság, és megszégyeníti a meggyilkolt milliók emlékét, hanem még rosszul is vannak megcsinálva. Ráadásul a kivételt jelenítik meg, s nem a szabályt. A szabály a lágerben a halál volt – ez volt a megsemmisítő táborok lényege. A túlélés volt a kivétel. A filmben Saul túlélése belső túlélés: nem volt más tartománya Auschwitzban az életben maradásnak. Saul akaratlanul ember marad, de nem azért, mert hős.

A filmemmel az áldozatoknak kívántam igazi emléket állítani. Ezért beszélek csak indirekt módon az embertelenségről és az igazságtalanságról, hogy ennek felismerése a nézőben szülessen meg, mert a lediktálás soha nem működik. Az működik, ha az ember a saját bőrén és érzékszervein keresztül érzékeli a lágert.”

(A Nemes Jeles Lászlóval készült teljes interjú a Hetek pénteken megjelent számában olvasható.)