Táncolni: premodern extázis

2014. március 29. 14:24

Szilvay Gergely
Jobbklikk
Mert a táncolás ideje: figyelés egymásra, ezzel együtt az időtlenségbe lépés, a hétköznapi egykedvűségről való megfeledkezés ideje, figyelem és önfeledtség alkotó feszültsége.

„Mit tud a tánc, amit más nem? A mai kor művészetélvezetére jellemző a kívülállás: elmegyünk a kiállításra, jobb esetben nem csak megnézzük, hanem be is fogadjuk a képeket, szobrokat, műveket; elmélkedünk rajtuk és élvezzük, ha hozzá tudunk szólni a keletkezéstörténetükhöz (képben vagyunk, mondhatnám, azaz fel tudunk vágni azzal, hogy az alkotóról és művéről értekezünk múzeumlátogató barátainknak). Ugyanez igaz a mozira és az irodalmi alkotásokra is. Rendben, utóbbi talán egy fokkal intenzívebb bevonódást tesz lehetővé, újra kell alkotnunk a regény, vers világát, stb. A következő fokozat a koncertlátogatás, már ha nem ülős koncertről van szó, hanem elszabadulhatunk és ugrálhatunk a közönség soraiban. A zenét azonban még ekkor sem mi hozzuk létre. A legteljesebb műélvezet talán az, amikor mi hozunk létre valamit. Az egyidejűség szempontjából pedig még mindig a közös zenélés (és az esetleges közönség) áll legközelebb a tánchoz.

Persze bálon és táncházban táncolni nem olyan művészet, mint a balett meg a versenytánc. De mégis alkalmat ad valamire, amit más alkotási formák nem tudnak: az aktív, egyidejű alkotásra és bevonódásra. Húzza a zenekar a magáét (legalábbis a táncházban), figyelve a táncosok igényeire; a táncosok pedig a zene ritmusára, felépítésére - és egymásra - figyelve táncolnak. Azaz: egyszerre szórakoznak és alkotnak. Elmúló alkotás ez, a pillanaté, de bármikor újraalkotható. 

Van a táncban - legyen az akármilyen tánc - valami premodern: a modernitás előtt a művészet - főleg vidéken - sokkal inkább a koherens, organikus, ünnepekkel, rítusokkal tagolt, mindennapi életmenet szerves része volt, különféle megjelenési formái az élet ritmusához igazodtak, a helyükön voltak, és így nagyobb lehetőséget adtak az együtt-alkotásra, bevonódásra. Mondjuk úgy: sokkal inkább volt a művészeteknek funkciója, de nem a mai, mechanikus értelemben. Használták a műveket, de nem mai, utilitarista módon. Ez a fajta „alkalmazott” művészet, ami mégsem csupán funkcionalista, hanem az élet rendjéhez alkalmazkodik és alkalmat ad az együtt-alkotásra, együtt-teremtésre, azaz a bevonódásra, ma már egyre ritkább, s én premodern jelenségnek látom (ki tudja, lehet hogy a posztmodern újra felfedezte?). Azóta széttöredezett az életrendünk: nincs olyan szerves egységben a közösségi életünk, a munkánk, szórakozásunk, ünneplésünk. A művészetek is kiléptek ebből a viszonyrendszerből, autonómok lettek és kevésbé közösségiek. Nemhiába mondjuk: műélvezet; alkotó és befogadó. Ma a művészetet is fogyasztjuk és befogadjuk - sokkal inkább passzív módon, mint pár évszázada. (...)

A táncnak súlyos tétje van. Tánc közben a férfinak vezetni kell a nőt, figyelni a mozgására, a nőnek a férfira, azonnal reagálni a legkisebb jelzéseire; ellent kell tartani, meg kell tartani egymást, s miközben befelé, egymásra figyelünk, figyelni kell a többi párra, illetve ellent kell állni az időtlenség gyönyörét okozó centrifugális erőnek, ami el akarna szakítani minket egymástól. Mert a táncolás ideje: figyelés egymásra, ezzel együtt az időtlenségbe lépés, a hétköznapi egykedvűségről való megfeledkezés ideje, figyelem és önfeledtség alkotó feszültsége; legyen szó a keringő patetikus dagályáról, a moldvai körtáncok közösségi, monoton extázisáról (volt honnan meríteni a Vágtázó Halottkémeknek); a minimalista széki lassú, kívülről unalmas, belülről intenzíven megélt, összeborulós intimitásáról vagy a kalotaszegi forgás sodrásáról. A tánc: megfeledkezés az időről, elmerülés a másik szemében, illatában, ünnepteremtés a hétköznapokban. Premodern extázis.
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

Összesen 4 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Szilvay túl sok Hamvas Bélát inhalált.

Ez írás helyett inkább táncolt volna. :-)

Válaszok:
Vendéen | 2014. március 29. 14:45

Csak a boros könyvét olvasta, azt is régen. :)

Válaszok:
kalotaszeg | 2014. március 29. 18:47

:-)

Majd ha felocsúdik az entellektüel dervistáncból, folytatja.

Egyébként szivesen olvasom Szilvay elmékedéseit. Nem az a túl-hipszter konvencionális maszlag.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés


Ajánljuk még a témában