Minden a látvány

2015. október 30. 12:46
Fenyvesi Orsolya
Litera
Szimpatikus nekem Ginsberg meghatározása, miszerint a vers egy érzés ritmikus artikulációja. Egy érzéssel kezdődik, egy gomolyaggal a mellkasban. Interjú.

Immár két köteted van. A kettő közül melyik áll hozzád közelebb?


Ezt egy anyától sem lehetne megkérdezni a gyerekei kapcsán. A Tükrök állataihoz kínszenvedés volt hozzányúlnom, még külső segítséggel is, alig mertem érinteni utólag a verseket. Az Ostrom versein azonban ónállóan, bátor szívvel dolgoztam, nem egyszer kegyetlenül viszonyulva saját magamhoz. Erre büszke vagyok.


Változott-e, s ha igen, miben változott a versíráshoz való viszonyod az első kötet verseinek megírása óta?

Alapvetően nem változott. Ugyanolyan misztikus és érthetetlen, amilyen mindig is volt. A versek ajándékok, és gyerekesen jogosítva érzem magam rájuk. Szimpatikus nekem Ginsberg meghatározása, miszerint a vers egy érzés ritmikus artikulációja. Egy érzéssel kezdődik, egy gomolyaggal a mellkasban. Ahhoz hasonló, mint amikor reggel valamilyen tudati szinten, talán még vizuálisan is emlékszel az álmodra, de megfogalmazni már nem tudnád. El kell engedned. A versírás ennek a fordítottja. Szerzés. És egy picit talán prófécia is, mert olyan, mintha megsejtenél valamit, amit bármely korban megsejthettek vagy meg fognak sejteni. A nyelv kérdése csak abban áll, hogyan, miképp fogalmazod meg. Az írás a legmeghatóbb élményem, pár órányi kegyelem. Megtörténik, és sokszor írás közben, vagy közvetlenül utána még én magam sem értem, mit jelentenek a szavaim, csak jóval később tudom intellektuálisan (nem érzelmileg) értelmezni őket. Talán azért, mert valahogy mégsem az én szavaim, hanem kaptam őket.

Új könyved címe: Ostrom (Kalligram, 2015). Miért ezt a címet adtad az új kötetnek?

Így született, ezzel a névvel. A kezdetektől fogva nem is tudtam másképp gondolni rá. A Tükrök állatai kéziratának »kiszolgáltatása« után úrrá lett rajtam valami harctéri idegesség. Meg akartam támadni minden egyes kötést, ami az egyént időbe és térbe helyezi. Lerombolni az »én« bástyáit. Óriási szükséget éreztem erre. Aztán jó másfél évvel később, ahogy a kötet anyaga már kezdett összeállni, azaz a versek nagy része megtörtént, egyszer úgy esett, hogy megpróbáltam felidézni a halálfélelmet, ami gyerekkoromtól kezdve nem hagyott el soha. Azt a semmi máshoz nem hasonlítható, félelemnél sokkal több, életigenlésnél jóval kevesebb érzést, az egyetlent, ami leírhatatlan. Kerestem, és nem találtam. Az Ostrom lerombolta az egyetlen »váramat«, ami állt, mióta csak öntudatomnál vagyok. A mai napig nehezen hiszem el, hogy egy gondolati felvetés (ami ennek a kötetnek az előzetes koncepciója volt, és ami valójában, teljességében soha nem fogalmazódott meg bennem) idáig juttatott. Hogy az áldozatomért cserébe kaptam valamit. (Azóta persze lelkesen újraépítettem azt a várat.)”
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés


Ajánljuk még a témában