Interjú

Az alkotói folyamat ma nem ott végződik, hogy letetted az ecsetet

2014. október 6. 20:23

Írta: Terján Nóra
Bonta Gáspár építész szakon végzett, belsőépítészeti, grafikai, képzőművészeti projekteket hoz tető alá és a Hadik Irodalmi Szalon állandó vizuális felelőse. Szerinte ma Magyarországon igény van a minőségre. Legújabb, Dreamwood című kiállítása kapcsán többek között a Design Hétről, a hazai kreatíviparról és a képzőművészet eszköztárának átalakulásáról beszélgetett a Mandinerrel.

Első sorban belsőépítészként és grafikusként tevékenykedsz, de évről-évre rendezel egy kiállítást is. Miként nyúlsz a képzőművészethez?

 
Általában projektről projektre, megrendelőről megrendelőre vándorolva dolgozom. Emellett pedig minden évben elhatározom, hogy szeretnék kicsivel többet foglalkozni a művészeti projektjeimmel, de meg kell mindig várnom, amíg lefő a kávé egy a sztoriban. Állítottam ki többször az Art Marketen és hasonló csoportos ügyeken, illetve külföldön is pár helyen - főleg a Brody House segítségével. Évente viszont csak egyszer tudom összeszedni annyira a gondolataimat, hogy lefektessek egy olyan kis zárt rendszert a semmibe, amelyet egy koherens gondolatnak tartok, és amelynek a líra része összecseng a vizuális részével. Mindezt aztán addig farigcsálom, amíg el nem tudok vele mesélni egy történetet.
 
Ezekbe a projektekbe belerakok mindent, amelyet más alkalmazott munkáimból összecsöpögtetek. Lehetnek tehát benne fotók, de van, hogy festek, megcsinálom a kiadványát és én gondoskodom a rendezvényéről is. Azért hívom process art-nak ezt a folyamatot, mert ez nem csupán egy artwork, amelyet megcsinálok, majd a végén lefújom fixatívval és csak állok felette. Ez egy teljes kör. Az ötlet megfoganása csupán az első lépés, félúton elkezdem hirdetgetni, beszélni róla, előállítom, találok helyet stb. A vége pedig az, hogy átadom a megrendelőnek, a tulajdonosának. Egy alkotói folyamat ma nem ott végződik, hogy letetted az ecsetet, hanem ott, hogy megtaláltad a helyét, az embert hozzá. A művész feladatai nagyon kitolódtak, sok pszichológia, PR, marketing, kutatás, szervezés van benne.
 
Hogyan születtek meg a Dreamwood képei?
 
2011 körül egy hideg januári reggelen kimentem Dobogókőre. Teljes köd borított be mindent, alig nyolcvan centire lehetett ellátni. Magammal vittem egy régi kamerát, és igyekeztem a világ legrosszabb képeit ellőni, aztán furcsa módon, amikor már hazaérve monitoron visszanéztem őket, a táj egészen csodálatosan mutatott a ködben. Később, amikor egy ismerősömnek mutattam a nyers képeket, kérdezte tőlem, hogy ugye tudom-e, hogy ez a világ szív csakrájának középpontja. Fogalmam sem volt róla. 2011 óta aztán évről-évre elővettem ezeket a képeket, de nem tudtam rendesen megfogni, hogy mit is láttam akkor, aztán idén elkezdtem gyúrni, dolgozni rajta. Úgy tűnik ennyit kellett erre várni. Az ott érzett mítikus hangulatot olyan módon igyekeztem a képekkel leírni, hogy érthető legyen, mit is jelent ez a csodálatos erdő. Ezután persze mindenki belerakhatja a saját történetét, így válik kerekké. Ritkán foglalkozom egy művészeti projekttel három évet, de valahogy megnyugtató lett a végére, hogy kijött belőlem. Kifejezetten boldog vagyok tőle.

Kiállításod a Design Hét keretein belül nyílik meg. Milyennek tartod ezt a rendezvényt?
 
A Design Hét két-három éve vált számomra igazán izgalmassá, azóta kezdtem látni, mekkora potenciál rejlik benne. Hiánypótló dolog, amely az emberek figyelmét felkelti. Egyre több kapcsolódó rendezvény van és az egész kreatív-művészeti szcéna megmozdul. Fontosnak tartom, hogy a társadalom minden rétegének látható legyen hogy mi zajlik épp most itthon, hogy a design mennyire körbeveszi és meghatározza a mindennapi életünket. Ez nagyon jó irányba változik az elmúlt pár évben.
 
Mi változott meg az elmúlt időszakban?
 
Több tényező együtt egy izgalmas és progresszív állapotot eredményezett mára. Sok tekintetben generációs váltás történt, fiatal tervezők, művészek, galeristák, étterem tulajdonosok, startupperek, kurátorok lepték el teljes keresztmetszetében a várost. Nagyon sok új, eredeti és pár, bizonyos részben külföldi példákat mímelő, de progresszív gondolat üti fel a fejét a városban. Budapest egy vezető európai particélpont lett, melyre ráépült egy teljes iparág, magával húzva minden hozzá kapcsolódó területet. Igény van minőségi belsőépítészetre, grafikára, gasztronómiára. Ezen kívül nagyon lassan, de a bornírt reflexek is lefáradnak lassan és kevesebb pénzből, mint nyugatabbra, de mindenki igyekszik valami újítást vinni a saját területébe.
 
Alapvetően, zsigerileg változtatta meg az elmúlt 10-15 év a művészethez és az alkalmazott művészethez való hozzáállásunkat. Egyrészt a messziről jött ember azt mond, amit akar az internet segítségével teljesen megszűnt. A Facebook, Instagram, Tumblr, Pinterest fantasztikus négyese teljesen megváltoztatta a kommunikációs, kereskedelmi, fogyasztási és érdeklődési szokásainkat, a művészek, tervezők pedig reagálnak erre, meglovagolják ezt. Ez nem tanított, nem hozott tudás. Az én generációm ebben most frissen benne van és mindenki feltalálja a maga spanyol viaszát. Ráadásul a megrendelőink is ugyanúgy tisztában vannak ezzel és simán az orrod alá dugnak egy okostelefont, hogy na, én pont ilyet szeretnék.
 
A technikai szabadság és nyitott lehetőségek jót tettek a színvonalnak, vagy inkább rosszat?
 
Jelenleg egy megfelelő gépparkkal, a Google és a YouTube kombinatorikus használatával gyakorlatilag mindent elő tudsz állítani otthon. Nem kell hozzá más, csak egy okostelefon, egy laptop és szoftverek, melyekkel videoklipet tudsz forgatni, étlapot tudsz csinálni, zenét tudsz szerezni - mindenre megvannak a technikai lehetőségeid. Mindez egy brutálisan durva naiv hullámot hozott a képzőművészetbe és az alkalmazott művészetekbe is. Elég csak megnézni, milyen különbség van egyes tipográfiák átgondoltsága között egy utca homlokzatán, két méteren belül. Laikusoknak talán fel sem tűnik, nekem viszont olyan, mintha egész nap egy olyan lemezt hallgatnék, amely folyamatosan ugrál. Vannak, akik ebből kifejezetten gúnyt űzve megpróbálnak direkt rossz vagy direkt giccses fotót, grafikát, egyebet előállítani, amiből egy erőltetett értelmiségi poén marad, a közönség meg mindössze annyit érzékel, hogy ez ugyan olyan szar, mint a többi. Pár éve pontosan ezen okokból kifolyólag elhatároztam, hogy mindent, amit fizikailag képes vagyok esztétikusan megoldani, azt bevállalom. El fogom kezdeni megcsinálni és ebben képezgetni magam.
 
Többgenerációs művészcsaládból származom, mindenki fest, rajzol, szobrászkodik, keramikus, filmes, ezért nem a mágiát látom ezekben a folyamatokban. Tudom, hogy minél több időt fordítasz rá, annál jobb leszel benne. Ha közben kiderül, hogy véletlenül tehetséged is van hozzá, akkor kiemelkedő dolgot is elő tudsz állítani. De ezt csak utólag állapíthatod meg. Szeretünk még mindig Szentgyörgyiig meg Tellerig eljutni a nagy magyar kobakok emlegetésében, bár újabban Rubikot és a Prezit hallom még ebben a felsorolásban. Ezek mind zseniális történetek, elképzelhetetlen mennyiségű munkával a háttérben. Ezen kívül megfontolandó, hogy a 20. század tele van olyan művészekkel, akik nem feltétlenül esztétikailag tökéletes, viszont irtó izgalmas és saját kis mitológiával rendelkező projekteket vittek végig. Ez a fajta mögöttes kommunikáció az a tőr, amit magamban forgatgatok, hogy vajon mi az az algoritmus, amiből jó művészet összeáll? Fontos az esztétikum, a technikai profizmus, de nem tudom letagadni, hogy a megfelelő kommunikáció és a mítosz ne lenne ugyanilyen számottevő.
 
Itthon szerinted hasonlóan gondolkodnak az alkotók erről? 
 
Ma Magyarországon nagyon sok kreatív alkotó van és rengeteg önös érdek feszül egymásnak, emellett pedig iszonyúan kevés helyről áramlik pénz a kreatíviparba. Szét vagyunk szakadozva és nincs meg az a szakmai koherencia, hogy együtt, a szakma közös érdekét tolják előre. Mindenki igyekszik megtartani magának a megrendelőit és folyamatosan építeni új hálózatokat. Sajnos az nem működik, hogy hörgünk, hogy nem kapunk elég támogatást, közben például külön van a Magyar Építész Kamara, annak belsőépítész tagozata, a Magyar Belsőépítészek Egyesülete és külön van a Budapesti Építészkamara, az Országos Építészkamara, az Építőművészek Országos Szövetsége… Az építészet, belsőépítészet még sem teljesen közügy. Pedig szuper dolgok történnek körülöttünk.
 
Az emberek nem feltétlen vannak tisztában azzal, hogy milyen magas szintre jött fel a város épített környezete. Ennek lehetne egy olyan platformot teremteni, amely folyamatosan kommunikálja a szakma, szakmák történéseit. Ha megnézzük a Design Terminál és a divatszakma viszonyát, pont valami ilyesmire gondolok. A grafika és az építészet eléggé összefonódott, jól kommunikálható. Minden héten nyílik valami a városban, aminek örülni kéne és együtt kéne dolgozni azon, hogy ez minél magasabb minőségben, nagyobb mennyiségben működjön. Én például minden nap hálás vagyok azért, hogy olyan munkából élek, melyet már-már veszélyesen imádok csinálni, ami felvillanyoz és látható eredménye van. A szüleink, nagyszüleink generációinak java része nem élvezhette a mi szabadságunk, lehetőségeink, nyitottságunk töredékét sem. Én nem akarok innen elköltözni sehova, itt akarok dolgozni a környezetemen. Feszültség, intrika, féltékenység, leküzdendő akadály, idő és pénzhiány mindig volt és lesz is ezeken a területeken, de csókolom, azért igencsak megéri cserébe, hogy lásd, az álmaid megvalósulnak.

Összesen 2 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés