Furcsa és megmagyarázhatatlan? Pozitív nemzedéki hősöket!

2015. február 14. 15:39

Szilvay Gergely
Mandiner
Itt vagyunk, kint vagyunk a kommunizmusból, békeviseltek vagyunk, nem kell a kopár domboldalból is teraszos művelésű, hatvan centi széles padkákat csinálni, hogy legyen mit enni. És mégis úgy teszünk, mintha nekünk különösen szar dolgunk lenne.

„Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban”„angyalfejű hipstereket égve az éjszaka gépezetében” – üvöltötte világgá Allen Ginsberg „üres tekintetű, intelligens pofájú cigarettázásokat” emlegetve – ez villant át az agyamon, amikor a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan kocsmajeleneteit néztem. Angyalfejű hipsterek égnek az éjszaka gépezetében és üres tekintettel, intelligens pofával isznak. Félreértés ne essék, nem az éjszakázással és az ivással van a gond. Kedvenc napszakom az éjszaka, és távol áll tőlem az alkoholellenes egészségfasizmus. Jó, ha vagyunk még, akik képesek vagyunk az önfeledtségre, és akár égni tudunk az éjszaka gépezetében, ha úgy adódik. Mégis nyugtalankodásra ad okot azonban, ha egy nemzedék életérzését egy ilyen film fejezi ki. Ha az életérzésünk, a nemzedéki tapasztalatunk a tehetetlenség, sőt mi több, a céltalan semmittevés, tétova céljainkat pedig mindig a távoli jövőbe toljuk – s a könyvet mindig csak holnap kezdjük el.

Nem a filmmel van a baj. Szinte csak fel kellett venni és megfelelően össze kellett vágni azt, amit tényleg csinál ez a nemzedék. De baj van azzal a nemzedékkel, akinek Áron a hőse.

Pár évvel ezelőtt készült egy szociológiai felmérés a nyolcvanas években születettekről a Kontra Műhely jóvoltából, tulajdonképpen a Van valami… szinte ezen felmérés megfilmesítésének is tekinthető. „Posztadoleszcencia”, a „referenciapontok elvesztése”, kitolódó tanulmányok, munkahely nemléte, frusztráció… egyszóval: „elveszett nemzedék”. A Magyar Ifjúság 2012-benaz áll, hogy a budapesti fiatalok frusztráltabbak a vidékieknél, beleértve a falusiakat is – pedig amúgy sokkal több lehetőségük, kitörési pontjuk van. Csak éppen túlbonyolítják a világot.

A Kontra Műhely felmérése kapcsán már írtam a „töketlen nyolcvanasokról”, saját nemzedékemről, részint nemzedékem védelmében, részint viszont kissé az orrára koppintva.

Kezdem azonban azt gondolni, akármennyire is kifejezi a nyolcvanasok problémáját a Van valami…, baj van azzal a nemzedékkel vagy egy nemzedék azon rétegével, aminek az Áronok a hősei. Persze mindenkinek lehetnek megzuhanós időszakai, de mikor lesznek már pozitív hőseink?

Jelenits István azt mondta a Mandinernek: „Ma szétszórtabb a fiatalok érdeklődése, mint régen. Az életünk egy kicsit olyan, mint egy nagy fogadás, ahol megterítik az asztalt és ki-ki megrakja a tányérját azzal, amit enni szeretne. Számot kell viszont vetnünk azzal, hogy nem ehetünk mindenből, és a fontos, hogy jóllakjunk s olyat együnk, amivel meg vagyunk elégedve. Ahhoz, hogy mindent kipróbáljunk, kevés egy élet. Manapság ez a teríték eléggé bőséges, mindenki úgy érzi, hogy bármihez hozzáfoghat és nehéz valami mellett elköteleződni.”

Járay Márton pedig azt (már inkább a mai egyetemistákról szólva), hogy „a hozzáállásuk foglalható össze, hogy ’túl kell élni’: túl kell élni az egyetemet, túl kell élni a munkakeresést, de a munkát is – túl kell élni az életet. Nehezen érkeznek meg oda, hogy felismerjék: az élet önmagában küzdelmes dolog, de érdemes csinálni, mert a küzdés is jó dolog. Ezért aztán mindig a könnyebb utat keresik. Nagyon izgalmas ebből a szempontból a start-up cégek felvirágozása, a start-up-gondolat ugyanis épp ellenkező mentalitást képvisel, ahol az élet nem csak túlélés, s nemcsak fogyasztók vagyunk, hanem alkotni is kell valamit; sőt, az identitásunkat elsősorban a kreativitásra és alkotásra kell építeni, nem a fogyasztásra. A start-up egy ellenkultúra, mert a többség nem akar így közelíteni a dolgokhoz.”

Itt vagyunk, kint vagyunk a kommunizmusból, békeviseltek vagyunk, nem kell a kopár domboldalból is teraszos művelésű, hatvan centi széles padkákat csinálni, hogy legyen mit enni. És mégis úgy teszünk, mintha nekünk különösen szar dolgunk lenne, kitárjuk a karunkat a kilátástalanság miatt, a komcsik miatt, az Orbán miatt, a kiszámíthatatlanság miatt, a válság miatt, a bankok miatt, a tényleg szörnyű bürokrácia miatt, mintha az előttünk járó nemzedékek kollektíve beleülhettek volna valami készbe. Kiszámíthatóságot akarsz? A kommunizmusban az volt. Ott megvolt az egységesen alacsony szintű bizonyosság. De kivételek voltak azok, akik kertes házzal, magas fizetéssel kezdték az életet, és azok valószínűleg elég hamar meg is zakkantak.

Hol vannak a felmérésekből, a filmvászonról a nemzedékem pozitív hősei? Akik rámutatnak, hogy nem kell állandóan siránkozni, hanem csinálni kell az életet? Akik dolgoznak, megházasodtak, gyermeket nevelnek harminc évesen és lakást újítanak fel? Hétköznapi meló mellett, nem extra fizetésből. Nem kell mindehhez kitalálni egy Prezit!

Akik nem vihognak és nyafognak, nem eregetnek folyamatosan többszörösen kibontandó, triplafenekű, ironikus megjegyzéseket, mert bízni a fogalmakban, a kijelentésekben, az életben és komolyan venni másokat már ciki? Mert tartani kell az arcunkat kifelé, és aki őszintén vállalja az érzéseit, bizalmat szavaz, komolyan vesz, nem pedig röhögcsél és szidja az életét elcsesző politikusokat, az sebezhető lesz? Ez kamaszként még rendben van, de húszévesen már nem, főleg nem harminc − vagy negyven! − körül.

Hol vannak, akik nem vesztek el a kínálatban, akik tudják, mire használják a szabadságukat, akik elköteleződtek hivatásilag, emberileg, kapcsolatilag, akik nem szenvedik, hanem szeretik az életet? Mert vannak bőven ilyen emberek is, sokukat ismerem. Miért csak baráti beszélgetésekben ismerem őket, miért nem belőlük lesznek hősök a filmvásznon? Miért nem azokról készül nemzedéki film, akik nem lefelé, hanem felfelé húznak?

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.

Összesen 55 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

Azt hiszem, h. az életben nagyon sok mindent meg kell tanulni, s vannak olyan dolgok, amiket az ember nem a saját kárán kell megtanuljon, hanem meg kell tanítsák neki, még gyermekkorban.
Ezeknek a megtanulni, végig gondolni valóknak a nagy része egész egyszerű erkölcsi fogalom. Mit lehet tenni, s mit nem? Mi a helyes, s mi biztosan helytelen?
Az én nemzedékem sokat olvasott. A családok nagy részében az édesanya "nem" dolgozott, ha sok más nem is volt, de volt idő, még együtt játszásra, beszélgetésre is. Nem tudom, h. széleskörűen jó volt-e a református hitoktatás, a lelkészek általánosan olyan nagy emberek, mint nálunk, de nekem a legjobb emlékeim vannak, pedig azok voltak a legnehezebb idők.
Most, az unokáimnál egy számítógépes játék-őrületet látok, bár nem mindegyiknél, van, aki kövnyvmoly.
Talán gyereknek jobb volt lenni a régi, háború utáni, szegény, félős időkben.
Mindenki (majdnem) elolvasta az Egri Csillagokat, még olvastak Jókait, a Szívet, lemondást, önfegyelmet, állhatatosságot sugalltak az idők és a nevelők.
Természetesen értéke volt egy csomó vidám dolognak is, de nem maradt homályban az sem, h. mennyi kötelesség is van.

Válaszok:
marko11 | 2015. február 14. 18:52

Tökéletes a cikk.
Ezt tapasztalni úton-útfélen: mindent akarni de érte semmit nem tenni - csak romkocsmákban lődörögni.
Ez az egyik - a nagyobbik - oldal, de ismerek sok keményen tanuló-dolgozó fiatalt is.
Csakhogy ők nem "érdekesek".
A deviáns mindig vonzó - különösen egy virtualitásra berendezkedett világban.

Válaszok:
Forsz | 2015. február 14. 17:20

Pozitív hősök?
Még mit nem!
Még a végén valaki úgy merészel érezni, hogy mégsem szar itt minden.
Most nem ezt diktálja a "korszellem".

Hát, mondjuk ha nem is tökéletes, de jó cikk. Nagyon jó.
Azért jó, mert van bátorsága(?) kimondani azt, ami a mai trenddel pontosan szembe megy.
Mondjuk én még elidőztem volna a cinizmus fogalmánál, de ne legyünk telhetetlenek.

Téged azért lájkoltalak, mert pontosan rátapintottál a mai liberális gondolkodás egyik, de nem az egyetlen jellemzőjére, a deviancia felértékelődésére.
Sok éve kétségbeesetten figyelem, hogy ennek az intelligens pofájú, ám magával mit sem kezdeni tudó nemzedéknek mekkora az affinitása a beteges iránt.
De azt hiszem ez valójában nem is nemzedéki probléma, ez a neoliberalizmussal járó, torz világnézet hozadéka.
Az egészséges az nem érdekes; a beteges az igen.
Legyen szó mentális, vagy szomatikus betegességről, ők azonnal mellé állnak, dajkálják, szinte lubickolnak ebben a szerepben.

Furcsa játéka az életnek, hogy a fasizmus, de még inkább a nácizmus irtózott a betegességtől, számukra az életnek egyetlen manifesztuma létezhetett a STRAMM-ság.
Ez, a mai világunkat rohasztó neoliberalizmus és satnya intelligenciája ennek éppen az ellenkezője.

Hogy miért nem mutatnak a filmek, könyvek pozitív, előremutató példákat? Erre már Tolsztoj rájött, mint alkotó.
"Egy család ezerféle módon lehet boldogtalan, de csak egyféleképpen boldog"

Ülj le Szilvaykám a köztévé végtelenített híradója elé, és a végén boldog, üdvözült mosollyal mehetsz el a grazi vigyorgóba :)

Amúgy meg, azog nyavalyognak leginkább, akiknek túl jó dolguk van :)

Barnás Ferenc: A kilencedik c. kitűnő regényét most fejeztem be.
http://portal.debrecen.hu/kultura/szepirodalom/szepirokhaza/barnasferencakilencedik_szepirokhaza.html
Aki nem ismeri esetleg az író nevét, ne szégyenkezzen. Nem egy túlsztárolt mai író, grófi ősei sincsenek. Nem vár állami ösztöndíjra, viszont dolgozik.
Így szokta meg gyerekkorában, a nagycsaládban. A vallásos "ésanya" és a kemény "ésapa" mellett.
Nagyszerű könyv!

Válaszok:
Agnieszka | 2015. február 14. 19:18

A Storytelling/Helyzetek és gyakorlatok valóban jó film, de a VAN mint film abszolút rendben van. És magyar film! És már több mint ötvenezer néző! És egyetlen Vajna fillér nélkül!
A film tehát nagyon is jó. Csak amit bemutat, a Mama Hotel (Papa Bank) lakóinak élete, az nem túl biztató.

Köszönöm, még ma utána nézek!

Csak egy icike-picike jelenség: Mi lenne ? Semmi sem. A szó szoros értelmében.
A nők hatvanévesen akarnak szülni, a férfiak meg nem is akarnak nősülni. (Erős túlzás, de tendencia).
Most akkor minek ide példakép?
Ennek a korosztálynak ki legen a példaképe?
Az öregeket utálni sikk, a saját korosztály uncsi, majd csak lesz valami.

Nincs recept.
Nem azé, aki fut, nem azé, aki akarja, egyedül a könyörülő Istené.
Valószínűleg álom, h. egy teljes állásban dolgozó átlagos édesanya több átlagos gyermekeket anélkül tud jól fölnevelni, h. a munkájában, vagy az otthoni kötelességekben nem kellene kompromisszumok sorát kötnie.
Sokkal nagyobb közösségi szervezettség kellene ahhoz, valahogy annak a mintájára, amit az izraeli kibucokról tudunk, h. a gyerekek megkapják azt a törődést, amire testileg-lelkileg szükségük van.
Nem okvetlenül megoldás, h. az apa segítségét nagy mértékben beszámítjuk, nem biztos, h. akár egyénileg, akár társadalmilag megoldás, ha pl. a vezető tervező, operáló sebész apától, stb. várjuk, h. maradjon otthon a lázas beteg gyerekkel. Lehet, h. a gyerek is jobban szereti, ha a mamája van vele otthon. Az itthoni fizetések nem igazán teszik lehetővé fizetett alkalmazott igénybe vételét sem.
Segítőkész családja szerencsére sokanak van, de nem mindenkinek, ez nem lehet intézményes megoldás.
Azt gondolom, azzal, h. valamennyire is normálisnak tekinthető élet, minél több a gyerek, annál inkább, főleg két keresetből gazdálkodható ki, a társadalom valamilyen szinten lemondott a gyermekeiről.
Magyarországon a nyári szünet nagyon hosszú.
Nem hiszem, h. egy gyereknek jó, ha érzi, h. a betegsége, az iskolai szünet a szüleit nehezen megoldható egzisztenciális problémák elé állítja.
Van olyan, h. négy, egyébként egészséges gyerek bárányhimlője, rubeolája, megfázásos betegségei fölváltva, hogyan másképp, egy évet is kitesznek.
A társadalom nagy árat fizet a kétkeresős családmodellért.
Az utóbbi években mintha jobban elismernék munkának az otthonit is, de a lakásszerzés komoly szülői támogatás nélkül lehetetlen.

"Miért nem azokról készül nemzedéki film, akik nem lefelé, hanem felfelé húznak?"
Mert akinek esze van, az nem dörgölőzik, még akkor sem, ha tudja, hogy nem azt érdemli, amiben él.
Ezek az emberek életük végéig megőrzik a méltóságukat. Ettől szabadok.
Nincs szar dolgunk, de van rossz érzésünk a tekintetben, hogy szerte széjjel nézve, bugyborékol a szar.

Majd kinövitek, Gergő. Nálatok kicsit tovább tart, talán mert 100 évet éltek és csak 80 évesen mentek majd nyugdíjba.
Akkor meg minek sietni??? Ugye.

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés


Ajánljuk még a témában