A helyet be lehet zárni, a szellemet nem

„Mint mindenkit, aki az elmúlt fél évszázadban a Színművészetivel kapcsolatban volt, engem is ezer élmény köt az Ódryhoz. Felvételik, eskütételek, diplomák, ünnepek, és előadások, a többieké, és a mieink, az enyémek. És munka, munka, munka. Ám a személyes nosztalgiánál fontosabbnak tartom arról beszélni, hogy az Egyetem első számú játszóhelyének milyen a színházi értéke. Minden játszóhely – egy egyetemi színház főleg – annál jobb, minél rugalmasabb a térkezelése, és minél egyszerűbb a kinézete. Létezhet tehát az Ódrynál korszerűbb, a szakmai oktatást jobban szolgáló tér. Az Urániára azonban, amely most az Egyetem játszóhelye lett, az ellenkezője igaz. Minden szempontból rosszabb, mint az Ódry. Sokkal rosszabb, mégpedig: egy cifra, merev terem. Ráadásul műemlék: egy szöget sem lehet a falba ütni. Volt már a Főiskoláé, mindenki borzadva emlékezett rá.

Aki látott öreg színészt, hallott arról is, hogy milyen volt az, amikor a kollégium még a Thököly úton volt. A hallgatóknak megváltás volt a Vas utcába, a reggel nyolctól éjfélig zajló oktatás közelébe költözni. Az egyetem intézeteinek széttelepítése a városban minden szempontból szakmaiatlan, kizárólag káros, mellette nincs érv. Nagyon sok erő, idő, pénz lesz helyrehozni, ami most történik. És nagyon sok fájdalom. A történelem legfontosabb pillanata mindig a jelen. »Korszerű campus«: erről volt beszélve tegnap. Önfeledt lépés a múltba: ez történik ma. Az Ódryt nem szakmai okból, hanem azért zárták be, mert ott volt az autonómiáért zajló küzdelem központja.

1983-ban mutatta be itt végzős osztályunk Dürrenmatt János királyát. Rendezte osztályfőnökünk, Kerényi Imre. Minden előadásán a széksorok mellett, két oldalt is zsúfoltan álltak a nézők, sokszor az előcsarnokban is. Az előadás a politika, a hatalom önzéséről, cinizmusáról és bűneiről szólt. A helyet be lehet zárni. A szellemet nem.”