Tokaji Írótábor: Megalázottak és megszomorítottak

2013. augusztus 19. 16:07
Mindazok ellenére, hogy a Tokaji Írótábor egy klasszikus jobboldali rendezvény, idén csillagos ötösre vizsgázott termelési versenyből és a sztahanovizmusból. A Magyar Írószövetség idén augusztus 14-től két és fél napon át legalább 300%-ot teljesített irodalomtörténetből. Hercsel Adél tudósítása.

Mindazok ellenére, hogy a Tokaji Írótábor egy klasszikus jobboldali rendezvény, keresztény, a népi írók emléke előtt előszeretettel tisztelgő, a magyar nemzet gondolatait építő, a határon túli magyarsággal, a magyar kulturális és népi hagyományokkal bensőséges kapcsolatot ápoló közel kétszáz idős irodalmár részvételével, köztük Szőcs Gézával, Orbán Viktor tanácsadókkal és számos Magyar Művészeti Akadémia taggal, idén csillagos ötösre vizsgázott termelési versenyből és a sztahanovizmusból. A Magyar Írószövetség idén augusztus 14-től két és fél napon át legalább 300%-ot teljesített irodalomtörténetből, mert a Tokaji Írótábor nem más, mint egy nagyszabású konferencia hat plenáris üléssel, több mint harminc előadó részvételével, nem beszélve a számos kísérőprogramról, a kiállításmegnyitótól kezdve az emléktábla avatón, a felolvasóesten, a díjátadón és a klasszikus zenei koncerten át a filmvetítésig és a borkóstolóig. 

A történelem szemétdombján
 
A nagy felhajtás leginkább az idei izgalmas témaválasztásnak köszönhető: a 41. Tokai Írótábor szervezői az elmúlt évtizedek hagyományaihoz híven most is igyekeztek a magyar szellemi élet kihívásaira válaszolni, annak parázs kérdéseit megvitatni. A Tokaji Írótábor kuratóriuma tavaly a jubileumi tanácskozáshoz méltóan Eltiltva és elfelejtve címmel a hallgatás és elhallgattatás éveinek témáját tűzte napirendre. A nagy sikerre, és a korszak nagyságára való tekintettel az idei tanácskozás is a tavalyi tematikát folytatta: a 1945-65 közötti időszak után ezúttal az 1965-1990 közötti évtizedek történései kerültek a központba.
 
Ha nem tesszük a helyére a múltat, akkor soha nem fog minket békén hagyni. Az irodalomtudománynak már csak a szakmai következetessége miatt is újra kell olvasnia önmagát és azokat a műveket is, amelyekről egykor vélekedett. A legendákkal csak úgy lehet leszámolni, az előítéletekkel csak úgy lehet szembe menni, ha azokat a könyvtárakból leselejtezett, a közgyűjteményekből, az oktatásból száműzött életműveket is mérlegre tesszük, amelyeket akkoriban a „történelem szemétdombjára” száműzött a hatalom.” – olvasható a tábor missziója a Tokaji Írótábor alkalmából készült, a Magyar Rádió munkatársa, Antall István által szerkesztett Tokaji Hírekben. 
 
Erdély sötét titkai
 
A leszámolás, a szembenézés és a mérlegelés a konferencia során leginkább a személyes élmények felidézésén keresztül történt: az előadók közül sokan saját élményeiket, ifjúkori történeteiket osztották meg a közönséggel. Szőcs Géza például a saját lehallgatásáról, és annak fönnmaradt dokumentumairól beszélt, de ennek kapcsán megemlítette az Ellenpontokat, az 1982-ben többek között általa létrehozott egyetlen romániai szamizdatot, aminek második számában az erdélyi magyarság autonómiáját követelték. Miután az illegálisan kiadott irat számos nyugati sajtóorgánumhoz eljutott, a Securitate 1982-ben letartóztatta a szerkesztőket. Szőcs Gézát kihallgatták, de megtörést színlelt, ezért a hatóságok elengedték.
 
Ezután sokáig bujkált: egy alkalommal még a száguldó vonatról is leugrott, hogy ne érhessék utol a rendőrök. Végül december elején újból letartóztatták, és egy kegyetlen kihallgatás után házi őrizetbe helyezték, de a nemzetközi tiltakozás hatására lehetővé tették számára az emigrációt: Svájcba utazhatott, majd a rendszerváltáskor hazatért Erdélybe. A következő előadásban Tófalvi Zoltán erdélyi újságíró elmondta, „ebben az időszakban tele van titokkal az erdélyi magyar irodalom.” Például Szilágyi Domokos, erdélyi magyar költő, irodalomtörténész állítólagos ügynökmúltjáról a mai napig alig lehetett bármit kideríteni. 
 
Ahogy a sztálini kórus dallamai zengenek
 
Vári Fábián László, József Attila-díjas kárpátaljai magyar költő, kritikus az Együtt című kárpátaljai folyóirat, és egyben a saját kálváriáját osztotta meg a konferencia résztvevőivel. Elmondása szerint az irodalomtörténet-írás a kárpátaljai irodalom születését 1951-től, Bakó Balla László Zengj hangosabban! című kötetének megjelenésétől datálja, „ami lehetett volna szebb indulás is, mert ezekből a versekből leginkább csak a sztálini kórus szólamainak zengését lehetett hallani.” A valódi origó azonban Kovács Vilmos (1927-1977) nagy hatású költői életműve volt, ami a 60-as, 70-es években írásra ösztönözte a kárpátaljai fiatalokat, és neki köszönhetően került be a kárpátaljai magyar irodalom a magyar élmezőnybe. Az ungvári egyetem magyar tanszékén alapított Együtt folyóirat megjelenése is erre az időszakra datálható, ami a szovjet rendszer érdekeit szolgáló alibi irodalmat hivatott ellensúlyozni, ami folyamatosan attól volt hangos, hogy milyen csodálatos a Szovjetunióban élő magyar nemzetiségi kisebbségnek lenni.
 
Az írógéppel sokszorosított irodalmi folyóiratnak ugyan hivatalos terjesztési engedélye nem volt, de két és fél éven át mégis megjelenhetett, mert a helyi hatóságok nem láttak benne reális veszélyforrást, azonban Magyarországról váratlanul feljelentés érkezett ellenük, aminek következtében a lapot meg kellett szüntetni, de az egyetem rektorhelyettesének köszönhetően a szerkesztők elleni retorzió elmaradt. A lap körül csoportosuló szerzők később az ukrán Forrás vagy a Kárpáti Igaz Szó szerzőgárdáját erősítették. Vári Fábián László a 60-as évek végén lett tagja Ungváron a Kovács Vilmos szellemi irányítása alatt működő Forrás Stúdiónak, és később bekapcsolódott az első kárpátaljai magyar polgárjogi mozgalomba, ami miatt 1972-ben tanulmányait félbe kellet szakítania, mert besorozták a szovjet hadseregbe. Leszerelése után a beregszászi vasgyárban dolgozott, majd 1978-ban lediplomázott, tanár lett, és a 70-es évek végén beinduló kárpátaljai konszolidációnak köszönhetően a többi „félreállított” kárpátaljai szerzővel együtt ismét publikálhatott. 2002-ben az Együtt is újraindult, és azóta is töretlenül megjelenik, Vári Fábián Lászlóval együtt.
 
A kő és az ének marad
 
Mindeközben Magyarországon a költészetről „másképp gondolkodók” sem voltak könnyebb helyzetben. Rónay László József Attila-díjas irodalomtörténész, egyetemi tanár előadásából kiderült, hogy a szegedi katolikus Vigília folyóirat „folyamatos fenyegetettség mellett”, a korabeli katolikus irodalom pedig „két pogány között” létezett. Bíró-Balogh Tamás a Szegedi Tudományegyetem Modern Magyar Tanszékének munkatársa a Tiszatáj folyóirat történetét ismertetve Ilia Mihály, az egykori legendás főszerkesztő meghurcoltatásáról és örökségéről beszélt, Kulin Ferenc pedig szintén az egykor legenda számba menő, ma is megjelenő, a 70-es, 80-as években a fiatal tehetségeknek teret adó Mozgó Világ folyóirat szerkesztőjeként arról számolt be, hogy minden egyes lapszám megjelenése után jött „a tetemre hívás, a fegyelmi eljárás, a fenyegetőzés, amit sem idegileg, sem lelkiismeretileg nem lehetett sokáig bírni.” A Mozgó Világot végül 1983-ban sikerült betiltani, majd 1984-ben újraindítani.
 
A folyóiratoknál már csak a költői csoportosulások voltak nehezebb helyzetben: Ágh István Kossuth és József Attila-díjas költő, író, műfordító a Hetek költőcsoportról szóló előadásában elmondta, hogy mindvégig „úgy léteztek, mintha nem is lettek volna, vagy mégis?” Az előadásból végül kiderült, hogy az Ágh István, Bella István, Buda Ferenc, Kalász László, Raffai Sarolta, Ratkó József és Serfőző Simon alkotta költői csoportosulás rendkívül fontos szerepet töltött be a magyar irodalomban: fellépésüktől, a 60-as évektől kezdve hidat képeztek az irodalmi nemzedékek között. A Hetek költőit a miskolci Napjaink és a budapesti Új Írás folyóiratok tették csoportként is közismertté őket a hatvanas évek második felében, azonban addigra már valamennyien rendelkeztek önálló kötettel. 
 
Hiába nem szerveztek önálló irodalmi esteket, nem viselkedtek nemzedékként, és közös antológiájuk, az Ének megmarad címmel csak 1985-ben jelent meg, mégis összekötötte őket közös poétikai alkatuk, kiemelkedő tehetségük és azonos világképük. A Hetek csoport tagjai költészetükkel igyekeztek az elnyomás kereteit szétfeszíteni: nyitottak voltak az európai gondolatra, de mindvégig megmaradtak nemzetinek. Jellemző volt rájuk a kor társadalmára történő határozott odafigyelés, az érzékelt tények és összefüggések őszinte megnevezése, a szociális érzékenység, a magyarság történelmi múltjával való szembenézés. A kommunista rezsim nem véletlenül igyekezett őket elhallgattatni a „globalista nemzetközi divatnak nem megfelelő” költői csoportot. 
 
A kultúrpolitikai manipuláció állatorvosi lova
 
A korszak másik meghatározó költői csoportosulásáról, a Kilencekről, Mezey Katalin és Oláh János, a csoport két oszlopos tagja tartott autentikus beszámolót. A Magyar Napló főszerkesztője, Oláh János szerint a Kilencek „a kultúrpolitikai manipuláció egyik állatorvosi lova volt.” A 60-s években, az ELTE bölcsészkarának szellemi pezsgésében a Győri László, Kiss Benedek, Konczek József, Kovács István, Mezey Katalin, Oláh János, Péntek Imre, Rózsa Endre, Utassy József alkotta csoport közös fellépését és Elérhetetlen föld című antológiájuk megjelenését sikerek és kudarcok egyszerre kísérték. A megszerkesztett kötethez hiába írt ajánlást Váci Mihály, Nagy László, Juhász Ferenc és Kormos István, a könyv megjelenését az akkori kultúrpolitika minden lehetséges eszközzel igyekezett megakadályozni. 
 
Végül sok-sok informális közbenjárás eredményeképp az Elérhetetlen föld című antológiát 1969 végén az Ifjúsági Lapkiadó Vállalat gondozásában, Nagy László előszavával sikerült kiadni. A könyv az egyetemi ifjúság körében bombaként robbant: mind az ötezer példányt pillanatok alatt elkapkodták. A kötetbemutatón a Kossuth Klub csordulásig megtelt: a verseket Jordán Tamás és Berek Kati olvasta fel. Az antológia szerzői a sikeren fölbuzdulva megalapították a Kísérlet című folyóiratot, amit a rendőrség hamarosan lefoglalt, ők pedig gyorsan kikerültek a „támogatott” irodalomból: a Kilencek tagjai, akik mindvégig a népi irodalmat szerették volna ideológiai jellegétől megszabadítani, a 70-től nem publikálhattak sehol. Ennek kommentárjaként Oláh János Szabó Magda pár évvel ezelőtt, a Tokaji Írótábornak írt leveléből idézte a következőt: „Nincs az a díj, amivel a megalázott írót, a be nem váltott ambíciót ki lehet engesztelni.
 
Rákosi ≠ Ceausescu
 
Az újholdas költők küzdelmeiről Schein Gábor költő, az ELTE magyar tanszékének oktatója már irodalomtörténészi távolságtartással beszélt: az Újholdat 1947-ben azért tiltották be, mert Lukács György potenciális veszélyforrást látott az újholdas költők „esztétikai jellegű lázadásában.” Az Újhold szerzőinek többsége 1948 után kiszorult a nyilvánosságból, de Schein Gábor fölhívta rá a figyelmet, hogy „bármilyen szomorú is ez a száműzetés, ez mégsem a Gulág, és a Rákosi rendszer sem volt a Ceausescu rendszer: az ő szenvedéseik nem hasonlíthatók a Duna-delta szenvedéseihez.” Már csak azért sem, mert az elhallgattatás számukra nem jelentett egzisztenciális ellehetetlenítést: például Nemes Nagy Ágnes és Rába György gimnáziumban taníthattak, Ottlik Géza angolból, Nemes Nagy és Rába franciából fordított, Mészöly Miklós a többiekkel együtt 1948 és az 1956 között gyermekirodalmi műveket publikált, Mándy Iván és Lengyel Balázs a rádióban volt dramaturg. 
 
Szentmártoni János költő, a Magyar Írószövetség elnöke, az 50-es évek folyamán, a váci börtönben alakult Füveskertiek költőcsoportjáról, köztük Gérecz Attiláról, Tóth Bálintról és Kárpáti Kamillról beszélt, akiket „irodalomtörténeti baleset ért”, hiszen se a szakma, se saját nemzedékük nem ismeri/ismerte őket. Ezen túl Ács Margit író, kritikus révén szó esett az egyszerre kivételezett és szemben álló Csoóri Sándor és Csurka István életművéről, akik nem irodalmi munkásságuk, hanem ellenzékiségük miatt kényszerültek elnémulni. Sárközy Péter, a római Sapientia Egyetem professzora pedig Hubay Miklós önkéntes olaszországi száműzetésről értekezett, aki a közvélekedéssel ellentétben sem itthon, sem külföldön nem volt ünnepelt szerző, ugyanúgy, ahogy Márairól Sándorról sem lehet elmondani, hogy a maga korában ismert olasz szerző volt. Tehát Hubay Miklós, az egyik legjelentősebb XX.századi magyar drámaírónak volt túl sok oka rá, hogy boldog ember legyen: Firenzében leginkább kivárt, de Magyarországra való hazatérése sem sikerült úgy, ahogy eltervezte.
 
Szellemi szesztilalom
 
A tanácskozás során nem maradtak el az 1965 és az 1989 közötti időszakot összességében áttekintő, filozófiai, politika-és eszmetörténeti, irodalompolitikai, esztétikai, szociológiai előadások sem. Ezen kívül szó esett még a korszak könyvtárosainak ideológiai és szakmai küzdelmeiről a szélesebb könyvválasztékért, és az ún. nyugati mintájú public library rendszer bevezetéséért, a Józsaf Attila Kör küzdelmes megalakulásáról, továbbá Aczél György áldásos tevékenységéről, a 3T intézményéről, a cenzúra működéséről, majd a Sárközy Mátyás irodalomtörténész szavaival élve a „szellemi szesztilalom” megszűnéséről. A Tokaji Írótáborban ismeretanyagból, szakértelemből tehát nem volt hiány, azonban az egymást levegővétel nélkül követő előadások, a kísérőprogramok, a nagy rohanás és kapkodás közepette egyedül talán az összejövetel legfontosabb részére, a párbeszédre, a szakmai vitára nem jutott idő. 
 
Például hosszasan lehetett volna elmélkedni Kukorelly Endre egyik kérdésén, miszerint kik fogják alkotni a Magyar Írószövetség utánpótlását? A fiatal irodalomtörténész generációk hogyan fogják földolgozni a 41.Tokaji Írótáborban szóba került eseményeket és életműveket, és milyen kutatási eredményekről fognak majd beszámolni? Turczi István költő, műfordító, szerkesztő, irodalomszervező pedig az ebédlőasztalnál teszi föl a fontos kérdést, amit rajtam kívül sajnos csak páran hallanak meg: a mai huszonévesek generációja vajon mit kezd a népi-urbánus vitával, és annak örökségével. 
 
Akiket szeretünk és olvasunk
 
Schein Gábor összegzése szerint „egyelőre képtelenség ítéletet alkotni erről az időszakról, mert még nem végeztük el a percepciók elemzését, vizsgálatát: a homogén kommunista narratívát el kell utasítani, és tovább kell kutatni.” Addig is a legtöbb, amit tehetünk, hogy megvárjuk a 41.Tokaji Írótáborban elhangzott előadások kiegészített, szerkesztett változatát tartalmazó kötet megjelenését, az 1965 és az 1989 között elfeledett és elhallgattatott szerzőket pedig azzal kárpótoljuk, hogy rendszeresen olvassuk és nagyon szeretjük őket, köztük Nemes Nagy Ágnest, Márai Sándort, Hamvas Bélát, Hubay Miklóst, Lakatos Istvánt, Kovács Vilmost, Rónai Györgyöt, Mészöly Miklóst, Csoóri Sándort, Petri Györgyöt, Sík Sándort, Pilinszky Jánost, Gérecz Attilát, Tóth Bálintot, Mándy Ivánt, Kárpáti Kamillt, Kormos Istvánt, Somlyó Györgyöt, Devecseri Gábort, Rába Györgyöt, Lengyel Balázst, Mezey Katalint, Oláh Jánost, Sinka Istvánt, és a hozzájuk hasonló nagyszerű, sok szenvedést és megaláztatást eltűrt szerzőket.

(Fotó: Sáray Ákos)

Összesen 18 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

"...az Elérhetetlen föld című vers-antológiát 1969 végén az Ifjúsági Lapkiadó Vállalat gondozásában, Nagy László előszavával sikerült kiadni. A könyv az egyetemi ifjúság körében bombaként robbant: mind az ötezer példányt pillanatok alatt elkapkodták. A kötetbemutatón a Kossuth Klub csordulásig megtelt."

Azért ma már ilyentől nem kell tartani!:(((

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés