Keresztény civilizációnk teremt otthont Európában

A kulturális örökség védelméről nemrégiben Miskolcon szerveztem nemzetközi tanulmányi napokat. Az érdekfeszítő előadások és viták a kultúrának a világnézetet és egy-egy közösség értékeit kifejező, szabadságot teremtő szerepét vizsgálták. Emellett górcső alá vették a kulturális örökséget érő jelenkori kihívásokat. Az egyik horvát vendégprofesszor szavai mélyen megérintettek. Szerinte a kulturális örökség gravitációs ereje az otthont és sorsközösséget kovácsoló képességéből fakad. Azért szeretnék, hogy a jövő nemzedékei az országban maradjanak és ott találjanak boldogulást, hogy legyen, aki továbbadja mindazokat a szellemi és érzelmi értékeket, életformát, hagyományokat és tapasztalatot, amelyet a korábbi generációktól ők is megkaptak. Szeretnék, hogy az országuk továbbra is otthon legyen, mert úgy hiszik, az ad az életnek igazi mélységet és értelmet.

Meglehetősen idegenül hatnak ezek a gondolatok az utóbbi évtized európai politikájában. Az európai együttműködés minden bizonnyal történetének legnehezebb éveit és évtizedeit éli. A gondok egy része gazdasági természetű. A korábban páratlan gazdasági növekedést és a kontinens újraegyesítése révén tekintélyes sikereket elkönyvelő integrációnak a világgazdasági súlya csökken, versenyképessége kopik. A nagyhatalmi versenyben a katonai képességéből veszít, energiaellátása bizonytalanná, geopolitikai helyzete pedig instabillá vált. A vasfüggöny leomlását követően elképzelt európai autonómia kiépítésének esélye az orosz–ukrán háború kitörésével és elhúzódásával szertefoszlott. Az európai együttműködés modellje pedig kezd veszíteni vonzerejéből: az integráció történetében első ízben fordult elő, hogy nem bővült, hanem elveszített egy tagállamot. Az Egyesült Királyság kiválása gazdasági, stratégiai és vízióalkotási szempontból is pótolhatatlan vesztéség. Az előtte tornyosuló kihívások és a tévesnek bizonyuló vagy meghiúsuló elképzelések miatt az Európai Unió történelmi útkereszteződéshez érkezett.