Népzene

Muzsikás: A zene képes gyógyítani

2014. január 3. 11:30
A városi világban sem mulatni, sem sírni nem merünk igazán. A gyász a földig lesújt, de ott nem maradhatunk, fel kell kelni. Ebben segít a zene – mondja Hamar Dániel, a negyven éves Muzsikás nagybőgőse a Mandinernek. A Muzsikás a Művészetek Palotájában adott év végi koncertet december 28-án. A négytagú együttes 2013-ban újra fellépett a Szigeten, de eközben a Fonó táncházában is megfordultak, és iskolákban adnak népszerűsítő énekórákat. 2008-ban a BBC Proms fesztiváljának addigi 114 éves történetében ők voltak az egyetlenek, akik nem angolszászok voltak és nem komolyzenét játszottak, mégis meghívták őket a Royal Albert Hallba. Ősszel könyv jelent meg a történetükről. Okozott-e valaha botrányt a zenekar? Lesz-e új lemez? Hiányzik-e a tánc a zenésznek? És hogy éli meg a folyamatos távollétet a családja? Interjú.

Gondolták volna valaha, hogy könyvet fognak kiadni önökről és a Szigeten lépnek fel?

A rendszerváltás környékén közismert, azóta elhunyt Déri János műsorvezető hívott be egyszer egy adásba, ahol mint geofizikus és űrkutató szerepeltem. Mondtam neki, hogy a Muzsikást ne hozza szóba, mert az az agyam másik részében van. Az utolsó percben jártunk, és láttam rajta, hogy rosszban sántikál. Akkor megemlítette, hogy a Muzsikás tagja vagyok, és feltette a kérdést: mit gondolok, hamarabb jutok el a Holdra űrkutatóként vagy a Carnegie Hallba zenészként? Mondtam, hogy a Hold nem valószínű, de a Carnegie Hallba akár még el is juthatok, s jót mulattunk ezen. Aztán amikor 2004-ben tényleg beléptünk New Yorkban a Carnegie Hallba, akkor eszembe jutott ez a beszélgetés. Legutóbb a Muzsikás 2012-ben adott itt koncertet. Számos olyan helye van a világnak, ahol elképzelhetetlennek tűnt, hogy egyszer majd megszólalhat a magyar népzene, és ahova mi vittük el először. Még a legnagyobb klasszikus zenei fellegvárakba is eljutottunk; és ami fontos, visszahívnak minket. Például 2014-ben ismét koncerteket adhatunk Tokióban, a La Folle Journée-n, Japán legnagyobb klasszikus zenei fesztiválján, ahova szintén visszajáró vendégek vagyunk.
 
Kísérőzenekarként, táncházas együttesként indultak. Mostanában inkább a MüPában vagy a Szigeten zenélnek. Hogy lesz az alapvetően közösségi zenéből színpadi koncertzene?
 
Bár mindannyian gyerekkorunk óta zenélünk, eredetileg nem zenésznek készültünk, de így alakult az élet. Mindegyikünknek volt, van polgári munkánk, sosem akartunk a zenéből megélni, ez nekünk önkifejezési forma és egy kultúra tisztelete. Élményeket szeretnénk visszaadni; ez egy olyanfajta küldetés, amit akkor is csinálsz, ha nem kapsz érte semmit. Soha nem voltunk hajlandók kiszolgálni az aktuális divatot, alkalmatlanok vagyunk rá. Mi rátaláltunk egy zenei örökségre, ami elsodort minket. Az FMH-ban indítottuk a Muzsikás klubot heti rendszerességgel: tánctanítás, énektanítás, majd szabadtánc volt a program. Ez a forma bevált, igazából azóta ezt nevezzük táncháznak. Évekig heti négy-öt ilyen táncházat tartottunk, olyan legendás helyeken, mint a Molnár utca, a Bem rakpart, az R-klub. Hívtak sokfelé, hogy csináljunk táncházat másutt is, de egyetlen alkalomból nem lesz táncház. Ilyenkor inkább a különféle zenéket mutattuk be, meséltünk a szokásokról, a hangszerekről, a zenéről. Ilyenkor a közönség hallgatott, nézett minket, ebből alakult ki az a színpadi forma, ami már nem csupán ismeretterjesztés volt, hanem népzenei hangverseny. Ezzel járjuk azóta is az országot és a nagyvilágot.
 
Nem lehet megunni?
 
Nem. Azért nem, mert ennek a zenének nagy része improvizatív. Soha, még próbán sem játsszuk el kétszer ugyanúgy. Még a próbák alatt is zenei élményt adunk egymásnak. 
 
Tartanak még próbákat?
 
Természetesen, rendszeresen. 
 
*
 
 
 
A Muzsikás 1973-ban alakult meg ezen a néven. Tagjai: Sipos Mihály, az együttes prímása, szellemi vezére, az MTA Pszichológiai Intézetének volt matematikus munkatársa; Éri Péter, népzene-román szakon végzett az ELTE-n, egy időben Palotai Zsolttal vezetett népzenei műsort a Tilos Rádión; Hamar Dániel, az ELTE Geofizikai és Űrtudományi Tanszékének kutatója, egyetemi doktor, a földtudományok kandidátusa, zenekari szervező és szóvivő; és Porteleki László, aki ugyan Budapesten született, de gyerekként 14 évet élt Ozorán, és amikor mások falura igyekeztek a „tiszta forrásért”, ő a városba igyekezett a faluról. De aztán ő is a népzenénél kötött ki, szinte családtag az egyik legismertebb falusi zenekarban, a Magyarpalatkai Bandában. 1998-ban érkezett Ifj. Csoóri Sándor helyére. Csoóri megszállottan kutatta a széki Ádám István „Icsán” hegedűjátékának titkát, a „varázshegedülést”, 10 évig hallgatta a muzsikus zenéjét. A kilencvenes évek közepén távozott a zenekarból, és megalapította az Ifjú Muzsikást. A Muzsikással énekelt együtt 2008-ig Sebestyén Márta, ekkor azonban megszakadt a kapcsolat, azóta Petrás Mária csángóföldi énekes a zenekar állandó vendége. A Muzsikásnak kilenc sorlemeze jelent meg a negyven év alatt, de némelyik többféle kiadásban is kapható volt. Jávorszky Béla Szilárd Muzsikás 40 című kötete, amely az együttes történetét dolgozza fel, idén ősszel jelent meg. 
 
*
 
Nem hiányzik a tánc a zenészeknek?
 
A Muzsikás zenészei közül Éri Péter és ifjabb Csoóri Sándor tagja is volt a Bartók Táncegyüttesnek, mielőtt végleg átigazoltak zenésznek. Éri Pityu különösen jó táncos volt, Martin György népzene- és néptánckutató nevelt fiaként egész kicsi korában találkozott a legjobb adatközlő táncosokkal, ráadásul volt, hogy Martin György tanítgatta. A Bartók táncegyüttes próbáján Tímár Sándor koreográfus nem kis meglepetésemre beállított táncolni engem és Sipos Mihályt is, akik nem voltunk táncosok, hogy tudjuk, milyen érzés az. Én csak annyira tudok táncolni, hogy jól tudom érezni magam. Mindenesetre: sok jó táncos van a zenészek közt. Amikor meghívjuk mondjuk a Szászcsávási bandát vagy a palatkaikat a Müpába, előfordul, hogy valamelyikük fogja magát, leteszi a hangszert és táncolni kezd a színpadon.
 
*
 
(A Hamar Dánielék lakásán készült interjú során a zenész feleségével, Horváth Dórával is beszélgettünk).
 
Dóra, ön zenészfeleségként, táncosként hogy élte meg mindezt? 
 
A táncházban igyekeztem titkolni, hogy mi egy pár vagyunk. Nem árultam el, hogy mi összetartozunk, azután sem, hogy gyerekeink születtek, mert táncolni szerettem volna. A fiúk persze mindig udvarolni akartak, és diplomatikusan mindig vissza kellett utasítani őket. A harmadik fiam születése után, 28 évesen szakadt el a cérna: megkérdezte egy fiú mezőségizés közben, hogy nincs-e kedvem találkozni vele táncház után? Épp forgatott, én meg válaszoltam, hogy nem lehet, férjem és három gyerekem van. Hát, döbbenetében nem tudott elkapni a pörgetésből, én meg elrepültem.
 
És a férj? Ön hogy élte meg a titkolózást?
 
Én zenész voltam, ő táncos, és ha tudták, hogy együtt vagyunk, akkor tiszteletből nem kérték fel. Miközben faluhelyen sem csak a férjével táncolt az asszony. Persze szűk baráti körben ez nem volt titok, egy idő után meg felesleges lett volna tovább titkolózni. 
 
Dóra, a gyerekek nevelése mellett hogyan fogadta, hogy a férje esténként zenél?
 
Én már az aktív koncertezős időszakban kapcsolódtam be a Dani életébe. Egyre többet jártak külföldre, napokig, hetekig voltak távol. Azt gondolom, hogy mindegyik Muzsikás-feleség erős volt, mint egy kőszikla, minden viharnak ellenálltunk. Természetes volt, hogy stabil, harmonikus hátteret biztosítsunk. Persze a több évre előre lekötött külföldi koncerteknél nem lehetett előre kiszámítani egy gyermek születését vagy egy halálesetet. Ezek nehéz pillanatok voltak egyedül. Nekem sokat segített, hogy láthattam a nagyobb koncertjeiket Angliában. Részese lehettem annak a csodának, ahogy külföldön a Muzsikáson keresztül megbabonázza az embereket a magyar népzene. Mindenütt tomboló siker. Értelmet nyert a sok távollét.
 
Melyik a kedvenc táncuk?
 
A magyarpalatkai. (Magyarpalatka Mezőség tájegységének egyik fontos települése folklorisztikai szempontból, a palatkai táncrend az egyik legnépszerűbb a táncházakban.) Egyszer Széken voltunk egy lakodalomban, ahol rajtunk kívül csak egy nem széki vendég volt, a szomszédos román falu, Kisszék egy gazdája. Felkérte Dórát táncolni, és persze nem széki csárdást táncolt, hanem a saját faluja táncait. Ami pont olyan, mint a palatkai tánc. Dóra könnyedén táncolta, forgott ahogy kellett. A kisszéki gazda nem győzött csodálkozni, honnan ismeri ez a magyarországi menyecske az ő falujának a táncát. Tehát amit Palatkán a magyarok táncolnak, azt Kisszéken a románok. A vegyes lakosságú földrajzi tájakon ez teljesen természetes, egymástól átvesznek dallamokat, tánc-motívumokat, a kölcsönhatás magától értetődő. Ettől ilyen gazdag a Mezőség hagyománya.
 
A hetvenes években önök is sokat jártak gyűjteni. Menne most is?
 
Mennék, az élmények nagyon erősen élnek bennem. Nem úgy gyűjtöttünk, mint a tudósok, nem új dallamokat kerestünk és nem akartunk monográfiákat írni. Az érdekelt minket, hogyan és miért zenélnek. Miért van az, hogy a legszegényebb falu is eltartja a zenészét? A 25 éves jubileumi koncertünkre felhoztunk két öreg zenészt, Toni Árpi bácsit Vajdaszentiványból és Fodor Sándor Netit Kalotaszegről. Korábban még nem találkoztak. Ültek az autóban és beszélgettek. Neti azt mondta Árpi bácsinak: te, Árpikám, én minden nap megköszönöm a Jóistennek, hogy nekem ezt a tehetséget adta, hogy megélhetek muzsikálásból, és nem kell kapálni, kaszálni! Persze nem volt jómódú, de eltartotta a falu. 
 
Amikor önök közül ifjabb Csoóri Sándor hónapokat töltött Széken, Porteleki László meg Palatkán, ők miből éltek?
 
Például amikor Laci elment a palatkaiakkal lakodalomba zenélni, a prímás a végén kezébe nyomott egy marok pénzt. Laci tiltakozott, hogy neki nem kell, nem ezért jött. De a helyi zenészek viszont ragaszkodtak hozzá: a tied, megdolgoztál érte. És rátukmálták. Ez a szabály, amiből nem engedtek. Egyébként eltartották az embert. Akkoriban szállást és ételt Széken mindenki kapott, aki Magyarországról jött. 
 
Ön szívesen visszamenne az első nagy élmények színhelyére, az egész magyar folk-újraéledést, táncházmozgalmat ihlető Székre, ahol rengeteg időt töltöttek akkoriban?
 
Sajnos azt kell mondjam, nem. Rám a hetvenes években Szék akkora hatással volt, hogy megváltozott tőle az életem. Ezt a képet őrizgetem magamban, és nem akarom látni Szék modernizálódását. Amikor legutoljára voltam ott, akkor már éreztem, hogy a – máskülönben természetes – változások túl gyorsak nekem. Már akkor nem az volt, ami miatt én Szék falujába, a széki zenébe beleszerettem, és ami miatt ez az egész kultúra engem, a budapesti fiút szinte letaglózott. Ez olyan, mint egy gyerekkori szerelem, a kislány képe benned van, úgy, ahogy akkor láttad. Nem biztos, hogy akarod látni éltes hölgyként.
 
Meghalt, ami ott volt?
 
Nem halt meg, hanem átalakult. Ha túl gyorsan jönnek az új dolgok, nincs idő a régi hagyományba beilleszteni. Nincs a közösségnek elegendő ideje, hogy magához igazítsa vagy kivesse az idegent. Érdekes, miként szűrődnek be hatások a népzenébe: a hetvenes években Ádám István Icsán együttese – akik a széki Csipkeszeg táncházát csinálták, és akik a példaképeink voltak – játszott például egy csárdást, amiről egy idő után kezdett gyanús lenni, hogy az ötvenes évek egyik tvisztdallama, de már alig volt felismerhető. Ha még tíz évig játsszák, a tudósok sem mondják meg az eredetét. A kevés hatás beidomul a népzenébe, egyszerre sok hatás viszont nem. A média pedig, ami ömleszti az idegen kultúrát, eljut mindenhova: nem magától gondolja a széki ember, hogy a gyönyörű szőttest le kell venni a falról és egy giccses plüsst kell kitenni. Valami sugallja. Régen az idegen hatások lassan szivárogtak be, ma viszont özönlenek. 
 
Ha eredeti közegéből, a faluból eltűnőben van a népzene és a néptánc; onnan kikerülve hogy lehet esélye megmaradni a városban, ahol valójában „tájidegen” elem?
 
Az a csodálatos, hogy az én pesszimista látásmódom ellenére a zene mégsem tűnt el, szinte a semmiből jelennek meg fiatal falusi zenészek. Bartók már 1929-ben azt jósolta, hogy egy-két év, és ebből a zenéből már sehol semmi nem lesz. Hála Istennek, ebben az egy dologban nem lett igaza, remélem, nekem sem lesz. A város újratanulva megőrizheti a népzenét; de ahhoz, hogy az változzon, szülessenek új dalok, szövegek, kell az a közeg, ami eltűnőben van. Egyszer kérdezték tőlünk, hogy tudnánk-e népdalt írni. Mondtuk, hogy nem, mert aminek szerzője van, eleve nem népdal. Népdalszerű dolgot persze tudnánk csinálni, de nincs az a közeg, ami átjavítsa: nem jönnek fel a színpadra, és mondják nekünk, hogy azt a vacakot ne muzsikáld már! Széken viszont odamentek a zenészhez, hogy ha így játszik, nem hívják többet.
 
És miért van az, hogy a legcsóróbb falu is eltartja a zenészét?
 
A régi falusi zenészek azt is tudták, kinek mi a nótája. Úgy mondták, ez „a Kovács Janié” vagy „a Szabó Mártoné”. Széken az ötvenes években egy bizonyos Zsuki volt a prímás. Az ő kedvenc dallamát még mindig úgy hívják, hogy „a Zsukié”. Ezek a zenészek rád néztek, és egyből tudták, hogy most mit akarsz hallani, Mágusok voltak, jobbak, mint egy lélekbúvár. Én láttam kemény férfiembereket, akik, ha kellett, vasvillával támadtak a medvének, de tudtak úgy zokogni is, mint egy kisgyerek. És ez nem volt szégyen! A mi városi világunkban be van szorítva az érzelmi skálánk: nem ildomos a megengedettnél jobban kifejeznünk a bánatunkat, örömünket. A két végletet nem igazán élhetjük át. Mulatni sem merünk, sírni sem. A gyász a földig lesújt, de ott nem maradhatunk, fel kell kelni. Ebben segít a zene.
 
Szóval a zenész volt a pszichológus?
 
A zene képes gyógyítani. A népdalok voltak a falusi ember lelkének gyógyítói. Ha nem mondhatta ki például, hogy boldogtalan a házassága, kiénekelte magából: „Jaj, de bajos, ki egymást nem szereti, egy párnára ketten kell lefeküdni. A párnának a két széle elszakad, a közepe tiszta újan megmarad.” Énekkel szabadultak meg a bánattól. Másrészről ott van a jókedv, a mulatság, a duhajság. Évszázadokon át működött ez a hagyományos kultúra és életmód, mert jól érezték benne magukat az emberek. De a mai világban általános lett a depresszió, félünk, szorongunk, pszichológushoz járunk. Sok olyan bajunk van, ami azt mutatja, nem harmonikus a létünk. 
 
Azért Széken elég merev szabályok, szokások uralkodtak. Önök budapestiként hogy bírták mindezt?
 
A hagyomány egyben korlátot is jelent, nem lehetett akárhogy viselkedni. De a korlátok egyben kapaszkodók is. Segítenek eligazodni. Nem baj az, ha rendje van a világnak, ha van igazodási pont.
 
Van olyan zene, dallam, népdal, amit kifejezetten nem szeretnek?
 
Hát, kétszázezer dallam van a magyar népzenében, ennek egy töredékét ismerem. Ezek között nincs olyan, amire azt mondanám, hogy idegenkedem tőle. Inkább azt mondanám, melyik, ami különösen közel áll hozzám. Ilyen többek között a bonchidai muzsika. Lehet, hogy azért, mert klasszikus zenei háttérből indultam. Ha klasszikus zenészekkel meg akarom szerettetni a népzenét, akkor például bonchidai zenével kezdem – olyannal, aminek a hangközei, zenei struktúrája nem annyira tér el a nyugat-európai zenétől. Volt, hogy végtelenítve vettem fel magnóra egy bonchidai felvételt, és hónapokon keresztül azt hallgattam az autóban. 
 
*
 

 
„A bonchidai hangszeres zene különleges, Erdélyben is egyedülálló ízét kóstolgatva sokunkban felmerült: mennyire hatott a főúri ízlés rá, hiszen Erdélyben köztudottan a jó zenekarok nem csak a parasztok (a nép) zenei igényeit szolgálták ki, hanem esetenként a helyi földbirtokosét is. A Bánffy Miklós által leírt kolozsvári nemesi bálok akár Bonchidán, a parasztok közt is lehettek volna, annyira egyeznek a mulatság momentumai, beleértve a  táncokat is (…). De azt is tudjuk a zenészektől, hogy rendszeresen bejártak a Bánffy-kastélyba muzsikálni, sőt egy legenda szerint valamelyik Bánffy gróf még budapesti zenetanárt is okított zenészei oktatására.” (Az Ökrös együttes Bonchida háromszor című lemezének borítószövegéből.)
 
*
 
Hogy lehet ennyi zenét észben tartani?
 
Hogy tudsz annyi szót észben tartani, mint a magyar nyelv tudója? Úgy, hogy észre sem veszed, automatikussá válik, anyanyelvvé lesz.
 
Mitől függ, hogy épp milyen zenével kezdenek foglalkozni?
 
A lelkiállapotunktól. Az idősebb emberről azért tartják azt, hogy bölcs, mert lehet, hogy sok hibát követett el, amiből vagy tanult, vagy nem, de tapasztalata az van. Huszonévesként még nem gondolunk rá, hogy eljön az idő, amikor a barátainkat fogjuk temetni. Az elején nem akarjuk az élet végét látni. Eltolódnak az érzelmek és a hangsúlyok. Az öreg zenész milyen fantasztikusan zenélt faluhelyen! Ismerte az egész életet! Ma már mi is meg merjük csinálni azt, hogy egy órán át csak lassúkat játszunk Kapolcson vagy éjfélkor a pannonhalmi apátságban. Pannonhalmán volt, aki elkezdett sírni. Ehhez meg kell érni. Állítólag a fiatal Bartóknak mondta a zeneakadémiai professzora, hogy aki adagiókat akar komponálni, annak előbb mindenfélét át kell élnie. Szerelmet, csalódást, fájdalmat, elragadtatást.
 
Miért nincs jó ideje új Muzsikás-lemez?
 
Sok olyan zene született meg, amiből már régen összejött volna akár több lemez is. Nem arról van szó, hogy ne akarnánk lemezt csinálni. Viszont nincs meg az érzés, hogy „na most!” Ezt az érzést kerülgetjük több éve. Mindig úgy éreztük, hogy a lemezeink adnak valami zenén túlmutatót is. Nem stúdiólemezt viszont adtunk ki, most pedig a rólunk szóló, nemrég megjelent könyv melléklete a szigetes koncert dvd-felvétele.
 
A kötetben azt mondják: ma már nem olyan fontos egy lemez. Miért? A letöltések miatt?
 
Anyagilag nem fontos. Más szempontból viszont igen: hiába van benned egy könyv, ha nem írod meg. Szeretünk letenni valamit az asztalra. Szóval nem döntés, hanem belső várakozás van amögött, hogy nincs új stúdiólemezünk. 
 
Itt egy somogyi ugrós, ott egy kalotaszegi legényes, amott egy dudanóta. Mi alapján dől el, hogy mi kerül egy népzenei lemezre, ha nem kifejezetten arra szánják, hogy táncolni lehessen rá?
 
Egy lemez ugyanúgy finoman szerkesztett, mint egy koncert. Az első időkben kétszer 20-25 perces bakelitlemezeket készítettünk: A oldal, B oldal. Ott olyan technikai problémákra is figyelni kellett, hogy nem lehetett olyan számot a végére tenni, amiben erős a basszus, mert a lemez tövénél kisebb a kör, és kiugrik a tű. Távirányító sem volt még, nem mászkáltak az emberek leállítani, számot ugrani, úgy kellett hát összeállítani a számokat, hogy egybefüggő, húszperces zenei élményt alkossanak. Aztán jöttek a cédék, akkor ötven perces zenei élményt kellett nyújtani. 
 
Szokott otthon Muzsikást hallgatni?
 
A számok sorrendjének megállapításához ezerszer is végighallgattuk egy-egy készülő lemez anyagát. Aztán végre kialakult a konszenzus. És ezután én soha többet nem hallgattam meg a lemezeinket. Bajban vagyok, amikor megkérdezik, hogy melyik szám melyik lemezen van. Az új, éppen aktuális koncertünk anyagát azt igen, azt hallgatom, az eredeti forrásanyaggal együtt, az egy új kihívás.  
 
Többször játszottak együtt a Woven Handdel. Mi köti össze önöket David Eugene Edward-zal?
 
Elsősorban ő! David szellemisége. Egyébként népzenész, kiválóan játszik appalache-i népzenét. Ő egy autonóm, szuverén egyéniség. Fölépítette a saját világát, amiben benne van minden, amit ő fontosnak tart, és valahogy belekerült ebbe a Muzsikás is. Egy koncerten találkozott velünk. Amikor a Betyárnótát feldolgozta, eljött ide és bekopogott Éri Pityuhoz. Amikor az első közös megjelenésünk volt Hollandiában, mi fejeztük be a koncertet egy kalotaszegi lassú dallammal. David ezalatt letérdelt a színpadra és végig imádkozott. Ő olyan, mint egy prédikátor, a dalai a hitről szólnak.
 
 

 
2008-ban elnyerték a világzene Grammyét, a Womex-díjat. 
 
A Womex a világzene-népzene legnagyobb szakvására: ott a fellépés reklámnak számít, amiért fizetni kell. Nem meghívásos alapon megy, be kell nevezni. Az első Womex 1999-ben volt, de mi már 1998-ban Londonban, a Royal Festival Hallban tarthattuk a Bartók-albumunk ősbemutatóját, bejártuk a világot és a lemezeink is világszerte kaphatóak voltak. Nem éreztük, hogy nekünk a Womexen is fel kellene lépnünk. Megtiszteltetés, hogy európai együttesként elsőként kaptuk meg a díjat. A Womex-díj, idézem: „A világzenében nyújtott nemzetközi szinten kiemelkedő teljesítményt jutalmazza. A zenei kiválóság, társadalmi hatékonyság, kereskedelmi siker, politikai mondanivaló, életmű – ezek közül a szempontok közül bármely érdemessé teheti az előadókat, együtteseket a díjra”. 2008-ban a héttagú zsűri egyhangúlag ránk szavazott. Ez egyben a magyar zene nemzetközi elismerését is jelenti.
 
Mitől maradt egyben a Muzsikás? Összesen egy tagcsere volt negyven év alatt.
 
Az elsődleges preferenciánk a népzene, a másodlagos viszont mindenkinél más. Ezért még mindig érdekesek vagyunk egymás számára. Azonkívül úgynevezett vétódemokrácia van: ha valakinek valami nem tetszik, azt nem csináljuk. Amikor a kilencvenes évek közepén Csoóri Sanyi kivált, azt megszenvedtük, aztán  jött Porteleki Laci és új időszámítás kezdődött. 
 
Hogy egyezteti össze a családi életet, a Muzsikást és a munkát?
 
Nem járok moziba, színházba, koncertre amennyit szeretnék, társaságba is ritkán. Bizonyos dolgokat fel kell adni. Vastag könyvet csak nyáron olvasok. Stabil családi hátterem van. Dórával minden évben kiszakítottunk egy hónapot, hogy együtt legyünk, akármi volt is. Egyébként este zenéltünk, napközben dolgoztunk, hétvégén és a szabadság terhére turnéztunk. 
 
Okozott valaha botrányt a zenekar?
 
Volt egy lemezünk, az Ősz az idő, ami Blues for Transylvania, címmel jelent meg külföldön, valami olyasmit sugallva, hogy Keserves Erdélyért. Ekkoriban voltak Erdélyben a falurombolások. A lemez kiadója, Joe Boyd producer a bakelit hátsó borítóján térképpel illusztrálva kifejtette, hogy mi is volt Trianon, mit is jelent ez a magyaroknak. Ez akkor politikai tabu volt Magyarországon. A románok őrjöngtek, hivatalosan tiltakoztak az angol-amerikai kiadónál, persze eredménytelenül. Ekkor még vettek az emberek lemezt, nagy példányszámban nyomták ki ezt is, Amerikától Japánig kapható volt sokfelé. 
 
Kik lépnek a Muzsikás örökébe?
 
Nem tudom, remélem lesznek egy páran. Nagy ígéret a Buda Folk Band, a Söndörgőre már felfigyeltek, de ők nem magyar zenét játszanak. A Felszállott a páva során is óriási tehetségek tűntek fel. Valami miatt azonban nem tudnak áttörni a magyar zenészek, nem tudom miért, talán más módon kellene őket menedzselni. Nagy keletje lenne a magyar zenének a világban, ez a tapasztalatunk.
 
Akkor hanyatlás van?
 
Nincs. Sőt, nagyon sok jó fiatal zenész van. Gondoltam is többször, ha nem zenélnénk ennyire aktívan, szívesen segítenék egy-két együttest, szólistát. De erre most nincs energiám. A nagy koncertjeinken túl, a szabadidőnkben, általános és középiskolákban csinálunk rendhagyó, összevont énekórákat, a jövő évben is 65 ilyen alkalom lesz. Svájcba, Japánba készülünk, az itthoni koncertekre, fesztiválokra is jönnek a felkérések.
 
Széken nagy nehezen sikerült megszerezniük Icsánék hangszereit. A sajátjukat odaadnák másnak?
 
Nem, én biztos nem adnám. Egyébként ők is ragaszkodtak a hangszereikhez, csak annyit jártunk a nyakukra, hogy végül eladták nekünk – kivéve a hegedűt. A pénz mellé még új bőgőt is kapott Icsán Sanyi; az volt az egyetlen kikötése, hogy fekete legyen. Felhívtam Magyarország összes hangszerboltját csakis fekete bőgő után kutatva, de mindenhol kiröhögtek. Végül szereztem egyet, és amikor vittem ki vonattal, a román vámos nem értette, mivégre van velem egy nagybőgő. Magyaráztam, hogy a bőgősnek minden nap gyakorolni kell, ezért viszem magammal. Hozom majd vissza. Na, erről ki is állított egy hivatalos papírt. Amikor aztán Icsán Sanyi bőgőjével utaztam hazafelé, mutattam a másik vámosnak, jövök haza, vittem ki, hozom haza, gyakoroltam. El kellett fogadnia. Most, amikor Németországban koncerteztünk, nem tudtam bőgőt vinni. Szereztek nekem egy méregdrága, álomszép, nagyon tisztán szóló versenybőgőt. Csak épp az a reccsenés nem volt benne, ami a népi hangszerekben megvan, így betettünk egy mikrofont oda, ahol ezek a zörejek képződni szoktak. 
 
És hány hangszeren játszanak összesen?
 
Egyre kevesebben. Eleinte még húsz hangszert vittünk egy-egy koncertre, most már csökken a számuk. Nincs olyan raktárunk, mint az Amadindának vagy a Kalákának, akik kipakolnak vagy ötven hangszert, amikor elkezdik a koncertet. Az idők során elmaradt a tekerő, a duda, a töröksíp. Általában a vonósokon túl a furulyák, gardon, dob, koboz, tambura a fellépési készlet. 
 
Van kedvenc hangszerfajtája és darabja?
 
Nagyon szeretem a vonósnégyes-hangzást. Mi is vonósnégyes vagyunk igazából. A vonósnégyes pedig akkor szól jól, ha úgy hangzik, mintha egy hangszert hallanál. Klasszikus hangszerek közül a zongorát szeretem. De ahhoz át kell állítani a fülemet. A zongora temperált hangszer, a vonós hangszerek nem – a hegedű olyan hangot szólaltat meg, amilyet akar, a zongora meg csak olyat tud, amire be van hangolva. Mindig tiszteltem a vonósnégyeseket, ha zongoristával tudtak muzsikálni. 
 
Nem hiányzik a csend?
 
A csend is része a zenének. Kodály tanár úr időnként ellátogatott a Lórántffy Zsuzsanna zenei általánosba, ahol először vezették be a módszerét, és ahova az egyik Muzsikás-tag, Sipos Misi is járt. Kodály egyszer végignézett egy énekórát, és a végén annyit mondott a gyerekeknek: tudják, a szünet is része a zenének. Szóval hiányzik a csend. De beletesszük a zenébe. 

Összesen 11 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Remélem, hogy a hozzászólók a Muzsikás együttest jobban ismerik, mint Sebő Ferencet! (Mert tegnap, némelyikük botrányos tájékozatlanságról tett bizonyosságot.)

Igazi felüdülés volt ezt az interjút olvasni. Jómagam is néptáncoltam gimnazista-és egyetemista koromban, most pedig a "saját" kis kórusommal meg a pedagógus énekkarban is sok népdal népdalfeldolgozást éneklünk.
Valóban gyógyít a zene.

Válaszok:
nyugalmazott tanár | 2014. január 3. 16:53

A magyar népzene olyan kiapadhatatlan forrás, amelyennel egyetlen más nép sem rendelkezik.

A Muzsikás együttes méltó és avatott tolmácsolója, feldolgozója, örzője.

Kiváló utódai Liszt, Bartók, Kodály szellemiségének.

További eredményes és sikeres munkát kívánok neki.

Én azt irtam, hogy "olyannal".

Tessék így is érteni.

Mert műveletlen vagy.
Szegény.
:(

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés