Nem tudom, mennyi idő jár nekem

2014. március 26. 18:42

Philip Glass
hvg.hu
Nem szeretek magas és alacsony művészetben gondolkodni. Előítéleteket táplál.

Napjaink egyik legmeghatározóbb és talán leghíresebb zeneszerzőjeként él a köztudatban. Milyen felelőséggel jár egy ilyen státusz?

Ezek nagyon szép címek, amiknek a súlya szerencsére nem nyomja a vállam. Egyszerűen sosem gondolok rá, így ez a felelősség – ha létezik is egyáltalán – rendkívül korlátozott. Az igazat megvallva, még most is inkább szeretek magamra úgy gondolni, mint fiatal zeneszerzőre, aki még bőven a szárnyait próbálgatja. Ezt általában persze megmosolyogják, pedig komolyan így érzek.

Tizenöt éves korom óta írok zenét, de ezt nálunk, Amerikában valahogy már akkor sem támogattuk és most sem támogatjuk eléggé: huszonkét évesen ugyanúgy rendes állásom volt, mint bárki másnak és csak a munkaidő végeztével volt alkalmam leülni a zongorához. Tehát elég sokáig zenéltem úgy, hogy gyakorlatilag egy fillért sem kerestem vele. Rengetegen ismertek engem, mondhatni híres voltam, de pénzem soha nem volt. Ironikus, főleg, hogy mióta csak zeneiparról beszélünk, mindenki azzal törtet, abba kapaszkodik, hogy híres és gazdag szeretne lenni. 

Pedig a tapasztalat azt mutatja, hogy a kettő csak ritkán érkezik egyszerre. A hírnév akár meg is késhet, sőt sokszor az sem érdekli, életben vagy-e még, mikor befut. Gondoljunk csak bele, a ma leginkább érdemes festőknek titulált művészek között nem egy akad, akinek életében egyetlenegy képét sem akarták megvenni. Egyet sem. Én ehhez képest szerencsésnek mondhatom magam. Ám ez nem változtat azon, hogy a hírnév ingoványos terep, amin talán jobb nem is töprengeni. (...)

Mennyiben számít manapság luxusnak komolyzenét tömegeknek játszani?

Nem szeretek magas és alacsony művészetben gondolkodni. Előítéleteket táplál. Anno szerveztem egy koncertestet New Yorkban, amire rengeteg embert – a barátaimat és néhány, szinte csak hallomásból ismert művészt – is elhívtam. Ott volt egy new-wave banda Manchesterből, a New Order, de például Iggy Pop is. Ő percekkel a koncert előtt odajött hozzám és közölte, hogy írt egy dalt a Mishima című filmhez készült zenémre és szeretné elénekelni. Mondtam, hogy feltétlenül. És akkor, ott minden próba nélkül felmentünk a színpadra, én leültem a zongorához ő pedig elkezdett énekelni. Iszonyatosan erős dal volt.

Egyszóval, szerintem nem hogy egészséges, de egyenest kötelességünk megpróbálni lebontani a komoly- és könnyűzene közti falakat, összerázva egy kicsit a két végletet. Ha átlendülsz a műfaji korlátokon az épp ugyanolyan, mint mikor különböző kulturális háttérrel rendelkező, kínai, indiai vagy mondjuk ausztrál emberekkel ülsz le zenélni: rettentően inspiratív. Arról nem is beszélve, hogyha olyan emberekkel lépsz fel, akik nem tudnak kottát olvasni, az kizökkent a komfortzónádból és teljesen új, izgalmas megközelítésekhez vezet. Ezért sem szeretek kategorizálni, amit én játszom az nem komolyzene és nem könnyűzene. Manapság leginkább globalmusicnak nevezik, ez pedig azt hiszem kellőképp kifejező.”
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

Összesen 4 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés


Ajánljuk még a témában