Alternatív múlt és alternatív jövő – Puzsér a hippikről és Budapest-víziójáról

Hogyan is definiáljuk a hippiséget?

Egy ideológia? Annak nem túl koherens. Egy vallásos, szektárius mozgalom? Ahhoz túlságosan sok nézetet foglal magába. Egy politikai irányzat? Vagy csak valami, ami politikai állásfoglalást tartalmaz, de bőven túlmutat azon? – merült fel a kérdések sora a minap a Margit-szigeten, ahol Puzsér Róbert és Falvai Mátyás az Olvass, ne háborúzz hippi-est keretein belül beszélgetett.

A Hippie Island rendezvényének Paul Coelho Hippik című könyvének megjelenése szolgált alapul. Ennek hála kerülhettek újra terítékre olyan kérdések, mint hogy minek köszönhette sikerét a hippi kultúra, hogyan élt tovább a hatvanas évektől napjainkig, illetve hogy miképpen befolyásolja 2018 mindennapjait az egykor kultikus mozgalom.

Falvai definiáló fejtegetése után Puzsér keményen indított,

Véleménye szerint az egész egy „LSD-kultusz” volt, hiszen ha a tudatmódosító szert kivették volna a rendszerből, nem lett volna meg az a komponens, ami forrpontra juttatja a „tudat forradalmát”.

Puzsér lírai oldalát is előszedte, József Attilát hívva segítségül a magyarázáshoz. „Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ, szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát s így mindenik determinált” – idézte. Véleménye szerint a világunk éppen olyan, mint az említett hasábfák: fogalmaink egymásnak feszülnek, determinálják egymást, aminek köszönhetően „az egész világ egy nagy determinizmus”. Az LSD éppen ezt a fogalmi rendszert szedte szét, majd hozott létre helyette egy átlátható, új struktúrát.

„Mintha egy narancsot szednénk gerezdekre, majd a gerezdeket rostokra – mintha itt lebegne a térben egy narancs, amelynek minden rostja külön áll a másiktól, és bárhogy forgatjuk a narancsot, külön állnak” – magyarázta újabb megközelítésben Puzsér, hozzátéve: az LSD ezt nem egy naranccsal, hanem a „valóság szövetével” tette. Ennek köszönhető, hogy a hatvanas évek emberei vonatkozás nélküli gondolkodásra kényszerültek, így létrejött egy vonatkozás nélküli világ, amelyben a hippik „kihullottak a társadalomból”. Ugyanis – mint megtudtuk –

Az establishment bűne, a domesztifikált Woodstock

Mindemellett a hippi kultúrának vesznie kellett, amiért Puzsér első körben az establishmentet hibáztatta. Véleménye szerint ettől az alulról szerveződő, új társadalomtól az establishment megijedt, felmerült a kérdés, mi lesz a kommunákba szerveződő hippikkel. Az elitben látták, hogy ez a közösség elégeti a behívóit és nyilvánvaló módon nem kíván a későbbiekben a már működő rendszer részeként funkcionálni, ezért súlyos veszélynek tűntek az egész társadalmi berendezkedésre nézve.

A beszélgetésben felmerült, hogy a hippimozgalom elhalásában maguknak a résztvevőknek is szerepük lehetett, például azáltal, hogy a társadalomból kizuhantak nem mutattak egy alternatív világképet, ami a régi helyébe léphetett volna. Puzsér ugyan egyetértett Falvai ezen felvetésével, de kiemelte: a hippik megteremtették a kivonulás lehetőségét. „Az új világ alternatíváját nem adták meg, de ha megadják, a coca-cola azon nyomban bevásárolja magát abba a világba” – summázta véleményét.

Ezzel szemben az establishment reagált: amikor anno felmerült a kérdés, miként lehetne a hippiket visszavezetni a társadalomba,

– vallja Puzsér. Kommersz alternatívát kínáltak Jimmy Hendrix-szel, Jim Morrisonnal és Bob Dylannel szemben, amely kultúrközeg „megtévesztően hasonlít a szabad kulturális alternatívákhoz, mégis kommercializálható, rá lehet szervezni az üzletet”. A gondolatmenet végén Puzsér megmondta: „A mai fesztiválok a Woodstock és a Coca-Cola  törvénytelen fattyai. Domesztifikált Woodstockok”.

A beszélgetés ezen a ponton a kultúra felé fordult: a kultúra és a gazdaság összefonódásáról beszélgettek, hamar eljutva Milos Forman legendás Hairjéig. A mindkét előadó által kedvelt film Falvai szerint magát a hippiséget gyászolja, míg Puzsér véleménye alapján ez az utolsó alkotás, ami hűséges képet fest a korszakról. Véleménye szerint Milos Forman kiválóan szemlélteti az egyén és a társadalom harcát, a lázadást, ami „’68 óta ott van a zsigerekben, a vérerekben, a társadalmi tudatban”.

Mint megtudtuk, a lázadás iránti igény azóta is mindenkiben megvan,

kereteket szabott neki a társadalom. Ennek oka, hogy ’68 óta az establishment legyártotta a lázadáshoz eladható dolgokat, például a gördeszkát és az összes deszkás dekorterméket – ha pedig ezekre nem futja, mehet bárki a külvárosba kukákat döntögetni, autókat gyújtogatni. Ma csak „úgy lázadj, ahogy telik a fogyasztói kosaradból” – összegezte a kritikus.

'68 és szörnyű következményei

Az aktualizálás után rövid időre visszatért a beszélgetés a ’68-ban történtekhez, az események visszafordíthatatlan elemeihez, amik a mai napig megmaradtak. Puzsér ekkor felhívta a figyelmet, hogy a San Franciscóban történteket hiba volna önmagában értelmezni, hiszen azok csak a ’68-as autonómia forradalom egyik állomásának eseményei voltak. Ugyanebben az évben a párizsi diákság is megmozdult, hogy a hatalomtól és az üzlettől függetlenedjen, ahogyan a prágai lakosság is lázadt, hogy szabadon vallhassa meg gondolatait és identitását. San Franciscóban ugyanekkor a tudat és az emberi kapcsolatok felszabadulásáért lázongtak – fejtette ki.

„1968 hallatlan progresszív és produktív forradalom volt, csak a felvilágosodáshoz lehet hasonlítani” – jelentette ki Puzsér. A folytatásban ’68 két „szörnyű következményéről”, a genderideológiában és politikai korrektségben megmutatkozó radikalizálódásról, valamint az illiberalizmusról elmélkedett a két előadó. Míg a gender és a polkorrektség ügyében megszabják, hogy mit helyes gondolni és mondani – vagyis a szabadság eszméjére hivatkozva tiporják el az legalapvetőbb emberi szabadságot is –, addig az illiberalizmusban a szabadság csírái sem kaphatnak helyet. Puzsér szerint jelenleg ez a két nagy eszmei áramlat uralkodik, melyből

Így lehet, hogy az igazi ’68 eszmeiségét senki nem gondozza.

A kritikus szerint ha ’68 nem csak a külsőségekben élne, ha nem a normáinkban, az öltözködésünkben képviselnénk, hanem az eszméire koncentrálnánk, akkor a fenti két „szörnyszülött ideológia” nem is lehetne jelen a társadalomban. „Annyira mégsem fontos nekünk ’68, annyira mégsem fontos nekünk a felvilágosodás, annyira mégsem fontos nekünk a kereszténység. Mert a liberalizmus felhasználta a felvilágosodás eszméit, majd eldobta, mint egy kitaposott rossz cipőt, a szocializmus elhasználta a hippimozgalom és ’68 eszméit, majd eldobta, mint egy kitaposott rossz cipőt, a nacionalizmus és konzervativizmus pedig elhasználta a kereszténység eredeti eszményit és most eldobja azokat” – lovalta magát újabb megmondásba Puzsér.

Ha pedig már a vallások felé kanyarodott a beszélgetés, Falvai Mátyás lecsapott a témára: felvetette, hogy az LSD és a metafizikai sík miképpen találkozott a hippik zászlaja alatt. Beszélgetőpartnere szerint egyértelmű, hogy a fiatalok tömeges szerhasználata hamar a vallásokhoz vezette őket, hiszen „egy nemzedék masszív LSD-ben áztatott tudata” a fizikai világ struktúráját szétszedte, így

Ezeket nem találhatták meg másban, mint a szent könyvekben – ettől pedig az establishment ismét csak megijedt, hiszen a tibeti halottas könyv nem támasztotta alá, hogy Vietnamba sorozzák az embereket.

„Az LSD átjárást biztosított a fizikai és a metafizikai világ között”, így történhetett Puzsér szerint, hogy hindu, buddhista és hippi keresztények is voltak. Ezzel együtt az iszlám felé nem voltak nyitottak. „Az LSD-ben áztatott tudat ledobja magáról a Koránt. Az nem volt kompatibilis, azt nem lehetett integrálni, így ment az amerikai alkotmány mellé a szemétre”. A téma kapcsán zárásul kimondták: „a metafizikai világ értékesebb, mint a fizikai – ez a hippiség nagy tudása”, és „ez a tudás biztosított mai napig, akár LSD-vel, akár LSD nélkül.”

***

„Ez itt nem a Puzsérról szól, hanem Budapestről”

A rendezvény helyszínén Puzsér Róbert nyilatkozott lapunknak budapesti politikai terveiről.

A Hír TV után mik a tervei?

Úgy tervezem, megpályázom a főpolgármesteri széket. Budapest a szülővárosom, itt élek negyvenhárom éve, itt tervezek maradni, megöregedni és meghalni. A város, ahol az ember otthon van, olyan, mint a lakása, csak nagyobb térben: tele van a személyes emlékeivel. Egyik utcasarokhoz egy szakítás fűz, másikhoz apámmal egy fájdalmas emlék – ha valakinek egy város a szellemi-lelki tere, azzal kapcsolatban van benne egy igény, hogy az úgy nézzen ki, és úgy legyen lakható, ahogy azt ideálisnak elképzeli: nem pusztán komfortosnak és ízlésesnek, önazonosnak is.

Hogyan lenne önazonos Budapest?

A legszebb városokban, ahol jártam, a metropolisz közepén áll egy ékszerdoboz: Róma, Sevilla, Koppenhága – egyaránt van egy összefüggően átsétálható negyedük, amely reprezentálja magát a várost. Budapestnek nincs:

ahol élünk, holott érezzük, hogy élhetetlen, én meg egy olyan várost képzelek el, ami élhető és emberi léptékű. Ez egy teljes egészében autómentes és zöld sétálóövezetet jelent a Vártól a Lánchídon át a Fővám térig és a Jászai Mari térig a hozzá tartozó hatodik kerületi bulinegyeddel összefüggően. Budapestben a Duna, a Gellérthegy és a Várhegy méreteiből és közelségéből adódóan gigantikus potenciál rejlik, de vízió híján ez csak fájdalmasan alacsony nívón teljesül. A sétálóövezet egységes arculattal, egységes bolti-éttermi portálokkal és renovált homlokzatokkal új dimenziókba emelné a fővárost.

Mit tart hibás politikának, mit csinálna másként a mostani városvezetéshez képest?

Engem, mint városlakót zavar, hogy ebben a városban ekkora kiaknázatlan lehetőség van. Hetvenes években szocializálódott figurák vezetik Budapestet – ez Demszky Gáborra és Tarlós Istvánra egyaránt vonatkozik. Demszky és Tarlós Budapestje a beton és a robbanómotor fogalmi kategóriái között működik. Ha megnézünk bárhol Európában egy várost, ami vonzó a turistáknak, és élhető az ott lakóknak – legközelebb ilyen Bécs, Prága vagy Krakkó – akkor mindegyik szívében összefüggő és jól karbantartott sétálóövezetet találunk, mindegyik egyre zöldül, és egyre kerékpározhatóbbá válik. Európa-szerte ez a folyamat zajlik, Budapest meg épp az ellenkező irányba tart: próbálják a várost még autózhatóbbá tenni, a belső kerületekben sorra építik a parkolóházakat meg a mélygarázsokat – pont azt duzzasztják, amiből hátrálni kellene. Az a városvezetés, amit Tarlós István ismer és gyakorol, egy ötven évvel ezelőtti sztori. Tovább kéne lépni.

Nincsen más személy, akit alkalmasnak tartana a vezetésre?

Azért indulok, mert

– ezt akarom megvalósítani, vagy bármilyen más módon megvalósulni látni. Ha valaki megvalósítja helyettem, én leszek a legboldogabb. Nekem nem rögeszmém, hogy főpolgármester legyek – de ha főpolgármesternek kell lennem ahhoz, hogy a Sétáló Budapest víziója megvalósuljon, akkor az leszek. A kalapácsfejű tanácselnökök agyába nem lehet beleverni a huszonegyedik századot – ha le kell váltani őket ahhoz, hogy megvalósuljon, akkor le lesznek váltva.

Szerencsés dolog egyetlen programra felépíteni egy kampányt? Mi történik, ha megvalósul a Sétáló Budapest program?

Ha megvalósul, pezsgőt bontok, és lemondok. És igen: úgy gondolom, nagyon helyes és hasznos, hogy egyetlen programpontra építem a kampányomat. Épp ez volna jó: ha a politika ügyek mentén szerveződne, nem pedig gátlástalan káderek hatalomvágya és mohósága mentén. Az ügyek teljesülése után a megvalósítóik szép sorban hátralépnének, hisz ők mindvégig az ügynek voltak alárendelve. Ez itt nem a Puzsérról szól, hanem Budapestről, és erről az ajánlatról – egy alternatív jövőről a fővárosnak. Aztán majd a budapestiek eldöntik, mikor kezd el ketyegni ez a jövő. Lehet, hogy már ’19-ben, lehet, hogy ’24-ban, talán csak ‘29-ben – majd meglátjuk.

Országos ambíciói vannak?

Nincsenek. Ha majd lesz egy annyira erős vízióm az országról, ami olyan könnyen megvalósítható két tervszerű lépésben, mint a Sétáló Budapest koncepciója, és az hiányzik hozzá, hogy én képviseljem, lehet róla szó. Eddig nem jutott eszembe ilyesmi.

(Eseményképek: az Olvass, ne háborúzz! Hippi-est​ oldala, Facebook)