„Tükörbe nézünk/De önmagunkba soha”

„ (...) Ákos a beszélgetés során arra volt kíváncsi, miként a naplóiban is – melyeket koncert közben, utazás közben írt –, hogy hol van az élet ezeknek az adott elemeknek a közegében, amelyet a párkapcsolat, családvállalás, munka, stb. keretez; »mikor éltünk?« Visszatekintve olyan, mintha mindig utaztak és koncerteztek volna, világított rá saját élete összefüggéseire.

Pontosan ezek azok a kérdések, melyekre a novelláskötet címe kapcsán utaltam, miközben tudom, hogy a kötetborítón látható tenger egyben a végtelen megtapasztalását is jelképezi (miként a Szent Mihályhoz kapcsolódó ismereteink is). A filozófiában a tenger a legtágabb létmetafora, ugyanakkor a zene vég nélküli tere, ahol Kovács Ákos hangja összetéveszthetetlen »más hangokkal«, miként a prózakötetével kapcsolatosan fogalmaz Farkas Wellmann Endre.

És ez lehet az irodalmárok nagy kérdése, mikor ezeket a művészi beszédmódokat elemzik, illetve keresik vissza az írásokban: kinek a hangját halljuk, amikor az Ezt nem lehet megúszni című kötetet olvassuk, ki beszél ezekben a történetekben, azaz a tizenhét novellában.

Új prózakötetében Ákos nagy pillanatokat lassít le és közel hozza a szereplők gondolatvilágát, de a kötetet nyitott kérdéssel zárja: láttam, hogy mi történt a szereplőimmel, de mit csináljak én? Ezekben a kérdésekben kellene megtalálnunk magunkat ahhoz, hogy a kötet elérhesse igazi célját.”

Nyitókép: Földházi Árpád