Lélek vagyok, testetlen szellem

2012. október 3. 18:40

Grandpierre Attila
Dürer Kert
Bármilyen kitűnő zenész is valaki, a Vágtázó Csodaszarvas-ban nem egyszerű a feladata. Itt ugyanis nem a szokásos zenei szempontok alapján zenélünk együtt. Interjú.

„Elérkeztünk az este fényes pontjához, ami maga a Vágtázó Csodaszarvas. A zenétekben az (is) a jó, hogy korosztálytól független.  Valamilyen módon a lélekre hat, aminek nincs köze a test korához. De miben rejlik az az erő, az a mindent magával ragadó energia?

Gondoljunk csak bele: a lélek csoda egy valami! Az ember nemcsak test. Azt mondom, bejöttem a szobába, de ez inkább arra utal, a testem jött be a szobába. De amikor azt mondom, a testem, akkor ki az, akinek a teste, kinek a tulajdona a testem? Az enyém, de ki ez az én? Ha azt mondom, felemelem a karom, ki emeli fel a karom? Én emelem fel a karom, én. Ki ez az én? ÉN VAGYOK, AKI ÉREZ, ÉN VAGYOK A LÉLEK. Lélek vagyok, testetlen szellem, vagyis egy szinte hihetetlen csoda. Élek, érzek, s bennem az érzések valósággal muzsikálnak. Szellem vagyok, akire rábíztak egy testet, ami végigkísér földi életutamon. Egy olyan lélek, aki rendszerint a földi testhez kötődő üzemmódban érzékel, bentről kifelé. Csodálatos szervezetet kaptam fogantatásomkor, amelyben a sejtek csillagokként virágzanak. Kromoszómák úsznak egymás felé, DNS molekuláim rugóznak, fényeket bocsátanak ki, s molekuláim szinte varázserőtől hussannak céljuk felé, s mindezt én, ez az önmaga számára is titokzatos én, én irányítom. Csodálatos módon szervezetem sejtjei, molekulái hallgatnak érzéseimre, kívánságaimra, és ha úgy óhajtom, hogy a karom felemelkedjen, akkor ezermilliárdnyi sejt lát neki a feladat megvalósításának. Ők viselik a terhet, végzik a munkát, s én kapom a gyümölcsét: karom óhajtásra a magasba emelkedik. Mert ott él mögötte a lélek, csodálatos összhangban a természeti erőkkel, s amíg és amennyire ez az összhang egybehangzó, addig és annyiban gondolatom, óhajom valóra válik. Érdemes tehát szépet s valami igazit óhajtani, valamit, aminek van értelme, amit érdemes átélni, ami olyan szép, hogy ha nem létezne, ki kellene találni. A lélek akkor virágzik igazán, ha összeforr a természeti erőkkel, ha a természeti erők mentén fut fel a világra, ha a természeti erőkkel eggyé válva zengeti meg a világot, hogy csak úgy sajog a szépségbe a lélek! A lélek titokzatos, igazi ereje a természeti erőkkel összekapcsolódásban rejlik. A természeti erők pedig elemi erők, mint a bennünk rejlő életerő is. A természeti erők korlátlanok, mert a Természet korlátlan, kozmikus teremtőerő. Ha összekapcsolódunk a kozmikus természeti teremtőerőkkel, lelkünk teljes erejében, természet adta fenségében bontakozik ki. Mire vagyunk képesek? Nemcsak a fizikai létsíkon zajlik a létpróba. Mivel a lélek az alapvető, és a test csak kihelyezett, előretolt hadállása, az alapvető kérdés az: mire képes a lélek? Milyen érzéseket képes a lélek átélni? Milyen érzéseket érdemes átélni? Hogyan élhetjük át a lehető legcsodálatosabb életet? Ezek a kérdések a zene titkához vezetnek. Ezért van akkora hatással ránk az igazi zene, amely a Mindenségből jön. Életerőnk végső soron a kozmikus teremtőerő. Érdemes megtanulni élni, beleszagolni az élet szédítő titkába, még mielőtt elmúlik testi-lelki-szellemi élet összetartozásán alapuló földi életünk. A Vágtázó Csodaszarvas zenéjének éppen az a lényege, hogy felvegye a kapcsolatot a kozmikus erőkkel, hogy a világot átható tudati erők révén megszólaltassa, megzengesse a világerőket. És most itt a nagy alkalom, hogy éljünk az életünk adta szinte korlátlan lehetőséggel, hogy átéljük a VILÁGZENGETÉS-t, életünk kozmikus forrásból induló vágyait, maradéktalanul, lelkünk minden erejével.

Hogyan zajlanak a próbák a koncertre készülvén?

Bármilyen kitűnő zenész is valaki, a Vágtázó Csodaszarvas-ban nem egyszerű a feladata. Itt ugyanis nem a szokásos zenei szempontok alapján zenélünk együtt. A nyugati civilizációban a zenei, szakmai jártasságot rendszerint úgy fogják fel, hogy a szakmai ismeretek és elsajátított készségek arra valók, hogy ezek révén uralkodjanak a zenén. Marius Schneider a »New Oxford History of Music« első kötete, a »Primitive Music« szerzője így foglalta össze a nyugati civilizáció hozzállását a zenéhez, és a művészethez általában: »A művészet előfeltételei: a mesterségbeli fölény, uralom, ellenőrzés, kezelés és a kifejezés közvetítőjének többé-kevésbé tudatos alakítása«. Nálunk viszont a fölény, az uralom a zene oldalán található. Mi nem akarjuk leigázni, uralni a zenét, inkább szeretnénk felfedezni és átadni magunkat a zenében rejlő kozmikus teremtőerőnek. Nem is értem, hogy egy zenész számára, aki szereti a zenét, miért nem a zene iránti kíváncsiság az első. Amikor egy zene megszületik, az olyan, mint amikor egy kisgyermek megszületik. Miért akarnánk leigázni, még azelőtt, hogy tudnánk, hogy magától mit szeretne tenni? Mi inkább a zene természetes kibontakozását igyekszünk elősegíteni. Nem a zenei formák, hanem a zenei tartalom felől közelítjük meg a zenét. A zenének az érzések számára fontos mondanivalója van, és mi azt keressük, hogyan, milyen hangokat rezgessünk meg ahhoz, hogy megsejtsük a zene értelmét, mert a zene értelméből, mondanivalójából,  mozgatóerejéből fakad az igazi zenei formateremtő erő. Ezért a próbákon a zenei formák begyakorlásán kívül alapvető szerepet kap a zene értelmezése, a zene mondanivalójának felfogása és átadása, azoknak a zenei elképzeléseknek a kialakítása, amelyek képesek a zenei mondanivaló számára legalkalmasabb zenei formákat megtalálni, vagyis szervesen fejlődő, eleven, valódi zene megszületéséről gondoskodni. Csodaszerű találkozás, amikor szinte minden megbeszélés nélkül egymásra talál két világ, amikor valaki ráérez arra a világra, ami a zenénkben él.”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés


Ajánljuk még a témában