Kis lépés egy nagy probléma felé (Ann Leckie – Mellékes háború)

2016. február 15. 7:15

Takács Gábor
Próza Nostra
Hiába éreztem, hogy én nem azt a könyvet kaptam, amit vártam, mégsem mondhatom azt, hogy ez egy rossz regény. A Mellékes háború jó regény, de nem abból az okból, amiért én szerettem volna, hogy az legyen.

Miért is olvastam én ezt a könyvet nem a megfelelő céllal? Mert azt vártam, hogy Leckie többet mond el arról, milyen is az a fajta osztott tudat, amiben hajdan Breqnek csillaghajóként része volt, és ami miatt az Anaander Mianaai osztott tudata által irányított Birodalom véres események színtere lett. És kezdetben úgy is tűnt, hogy a könyv beváltja a hozzá fűzött reményeimet. Breq mint egy űrhajó parancsnoka mellékes beültetései segítségével képes rácsatlakozni a hajójára és egyszerre több dolgot is tud érzékelni, akár kilométer távolságra is. A hajón, a Kalr Kegyelmén nem szolgálnak mellékesek, azonban a katonák mégis úgy viselkednek, mintha mellékesek – a hajó kiterjesztett tudata emberi testben – lennének, és erre büszkék is. Ráadásul színre lép egy új szereplő is, aki az uralkodó machinációinak eszköze, és szintén azt a látszatot kelti, hogy ezen a cselekményszálon keresztül többet tudhatunk meg Anaander Mianaairól. Azonban ahogy halad előre a cselekmény, egyre nyilvánvalóbbá bálik, hogy Leckie-t nem a nagy háttér – a galaktikus birodalomban kirobbanó polgárháború – és az ennek kiváltó okaként megnevezett osztott tudat problémaköre érdekli. A Mellékes háborúban mindezek csak eszközök, hogy valami egészen másról beszéljen, ez pedig az elnyomás és az egyenlőtlenség. (…)

Így végül Breq és Anaander Mianaai történetének a feloldása a harmadik kötetre, a feltehetően magyarul jövőre érkező Ancillary Mercy-re marad, amikor is megtudjuk, hogyan is képesek felülkerekedni a polgárháborún, és mit is jelentenek azok a kulcsfontosságú információk, melyekre végül fény derül. A Mellékes háború ugyanis nem ezekről szól. Ez a regény egy érzékletes, emberi karakterekkel és sorsokkal foglalkozó űropera, Leckie ugyanis mindezektől függetlenül továbbra is jó író. Breq még mindig szerethető figura, aki egyszerre pórbálja felvenni az emberi élet fonalát és sóvárog elveszített „mindenhatóságáért”, mindeközben pedig végtelen igazságérzete és bűntudata hajtja előre. Mellette a többi figura nem kap sok teret – hiszen a narrátor maga Breq –, de köztük is találunk érdekes alakokat. Számomra a legemlékezetesebb Karl Öt, Breq „tisztiszolgája”, aki bár igyekszik mellékesként viselkedni, noha nem az, többször mutatja meg emberi oldalát is, nem egyszer humorossá téve egy-egy szituációt. További erőssége a könyvnek, hogy Leckie a radchai kultúra megalkotását olyan érdekes szimbólumokkal teszi, mint a kesztyűhordás vagy a teázás rituáléja, ami érdekes színt visz az egész elbeszélésbe. Korábban említettem, hogy a genderkérdés is felbukkan, sőt, itt valamennyire talán hangsúlyosabb is, mint az első kötetben, hiszen találunk példát abuzív kapcsolatra és szexualitásra, mint a hatalommal való visszaélés eszközére. Továbbra is úgy látom, akkor igazán érdekes ez a kérdéskör, ha megpróbáljuk magunk elé képzelni a figurákat: lehet-e az abuzáló fél nő? Vajon mennyire zavaró, hogy egyes karakterek egyszerre mutatnak férfinek és nőinek gondolt viselkedésjegyeket? Ez szemmel láthatóan olyasmi, ami fölött érdemes elgondolkodni.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés


Ajánljuk még a témában