Bennem munkál a feszültség

2014. május 4. 11:57

Tóth Krisztina
Népszabadság
Az elmúlt hosszú években lassan visszatért a levegőtlenségnek az az eltéveszthetetlen, jól ismert érzése, az a bizonyos nyomás az ember szegycsontja körül. Interjú.

Mi az, amit Észak- vagy Nyugat-Európában megértettek, de itt nem?

A német visszhangokból úgy tűnt, hogy a nemrég lefordított Pixelnek nemcsak a szerkezetét látták át, hanem  ezzel összefüggésben  a belőle áradó ijesztő kilátástalanság is megmutatkozott, a felszíni érdekességeken és az irónián túl érzékelték benne a mélységes kétségbeesést.

Honnan érkezett meg újra ez a kelet-európai kilátástalanság? Amikor a pályája elindult, épp a rendszerváltás idején, úgy tűnhetett, hogy az ön generációjának aktív, felnőtt életét már nem fogja kísérni.

Akkoriban annyira foglalkoztatott, mi történik körülöttem, amennyire egy normális egyetemistát foglalkoztatni szokott az ilyesmi, mikor éppen szerelmes és vizsgaidőszak is van. Persze, a nagy határnyitás meg a Páneurópai Piknik, az klassz volt. Papp Gábor Zsigmond filmrendezővel éltem együtt és megjelent nálunk egy középiskolás éveim során megismert heiligendammi lány a barátjával egy hátizsákkal, hogy ők mennek nyugatra. Megnézték a tévében a határnyitást, még egy hetet eltöltöttek nálunk, aztán a lány hazament, azt mondta, hogy nem bír eljönni, otthagyta az anyját Heilegendammban. Ez nekem akkor elég fantasztikus volt, hogy valaki az utolsó pillanatban visszafordul, meggondolja magát. Amikor viszont a Ceausescu-házaspár kivégzését láttam, határozottan kényelmetlen és nyomasztó érzésem volt. Úgy éreztem, hogy valami elemi rossz, valami rettenetes bűn történik, hogy amit látok, az baj.

A lelkesültségnek, hogy most valami más kezdődik, megvoltak az árnyoldalai is, teljesen új dolgokat kellett elsajátítani az új világban és ez, tekintve hogy még mi is az előzőben nőttünk fel, egyáltalán nem volt könnyű. Én ráadásul '90 és '92 között Franciaországban voltam és mire visszajöttem, sok tekintetben másik városba érkeztem, minden megváltozott, épületek tűntek el a helyükről. A Kálvin téren például, ahová iskolába jártam, teljesen kicserélődtek a homlokzatok. Megszűnt az a lepusztult otthonosság, amit már belaktam. Azóta hozzászoktunk, hogy nem lehet visszamenni egy palacsintázóba, ahol az előző héten jártunk, mert közben tönkrement és most zoknit árulnak a helyén, vagy üres az egész bolt, de több mint húsz év végtelennek tűnő állandóságához képest az sokk volt. Csak akkor még azt hitted, hogy ez a nagy változások, a meglóduló idő szükségszerű velejárója. Ezt az illúziót azóta elvesztettük, minden folyton alakul, de sohasem alakul ki, csak változik, enyészik. Az elmúlt hosszú években lassan visszatért a levegőtlenségnek azt az eltéveszthetetlen, jól ismert érzése, az a bizonyos nyomás az ember szegycsontja körül. Hogy akkor most ez lesz, be kell rá rendezkedni.

Most azért nehezebb, mint akkor, a rendszerváltás előtt még mindenkiben bizsergett az érzés, hogy na, most ez még egy kicsit ilyen, de nemsokára megváltozik. Az én generációm ahhoz már öreg, hogy most is azt gondolja, ezt a pár évet átvészeljük. Az én felnőtt életem nagyobbik része már így fog eltelni, és most nem húsz éves vagyok, elmúltam negyvenöt. Az ember már tudja, hogy megállt az idő, és azt gondolja, hogy »akkor itt fogunk élni«. Egyáltalán nem csak a politikai eseményekről van szó, akár mindennapi tömegközlekedés során is pontosan meg lehet érezni ezt a rosszkedvű, kiút nélküli távlattalanságot. Hat éve szinte minden nap láttam a Keletinél azt a sebhelyes arcú törpét, aki ott ült télen-nyáron a pozdorjafal tövében, végig, hat teljes éven keresztül. Biztos voltam benne, hogy most már örökké így marad, együtt fogunk a törpével megöregedni, alig hittem el, amikor most átadták a metrómegállót. Hol üldögélhet most a törpe? Vagy amikor a stadionoknál megyek le a metróhoz, ott áll egy fogatlan, lepusztult roma csávó, és már amikor meglátom, tudom, hogy bele fog kötni az előttem sétáló, a környéken lakó kínai fiúba. És tényleg, el is kezd már messziről kiabálni, hogy »imádjuk a kínaiakat, mondom, imádjuk a kínaiakat«, és amikor odaér a srác, nem hagyja egy darabig elmenni. Nem bántja, csak nem engedi tovább. És ott áll a giroszos, a harisnyaárus meg a többiek, és csak néznek. Nekem meg jön a nyomás a mellkasomba, jön az a jól ismert, régi görcs a gyomorban. Nem verték meg a kínait, csak ráijesztett a fogatlan csávó, hogy tudja, merre hány méter. Örült, hogy talált valakit, aki még nála is nyomorultabb. És ez így megy felfelé és lefelé is, mindnyájan benne vagyunk. Bennem munkál a feszültség, ez az állandó, bizalmatlan készenlét.”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

Összesen 58 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

De szeretnék feszültség lenni!

Eszmék találkozása! :))

A helyzet nem ennyire rossz.
Inkább azt látom, h. most, talán... Az én családom speciel az MSZP-SZDSZ kormányok alatt érzett feszültséget. A legkisebb fiam ki is ment, miután államilag figyelmeztették, noha nem személyesen őt, h. akinek nem tetszik elmehet, nem kell megvárni, míg mint kóbor kutyát, elviszik a helyére a sintértelepre.
Ha a 8 éves közjáték kimarad, itt nevelnék a három jól sikerült, értelmes gyereküket.
Ha a helyzet itthon úgy lakul, ahogy elkezdődött, h. leginkább a dolgozó, adózó, gyermeket nevelőknek lesz jó, még talán haza is jön.
Minden életben a külső körüményeken kívül sorsdöntő lehet a pálya és párválasztás, de leginkább az, h. milyen szakmát, hogyan sajátít-e el egy fiatal ember. Nem ártana tudatosítani minden fiatalban, h. megfelelő szakma nélkül egy életet fog nagy valószínűséggel átkínlódni. Nem mindegy, h. valakiből jó orvos, mérnök, tanár lesz, vagy jó filozófus, esztéta, kultúrantropológus(!) és így tovább.

"a levegőtlenségnek az az eltéveszthetetlen, jól ismert érzése, az a bizonyos nyomás az ember szegycsontja körül"
Sajnos benne van a pakliban egy olyan jővő is, hogy az akkor élők egy elérhetetlen, boldog aranykorként emlékeznek majd arra korra, amelyet te most ennyire nyomasztónak élsz meg.

Dr. Olafsson Károly Placid OSB (Placid Atya):
A túlélés szabályai a Gulágon

Első szabály: A szenvedést nem szabad dramatizálni. Attól csak gyengébb leszek, márpedig a szenvedés elviselésére minden energiámra szükségem van.

A második szabály az, hogy keresni kell, észre kell venni az élet apró örömeit és meg kell örvendezni.
"Hiába, emberek vagyunk. Szóval az olimpián is vannak fokozatok, és ezt úgy csináltuk az öröm észrevételére, hogy összeálltunk hatan-nyolcan reggel, hogy máma lesni fogjuk, milyen apró örömök érnek, és este, ha a káposztalevest meg a zabkását megettük, összejövünk, és aki többet tud mondani, az lesz a Jani, az lesz a győztes. Aztán a második fordulóban a győzteseket engedtük össze, a harmadik fordulóban azoknak a győzteseit. Hát Istenkém, tíz év alatt volt rá idő. A harmadik forduló győztese az lett az olimpiai bajnok. Egyszer volt egy olyan olimpiai bajnokunk, aki 17-et sorolt föl. A végén azt mondta: „Gyerekek, hát én nem értem rá ma szenvedni, nekem örökké lesni kellett az apró örömöket, és örökké mondogatnom kellett magamban, hogy föl tudjam mondani.”

A harmadik szabály: "Bevallom egészen őszintén, hogy a százalékos munkavégzés és a tervteljesítés 100%-ig is szélhámosság, meg a sztahanovista 400% is szélhámosság, de mi ebben a szélhámosságban benne voltunk. Rávertünk az első nap 160%-ot, a második nap 240%-ot csináltunk, a harmadik nap már 300%-ot. A guta ütötte meg a szovjet dolgozókat, mert az igazgató azt mondta, ezek a koszos magyarok tudnak 300%-ot csinálni, ti meg a 80-at nem tudjátok? Könyörgöm, ha ezek teljesítették volna a 80%-ot, akkor a normát növelték volna. Mi miattunk a csillagokig emelhetik a normát, mi azt a hat napot ledolgozzuk."
Ez apróság, de rengeteget jelentett az önbecsülésünknek.

A negyedik szabály így szólt: Akinek van hová kapaszkodnia, annak könnyebb elviselnie a szenvedést. Kapaszkodj Istenbe!

No, igen. Egy ritka, őszinte pillanat. Az egyik ballib megmondó legalább bevallotta.

Tóth Krisztinával ellentétben én nem sok lelkesültséget éreztem az un. rendszerváltás idején. Azt sem sokáig.
Csak azt éreztem, hogy valami brutális nagy átverés készülődik.
20 év után, a második Orbán kormány ideje óta vagyok újra bizakodó. (A világ-trendek ellenére.)

Mindenesetre gyorsan vegye le a melltartót, hátha attól nem kap levegőt.

Segit a Guttalax

Nem büszke vagyok, de természetesen örülök, h. föl tudtak a menyemmel építeni egy élhető világot a gyerekeiknek és maguknak. Sok lemondással és munkával.
Nagyon hiányoznak.
Az orvosi pályával sok helyen van gond.
Itt a Rákosi korszak tette a legmagasabb társadalmi presztizsű értelmiségi szakmát borravalóssá. Ez nem hangzik elegánsan, de erről van szó. A fizetéseik nyilván valamennyit javultak a Medgyessy+Orbán kormányok alatti emeléssel, de közben a Ny felé távozás útja szabad lett és a fizetések emeléssel együtt változatlanul nyomorúságosak. Csoda, h. még működik az egészségügy.
A művészeti világ mindig is nehéz volt, mert csak a legjobbak érvényesülhettek.
Megdöbbenve olvastam valahol, h. Bartók 100 pengőért tanított, meghallgatott óránként, voltam hangversenyen a Csalán utcában, úgy tűnik, nagyon is megfelelő szinten élt. Világhírű alkotó volt.
Az ő szintjén lévők ma sem kínlódnak, annál is inkább, mert nemzetközi karrierjük is van, gondolom.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés


Ajánljuk még a témában