A legtöbb mai magyar kultúrája globalizált, tömegesített kultúra

2015. április 4. 10:30

Agócs Gergely
Heti Válasz

Képzeljük el, mekkora vitákat, milyen mémkampányt váltott volna ki, ha az Európai Unióba való belépéskor a magyar miniszterelnök cifraszűrben mond pár szót. Interjú.

„De a tanítványai, köztük ön is, továbbviszik az örökséget, nem?


Mit is viszünk tovább? A hangszert, a dallamokat, a játékstílust, a technikát igen, de a kultúrát nem. Mert azt például már nem tudjuk, hogy a Hold fázisának mely pontján kell kimenni a keresztútra, és ott milyen ráolvasások kíséretében lehet kapcsolatba lépni a transzcendens hatalmakkal, hogy a dudálásnak ne csak a technikáját tanuljuk meg, hanem a rejtett dimenziókba is beavatást nyerjünk. Néhányan – ha a dudánál, maradunk, mondjuk úgy öten – beleástuk magunkat a abba a hihetetlen összetett kulturális rendszerbe, ahol összefügg egymással a hangszerkészítés, a hangszeres játék, az ének, a tánc, a hiedelem, a szokás, az álomfejtés, a mágia. Ehhez képest az, hogy valaki megtanul dudálni és képes eljátszani 52 dallamot, nem ugyanaz. Egyébként Magyarországon a magyar anyanyelvű lakosságot két részre lehet osztani. Az egyik részbe tartozók – ők egyre kevesebben vannak – olyan kulturális jegyekkel rendelkeznek, amelyekkel megüzenik a világnak magyarságukat. (…)

És a másik oldalon kik vannak?

Azok, akik az anyanyelven, mint kommunikációs eszközön túl, szinte semmi nem köt a kultúrához. A legtöbb mai magyar kultúrája globalizált, tömegesített kultúra, ezért tényleg az utolsó órákban járunk. (…)
 
Egyetértés most sincs.

Mert nem is a táncról vagy a zenéről kellene beszélni, hanem arról, hogy kik is vagyunk. Mitől vagyunk magyarok? Mik a közös nemzeti identitásunk alappillérei, függetlenül attól, ki hová szavaz? Ezt a kérdést a környező országokban egyetértés övezi. Élő ember nem gondolja Csehországban, hogy mert ilyen vagy olyan politikai állású, máshogy kellene gondolkodni Karel Hynek Mácha költészetéről vagy a nyugat-csehországi dudazenéről. A környező társadalmak a népművészetükhöz is máshogy állnak. Amikor 1993. január 1-jén megalakult az önálló Szlovákia, nem harangzúgással, hanem fujaraszóval, vagyis szlovák népi hangszerrel köszöntötték az új kort. Képzeljük el, mekkora vitákat, milyen mémkampányt váltott volna ki, ha az Európai Unióba való belépéskor a magyar miniszterelnök cifraszűrben mond pár szót. Sajnos a kulturális identitásunk hangsúlyozása óvatosan kezelendő Magyarországon. Egyes pártok gyűlésein a nemzeti lobogóval is csak elvétve találkozhatunk.

Akkor nézzük a másik oldalról: a közösség is továbbörökítője lehet a népi kultúrának?

A közösségi társadalomszervezési modell összeomlott, Magyarországon is megszűntek létezni közösségek. Amik vannak, jobbára nem közösségek, hanem érdeklődés vagy lakóhely szerint szerveződő csoportok. Hiba azt hinni, hogy a focidrukker- és popzenei fanklubok, a cserkészőrsök és dalárdák, vagy a virtuális tér csoportjai átveszik a régiek szerepét. Azok ugyanis a tagjaik életének minden részletét áthatották. Egymásra odafigyelve alakult ki az ízlésviláguk, a gyereknevelési szokásaik, a nótáik és a helyi, közösségi identitásunk apró mozzanatai. Zygmunt Bauman lengyel szociológus találóan írta le már 1977-ben, hogy a lokális és a globális világ harcát éljük. 

Melyikük győz?

A közösségben szocializálódott egyén az adott közösség élettere által meghatározott fogyasztási szokásokat alakít ki. Ezek a lokális beidegződések, értékek, a belőlük fakadó igények nem elégíthetők ki globális termelés útján. Magyarul: ha a Ködellik a Bucsony a nótám, akkor nekem nem lehet eladni a Guns N’Roses nevű terméket. Vagyis ezzel gátja vagyok a globalizáció terjeszkedésének. Viszont a globalizáció szereplői abban érdekeltek, hogy lerombolódjanak a lokális meghatározottságaim, hiszen amíg nekem elég a saját nótám, addig nem veszek popzenei CD-t.

Van, aki mindkettőt megveszi.

Hopp, itt álljunk meg! Hogy is mondta? Aki mindkettőt megveszi. De nekem nem kell megvennem a Ködellik a Bucsonyt, hiszen én azt tudom, az az én kultúrám része. (…)

Mitől lehet esélye a hagyományos kultúrának a megmaradásra?

Attól, hogy egyszer a döntéshozók rádöbbennek: mélyreható társadalmi reformra van szükség. Ehhez azonban ki kellene állítani egy pontos diagnózist a mai magyarság állapotáról.”
 
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: https://fesztival.mandiner.hu/trackback/15447