Ha jól csináljuk, akkor a ketrec másik oldalát fogják látni

2015. szeptember 15. 13:14

Znamenák István
NOWmagazin
Egyelőre azt látom, nincs értelme válaszolni azokra a kérdésekre, amiket megpróbálunk felvetni. Ha jól kérdezünk, az önmagában is elég. Interjú.

Milyen mechanizmusok és szabályrendszerek alapján állhat meg a lábán egy efféle diktatorikus, elgépiesítő, sőt, mondjuk ki, agymosó rendszer?


Éppen ezt fejtegetjük most mi is. Érdekes, az ember először, az olvasópróbán még azt gondolja, hogy mindent tud és minden világos, átlátható a számára, aztán amikor elkezdjük próbálni, rájövünk: valójában egy sokkal bonyolultabb hálóról van szó. Az mindenesetre teljesen nyilvánvaló, hogy az egészet egy szociopata asszony irányítja, akinek sokkal inkább lenne helye ott, ahova például a Billy Bebitt nevű, az anyja által többszörösen abuzált fiút vagy Harding ügyvédet, aki képtelen eldönteni, hogy férfi-e vagy nő, küldték. Fene se tudja, mi valójában a betegség… Az én apám is meghalt már, lassan tizennégy éve. Néha én is hallom a hangját és beszélgetek vele, mégsem érzem magam elmeháborodottnak. Az azonban biztos, hogy az igazi őrült ő, a Főnéni. Biztosan tudja, hogy a mindent felbolygató McMurphy szimuláns; annak érdekében, hogy a saját, jól bejáratott gépezetének rendjét megőrizze és fenntartsa, tulajdonképpen kivégzi. Azt tesz az emberekkel, amit csak akar, élet és halál ura.

Az ápoltak mindegyike más-más mentális zavarral került be az intézetbe, ezek karakterük markáns meghatározói. Annak fényében, amit az előbb a betegséggel kapcsolatos relativitásról mondtál, hogyan súlyozzátok a színpadon az őrület megjelenítését?

Ez nagyon érdekel, nem is tud nem érdekelni. Mivel jóformán minden szereplő hangsúlyos vonása, ezért meg kell, hogy jelenjenek a különféle szimptómák, de azt érzem, nagyon óvatosan kell bánni velük. Egyelőre a szélsőségeket próbáljuk, hogy végül leülepedjen belőle az, aminek meg kell maradnia. Nem szeretném, ha a sok színész egyszerűen csak egy csapatnyi elmebeteget játszana, így semmi értelme nem lenne. Például a skizofrénia is jóval összetettebb, első blikkre szinte lehetetlen felismerni – valaki teljesen természetesen beszélget velünk, és közben, mintegy véletlenül, kiderül, hogy az a valaki nem is ő. Persze az egyes betegségeknek vannak nyilvánvaló, látható jelei, amit nem is akarunk kikerülni. Hiszen a darab mégiscsak arról szól, hogy mentálisan zavart, bezárt emberek ráébrednek arra, hogy nekik is vannak jogaik. Hogy szabad nekik, hogy véleményük legyen.

Milyen szabadság-kép vagy -eszmény él bennük? Vágynak rá egyáltalán?

Sokat beszélünk erről; vajon az volna-e az igazi szabadság, amit az a társadalom tudna nekik nyújtani, ami rájuk sütötte a deviancia bélyegét? És hogy akarják-e valójában? Vagy igazán biztonságban, tehát szabadnak ott érzik magukat, ahol ignorálva vannak a külvilágtól? Az sem véletlen, hogy az indián bezárja magát egy még kisebb világba, hiszen ő nem is beszél. Vagy McMurphynél van szabadság, aki az őrület álcája mögé bújva mindennek ellene megy?”
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés


Ajánljuk még a témában