Soha nem töröljük ki, hogy WITTNER

„Reggel óta a telefont nézegetem. És arra gondolok, hogy amikor megcsörren, rápillantok majd, és meglátom a kijelzőn: WITTNER.
Mert Mária szokott hívni. Magam sem tudom, miért, de olykor jól elbeszélgetünk. Beszélgettünk a halála előtt is. Tulajdonképpen most is beszélgetünk. A WITTNER benne maradt a telefonomban, és nem törlöm ki, mert akkor úgy érzem, végleg elveszíteném őt. S ami még fájóbb: elveszíteném 1956-ot is.

Hallgatom reggel óta a beszámolókat, az elemzőket, nézem az ünnepi megemlékezéseket. A legtöbb nem 1956-ról, hanem rólunk szól. Értem és megértem, hogy így élünk, sem a múltra, sem a jövőre nem gondolunk valójában, hanem erkölcsi példákat, fogódzókat keresünk jelen idejű használatra. De a fene egye meg az egészet: 1956 az 1956. 

Hetente kétszer-háromszor áthaladok a Corvin közben, nem lassítok, de mindig bámulom a táblákat, színészekét, munkásokét, diákokét, a meghurcoltak és megnyomorítottak emlékműveit, és a bátrak szava, hangja izzik a levegőben, majd jönnek a ruszki tankok, a mieink pedig kapualjból, emeleti ablakból lesnek rájuk. Vagy ők, vagy mi. A Corvin ma is baljóslatú helyszín, de a szabadság végvára is. Ha ott járok, kicsit kihúzom magam. Pár lépés a szerkesztőség, és hányszor előfordult, hogy a szabadság ígéretét, tónusát éppen onnan cseleztem be friss cikkeimbe. Ennyit tehetek, talán ez is valami. 
Nem olyan régen azt írta itt valaki, akit persze jól ismerek, hogy micsoda ostobaság meghalni a hazáért, és ő bizony mentené a családját, nyilván mentené magát is, ha bajba kerülne. 

Nyilván igaza is van. 

A gond csak az, hogy ránézek a telefonomra. Hamarosan megvillan, hogy WITTNER, és akkor vége a vitának. Damjanich még felkiált, hogy éljen a haza, Bajcsy-Zsilinszky bátran hóhérai szemébe néz, az elítélt forradalmárok pedig hallgatják, ahogyan társaikat a vesztőhelyre cipelik, és behallatszik hozzájuk az utolsó mondat: bosszuljatok meg, srácok! 

Mit kéne tenni? 
Csak azt, amit tehetünk. Soha nem töröljük ki, hogy WITTNER, és bár nem gondolunk rá minden nap, hogy valahol ott van ő is a többiek között, de a lényeg mégis az, hogy ott marad örökre, velünk marad. És egyszer majd felhív újra. Hogy jót beszélgessünk, ahogyan régen. Talán közel az idő, talán nem, de addig magyarként, nem pedig társutasként kell élnünk. Ez volna ugyanis 1956, nem a mai politikusok programbeszéde. 

Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!”

***

Nyitókép: Gulyás Gergely Facebook-oldala