A történelmünket általában idióták csinálták

„A Mária országa című drámát a Szegedi Nemzeti Színház felkérésére írta.

Sajnos mára leszoktak a magyar színházak arról, hogy felkérjenek szerzőket, és darabokat rendeljenek – a szegediek visszatértek ehhez a jó szokáshoz. Engem arra kértek, hogy írjam meg, Alföldi Róbertet pedig arra, hogy majd állítsa színpadra. Ő nem tudta, mit fogok írni, és az elején még én sem, de úgy gondolta Barnák László igazgató, hogy ebből valami jó sülhet ki.

Mi volt a megrendelés tárgya?

Eredetileg a szegedi boszorkányperről szerettek volna darabot íratni, hogy kapcsolódjon a városhoz. A boszorkánytéma mindig az aktuális rendszer kritikája, és általában arról szól, hogy kitalált indokokkal üldöznek egy kisebb közösséget. Ezt azonban már megírta Arthur Miller a Salemi boszorkányokban, én pedig biztos nem tudnék nála jobbat írni.

Éppen akkoriban olvastam a magyar történelem egy zűrzavaros periódusáról, amikor Nagy Lajos halála után nem lehetett tudni, mi lesz, mert addig Magyarországon nem volt szokás az, hogy nő örökölje a trónt, viszont Nagy Lajosnak nem volt fia, és elindult a harc a trónért.

Tehát inkább ezt a témát javasolta.

Igen, mert ez olyan dráma, hogy ha az angol történelemben lett volna ilyen, azt Shakespeare biztosan megírja. Oldalakra szakadt a nemesség, és aztán hol az egyik, hol a másik kerekedett felül. Ott volt Mária anyukája, a régens királyné, aki Mária helyett uralkodott, de valójában mégsem ő, hanem a szeretője vezette az országot, Garai nádor, mert ő adta a háttérből a tanácsokat. Bonyolult helyzet volt, királygyilkossággal, szerelemmel, háborúkkal. Szerencsére a szegedieknek tetszett az ötlet.

A középkorból most kétféle okból foglalkoznak: vagy a hősi múltat akarják bemutatni, például a most készülő történelmi filmek, vagy azt, hogy a hatalomért akkor is öldöklő harc folyt. Az ön darabja is áthallásos a mai korunkra?

Igen, de inkább úgy, hogy a hatalomért folytatott harc és politika mindig is mocskos volt. Most sokan törekednek arra, hogy rózsaszínben tüntessék fel a múltat, hogy hősöket állítsunk, és lássuk a múlt szépségeit, meg azt, hogy mennyire ügyesek voltunk mi, magyarok, és mindent milyen jól csináltunk.

De ha az ember utánaolvas, akkor látja, hogy a valóságban mindig is kicsinyes, egymásnak ártó emberek működtették a politikát és befolyásolták az ország sorsát. Én tehát inkább azt próbáltam megmutatni: nem véletlen, hogy a történelmünk ilyen, amilyen, hiszen általában idióták csinálták.

A jelmezek és az egész színpadkép ezt emeli ki a kempingszékekkel és a korabeli fejfedők alatt viselt susogós melegítőkkel.

A díszlet egy vidéki házbelsőre hasonlít, a jelmezek pedig nagyon izgalmasak, vitézkötéses susogók meg hasonlók, mindez Kálmán Eszter munkája. A fejfedők abszolút hitelesek, azzal a varrónővel csináltatták, aki a Netflix történelmi filmjeihez készít korhű jelmezeket. Tehát van benne irónia és megvan a jelmezek szépsége is. Nekem nagyon tetszik.

A közönség pedig vette a lapot, nem háborodtak fel, hogy mondjuk kigúnyolják a történelmet.

Ha belegondolunk, a történelem nem egy szent kőkocka, amihez csak áhítatos remegéssel lehet közeledni, hanem egyszerűen múltbeli eseményeket jelent, amelyeket valakik elmesélnek nekünk. Ahogy a folklórban vannak állatmesék, varázsmesék meg tréfás mesék, amelyek különbözőképpen ragadják meg ugyanazt a népi világképet és hiedelemvilágot, ugyanúgy a múltunkról is többféleképpen lehet történeteket mondani, többek között humorosan is.

Az, hogy történelmi eseményekről vagy jót, vagy semmit, kizárólag olyan népeknél vetődik fel, ahol mély frusztrációk vannak saját múltbeli sikertelenségeik, esetleg történelmi jelentéktelenségük miatt. Ahol viszont a nemzeti öntudat biztos lábakon áll, mert valóban szembenéztek a múlttal, ott nem jelenthet problémát, hogy bizonyos korszakokat és uralkodókat milyen módon ábrázolunk.

Kisebbségi érzésből fakad ez, az önbecsülésünk nem elég acélos?

Szerintem igen. Én például ezekre a most születő, Rákay Philip-féle színes történelmi filmekre – amelyek a nemzeti múltunkat próbálják minél dicsőbb fénybe vonni – úgy tekintek, mint a frusztrált ember BMW-jére. Kompenzálni próbálnak valamit, ami kicsi. És mi az eredmény? Sok pénz, nagy szavak, egyelőre kis teljesítmény.”

Nyitókép: MTI/Máthé Zoltán