„A Mindenható oltalmába kell ajánlanunk magunkat” – Bogárdi Szabó István a Mandinernek

2020. december 24. 07:00

Hiszek abban, hogy a gondviselő Isten azt a rosszat is, amit ebben a siralomvölgyben ránk bocsájt, a javunkra fogja fordítani – mondja a járványhelyzetről Bogárdi Szabó István református lelkész, akit tizenhét év után Balog Zoltán vált a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöki székében. Interjúnk.

2020. december 24. 07:00
null
Pap Lázár

Mihez kezd egy püspök, akinek lejárt a megbízási ideje?

A református egyház régi szép rendje szerint a püspök lelkipásztor is egyben. Egészen pontosan a gyülekezetben szolgáló lelkipásztorok közül választják ki a püspököt, aki ezen megbízása alatt is folytatja eredeti hivatását, szolgál a közösségében. Tehát az alap, amiért engem annak idején egyáltalán jelölni lehetett, a mai napig megvan. A püspöki feladatokat most más veszi át tőlem, neki sok áldást kívánok, én pedig újra teljesen gyülekezeti lelkipásztor lehetek.

Mostanában ez nem egyszerű, hiszen a nyáj jórészt otthon kell, hogy maradjon.

Idén megmutatkozhat az, amiről annyit beszéltünk korábban, amire úgy áhítozott mindenki, hogy ragyogjon ki a karácsony igazi lényege, amit a csillogás, a nagy ünneplés eltakarhat a szemünk elől. Bármilyen furcsa is, azt kell mondanom, lám, teljesült ez az óhaj, de

még jobban meg kell küzdeni a karácsony igazi titkáért.

Régen az ünnep kellékei oda vittek, szinte odarepítettek ehhez. Most itt-ott talán kinyithatjuk a templomokat, de előzetesen regisztrálniuk kell az érkezőknek, és ha betelt az adott létszám, többen nem jöhetnek be. Négy négyezetméter jut egy-egy embernek, ennyire lesz „tágas” és közösségi a templomi ünneplés. A mostani szabályokat figyelembe véve, Máriát, Józsefet és a Kisdedet, aztán a három pásztort, meg a három napkeleti királyt számolva (ez kilenc), az angyalok már be sem léphettek volna a betlehemi istállóba. Mégis hiszem, hogy ebben a különös együtt-nem-létben is módunk nyílik arra, hogy elmélkedjünk a karácsony titkáról.

És nagyon szeretnék jövőre megint „morálprédikációt” tartani arról, hogy túlünnepeljük a karácsonyt, és elvétjük az egyszerűségét, a csendjét. Adja az Isten, hogy ilyenekről kelljen majd beszélnem! Most nehezebb lesz, mert sokan nem jöhetnek el, a rokonok nem látogathatják egymást, tele vagyunk szorongással, nem tudjuk, holnap kit visz el mellőlünk a mentő, éberen figyeljük, mit mutatnak a járványügyi adatok, mindenki a vakcinában reménykedik.

Valahol ez is egy várakozás...

Az ünnepek egyik sajátossága, hogy bele tudjuk szorítani az oda tartozó, de a nem oda tartozó vágyainkat is. Ez most új elem, várjuk, hogy mikor szabadulunk ki a járvány fogságából, mikor áll helyre az élet, mikor gyógyulok meg, mikor jön haza a betegem, mikor jár le a karantén. Igen,

ilyen körülmények között talán jobban felnyílik az emberek szíve az igazi szabadítás hírének meghallására.

Szolgáltam börtönlelkészként is, és sokszor felhoztam hasonlatként Isten szabadítására azt, amikor valakinek lejár a büntetése és kimehet a börtönből. Ha egy beteg ágya mellett ülök, akkor a gyógyuláshoz tudom hasonlítani a bűnökből való szabadítást. Most a vakcina érkezése lehet ilyen párhuzam a nagy isteni szabadításra, amelyet karácsonykor ünnepelünk. Ha Isten a legtöbbet nekünk adta, akkor ezt is megadhatja. Ahogy Pál apostol mondja a rómaiakhoz írt levelében: „Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, mi módon ne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?”

A gyülekezeten a reménységet vagy az elkeseredést látja inkább?

Látok csüggedést is, látok kétségbeesést is, de Ézsaiás próféta szavaival bátran mondom, hogy „áldásul lesz számunkra ez a nagy keserűség”. Hiszek abban, hogy a gondviselő Isten azt a rosszat is, amit ebben a siralomvölgyben ránk bocsájt, a javunkra fogja fordítani. Ez a mostani nagyon kemény idő, fájdalmakkal, félelmekkel, keserűségekkel van tele, s lázadozunk és tiltakozunk is, hogy miért kell nekünk ezen keresztülmenni, de

lehet, hogy a nagy sóhajtozásban olyan dolgokat rázunk le magunkról, amelyekre korábban sem volt szükségünk.

Pusztán azért engedi Isten mindezt, hogy tanítson?

Amikor gyermek voltam, azt tanultuk az iskolában, hogy az ember legyőzi a természetet, mi több, már legyőzte a természetet. Nincs többé okunk arra, hogy képzelt isteneinkbe kapaszkodjunk, ahogyan a régi korok embere tette, aki rettegett a természettől, a villámcsapástól, az erdő rengetegétől, a fenevadaktól, a betegségektől – magyarázták.

Ma arról hallunk, hogy a természetnek kell félnie az embertől. Milyen hamar elfelejtettük Greta Thunberg tavalyi zajos világkörútját, mikor azzal vádolta az apák generációját, az én generációmat, hogy élhetetlen világot hagyunk rájuk. Ennek a lánykának az volt az alapvető üzenete, hogy immár a természet az áldozat, az ember pedig az elkövető, és a természetet kell megmenteni az embertől.

Aztán bejött a járvány, és most fel kell tennünk a kérdést: tényleg mindent legyőztünk, tényleg mindenre kiterjed az ember képessége, valóban mi vagyunk az urak?

Ha valamit a Teremtő most megtanít nekünk az az, hogy nem vagyunk istenek,

nem vagyunk halhatatlanok, nem vagyunk teljes biztonságban. Az élővilágnak az a törvénye, hogy az élet az életből él, és ebben akár alul is maradhatunk. Mindebből arra a jutok, hogy igen sürgősen és alázatosan a Mindenható oltalmába kell ajánlanunk magunkat, Ő készségesen várja a felajánlkozásunkat.

Visszatérve a karácsonyhoz: nem érzi azt, hogy túl sok réteg rakódott rá az ünnep valódi tartalmára? Nem könnyebb elcsendesedni például a húsvétra vagy a pünkösdre készülve?

A húsvét és a pünkösd jobban támogatják az ember transzcendens érzékenységét, mert a mai időkben nincs annyi bekötésük a mindennapokba, nem olyan hosszú a ráfutás. És éppen ezért nem érezzük úgy, hogy a lényegüket bármi egykönnyen ki tudná hessegetni a lelkünkből, hiszen nem konzumerizálódtak olyan mértékben, mint a karácsony.

De mi lenne, ha megfordítanánk a kérdést? Miért nem rakódott ennyi réteg a húsvétra vagy a pünkösdre?

Ami igazán ünnep és nagyon fontos, az folyton földúsul.

Mondok egy példát: egy születésnapot nagyon egyszerűen is meg lehet tartani, kap az ünnepelt egy puszit, esetleg egy apró ajándékot, énekelnek neki, és túl is vannak rajta. De fel lehet dúsítani egy-egy születésnapot leleménnyel, játékokkal, meglepetéssel, mindenféle érdekes adalékkal. Ám tudni kell, hogy kockáztatunk azzal, ha egy születésnapi megemlékezést kiemelünk a maga egyszerűségéből, és szokásokat rendelünk hozzá, hiszen akkor azután mindez már járni fog a másiknak is.

Másik példa: lelkipásztorként sok esküvőt tartottam már, de talán 15-20 évvel ezelőtt kezdődött az esküvői pompamánia. Korábban az emberek a maguk tehetsége és módja szerint ünnepeltek. Falun is voltam lelkész, állítottak egy sátrat, hívtak a közelből egy zenekart, és mulattak. Nem bonyolították túl, kinek mire tellett. Aztán megjelentek az esküvőszervező cégek, és ma már egyre többször fordul elő, hogy azért nem tartanak esküvőt, mert nem telik rá. Úgy gondolják, hogy nekik is jár az, amit barátként, ismerősként láttak vagy átéltek valakinél.

Mindezzel együtt is, sokkal nagyobb problémának tartom, hogy nagypénteken, húsvétkor vagy pünkösd alkalmával nem kell annyira megküzdenünk a lényegért, csak karácsonykor. Lehet, hogy ezek nem elég fontosak számunkra?

Járna a hasonló körítés az említett ünnepeknek is?

A cél mindig az, hogy sajátos jelekkel, dramaturgiával, megfontolt szimbólumokkal, és kiérlelt mozgásformákkal készítsük önmagunkat az ünnepre. A karácsonyt körülvevő elemek nem hétköznapiak, ezért is bosszantja az embert, amikor már szeptemberben karácsonyfát tesznek a boltokba, vagy már októberben karácsonyi dalok szólnak az üzletekben.

A szokások valódi célja az, hogy lépésről-lépésre közelebb vigyék, fokról-fokra feljebb segítsék a lelkünket az ünnephez.

Igen, lehet egyenesen is menni, de az ember szereti körbejárni a dolgokat. Olyanok vagyunk, mint a magasugró, állunk a léc előtt és himbáljuk a felsőtestünket, lendítő mozdulatokat teszünk, és ez akár sokkal tovább is tart, mint a döntő mozdulatsor, maga az ugrás. Így van ez az előkészületekkel is, akkor helyesek, ha minden mozdulatunk az ünnepre irányul.

(Fotók: Ficsor Márton)

Összesen 223 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
TMATMA
2020. december 27. 01:18
Egyedül a Szentírás, egyedül hit által, egyedül kegyelemből, egyedül Krisztus, egyedül Istené a dicsőség. Püspök úr emelkedet gondolatai, szavai ezt maradéktalanul alátámasztják, illusztrálják.
Coccothraustes
2020. december 27. 00:18
A katolikus egyház a legképmutatóbb egyház a világon. Véres múltja van pl Inkvizíció, protestánsok megölése, gályarabságra kényszerítése stb
Leo3
2020. december 26. 00:51
Püspök úr nagyon helyesen mondta, hogy "Isten oltalmába kell ajánljuk magunkat" hiszen az sokkal többet jelent és sokkal jobb. Ő a legnagyobb pártfogó! Főleg ha belegondolunk hogy egyesek "szentek" oltalmába meg Szűz Mária oltalmába ajánlják magukat, stb. Elfelejtik, hogy Isten mindenek ura és irányítója. Ennél fogva kizárólag az ő oltalmát lehet és szabad kérni, és senki másét!
1Szkeptikus
2020. december 25. 13:29
Igen, a Mindenható oltalmazó és segítő. Még hozzátenném azt is :Segíts magadon, mert az Isten is megsegít. Például egy történet: Autóbuszra várakozás közben, mellettem megállítanak egy falusi embert a Jehova tanúi, erre az ő válasza: Hagyjanak már, ilyen dologidőben, és maguk csak lopják itt a napot. Inkább az öreg paraszt mondott valamit.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!