Rosszul tűröm az igazságtalanságot

2015. november 12. 14:40

Fullajtár Andrea
Szimpatika
Ha elnyomnak egy csoportot, ha látom, hogy valaki szenved, muszáj csinálnom valamit, mert azt érzem, hogy megőrülök, ha ez így marad. Interjú.

Mindenkinek stresszes az élete. Miért működik ez másként egy színésznél?


A színész idegrendszerének nagyon pontosan kell működnie. Gyilkost, szerelmest – bármit el kell tudnia játszani. Ehhez egy olyan idegrendszer szükséges, ami képes hatalmas utakat bejárni. Ha egy átlagember összeomlik, a pszichológusok általában gyógyszeres kezelést javasolnak. De ha egy színész rászokik a nyugtatókra, könnyen elképzelhető, hogy utána már nem tud ugyanúgy játszani. Az ő idegrendszerét úgy kell kordában tartani, hogy közben állandóan képesnek kell lennie a nagy kilengésekre. Egy civil embernél sem jó, ha antidepresszánst szed, de az nem rontja le olyan mértékben a munkája minőségét, mint egy színészét. Mondok egy példát: amikor az apám meghalt, én 27 éves voltam. Iszonyú gyors csontrák vitte el, nagyon sokat szenvedett, szörnyű volt az egész. Máté Gábor akkor azt tanácsolta nekem, hogy dolgozzak minél többet, de eszembe ne jusson gyógyszert szedni, mert nem tudok majd játszani. Megpróbáltam megfogadni a tanácsát, rengeteget dolgoztam, és persze borzasztó volt a gyászidőszak, de végigcsináltam anélkül, hogy bármit bevettem volna.

Azt mondod, az volt a visszajelzés a kollégák részéről, hogy nem készítették fel őket ezekre a nehézségekre. Te tudsz valamilyen iránymutatást adni a Színművészetin a tanítványaidnak?

Azt hiszem, az a legfontosabb, ahogyan az egyéni esetekre reagálunk. Rengetegszer elmondom nekik, hogy az önismeret elengedhetetlen a színészethez. Nagyon fontos, hogy tisztában legyenek a saját gyengeségeikkel, hogy ismerjék magukat, különben nem tudnak majd jól játszani. Hiszen mindent magunkból hozunk fel, vagy ott keresünk meg. De az önismeret ahhoz is szükséges, hogy tudjam, hol van a munkabírásom határa, hogyan kell kikapcsolni ahhoz, hogy bírjak egy 14 órás munkanapot, akár több héten keresztül. Zsámbéki Gáborral megpróbáljuk egyénenként kezelni a problémás helyzeteket, kicsit olyan ez, mintha a szülei lennénk a kezdő színészeknek. Megpróbáljuk megtanítani nekik, hogy időben észrevegyék magukon a jeleket, és lépjenek. Nem szabad azt gondolni, hogy az a természetes, ha mindig elfojtjuk az érzéseinket és csak hajtunk. (...)

Azok közé a művészek közé tartozol, akik szociálisan nagyon érzékenyek, társadalmilag nagyon aktívak. Miért tartod ennyire fontosnak, hogy kiállj bizonyos ügyek mellett?

Rosszul tűröm az igazságtalanságot...már elsős általános iskolásként sem viseltem el. Az egyik osztálytársnőnknek ekcémás volt a keze, ami egy gyerekközösségben nyilvánvalóan csúfolást jelent, én viszont ezt nem bírtam. Odaálltam az osztály elé, és azt mondtam, hogy aki még egyszer bántja ezt a lányt, annak velem gyűlik meg a baja. Onnantól leszálltak róla, a szülei pedig meghívtak vacsorázni hozzájuk, és nagyon szép szavakkal megköszönték, hogy megvédtem a lányukat. Szóval ez a tulajdonságom már akkor is megvolt. Nem szeretem látni, ha valaki szenved. Sőt, konkrétan fizikailag rosszul leszek, ha például filmen egy embert kínoznak. Mundruczó Kornél Nehéz istennek lenni című előadásánál annyira rosszul voltam, hogy ki kellett mennem. Nagyon rossz állapotba kerülök ilyenkor. Ha elnyomnak egy csoportot, ha látom, hogy valaki szenved, muszáj csinálnom valamit, mert azt érzem, hogy megőrülök, ha ez így marad. Tulajdonképpen ez önzés részemről, muszáj csinálnom valamit, mert különben nem érzem jól magam.”
Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés


Ajánljuk még a témában