Voltak pszichológiai problémáim is

2013. november 20. 9:19

Kispál András
HVG
Pesti zenekarként valószínűleg nem ütöttünk volna semekkorát sem. Interjú.

„Én nagyon klubszerető ember vagyok: bemész, ott van háromszáz ember, a Lovasi mindig is oda-vissza elszórakozott velük, én is nagyon jól elvoltam. Aztán egy ilyen nagy fesztiválon meg van előtted ötven méter kordon, rengeteg ember, a színpadról tényleg csak gesztikulálni tudsz. Én nem tudtam mit kezdeni magammal, ezért is szoktam rá a dohányzásra, hogy múlassam az időt, amíg a Lovasi konferál. Pedig én a zenekarig egyáltalán nem dohányoztam, a katonaságban se, sehol.

Ha valami problémám volt a színpadon, akkor menekülési útvonalként azt találtam ki, hogy én a próbateremben vagyok és ott zenélek. Kizártam a külvilágot. Ez nem ilyen álszerény maszlag, egyszerűen arról van szó, hogy nem mindenki tudja feldolgozni ezeket a dolgokat. Tudom, hogy nem vagyok alkalmas frontembernek, szóval én csak gitározgattam, ennyi az egész. Persze azt maximális beleadással, hiszen én ezt szerettem csinálni, de az már nem ment, hogy elmenjek a reggeli adásba. Rájöttem: annyi a megfejtés, hogy fel kell vállalnom azt, amilyen vagyok, nem szabad meditálnom azon, milyennek kellene lennem: szóval jött ez a »menjetek a picsába«-életérzés, én pedig pedig örültem, hogy háttérben maradhatok.(...)

Én itt Pécsett a nyolcvanas évek-béli, kilencvenes évek eleji pesti alternatív műfajról gyakorlatilag semmit nem tudtam, de nem is akartam tudni. Elszigetelten zenélgettem, egyszerűen nem jutottak el hozzám az aktuális trendek. András követte ezeket, de én csak lementem ide az ifjúsági parkba, megnéztem a Hobót meg az Eddát, és ebben éltem, sokáig ennyi volt a külső hatás. Pest egy olvasztótégely: ott annyiféle hatás ért volna bennünket, illetve engem, hogy valószínűleg én is besoroltam volna egy már meglévő stílusba.

Pedig az egész Kispál és a Borz attól lett különleges, hogy mindenki más ízléssel és különböző fokú naivitással szállt be a közösbe. Én például jártam zenetanárhoz, de nem sokáig. Múltkor megpróbáltam megoldani a lányom egyik szolfézsfeladatát, de nem sikerült. Nem értek ehhez. Ezért is gondolom, hogy pesti zenekarként valószínűleg nem ütöttünk volna semekkorát sem. Én a tájékozatlansággal csöppentem bele, és máig is nagyon konzervatív vagyok. Megmaradtam a hatvanas, hetvenes évek zenéinél, a pesti alternatívot pedig – megmondom őszintén – azóta sem szerettem meg. 

A Kispál és a Borz mégis szubkultúrát teremtett, az elmúlt húsz év egyik legmeghatározóbb magyar zenekara.

Azért van még egy jó pár. A Kispál és a Borz zenéjében igazán semmi exkluzív nem volt: mindenki hozta maga kis világát, az egész belekerült egy lábasba, aztán lett belőle valami leves. Én nem érzek semmi extrát magában a zenében: nincsenek hatalmas gitárszólók, elvont effektek, semmi kísérletezés. Az már más kérdés, hogy a Lovasinak szép lassan – először ösztönből, majd nagyon is tudatosan – kialakult egy sajátos előadóművészi stílusa, ami megadta a kellő pluszt. Anélkül, hogy púdereznék neki a háta mögött, ha a számokat más énekli, nem biztos, hogy bármi lett volna belőle, mert a zene ha magában meghallgatod, klisékből áll. Ezt kár lenne tagadni.”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

Összesen 11 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés


Ajánljuk még a témában