Tudtam, hogy nehéz lesz rajtam átlépni

2016. március 1. 13:00

Bodor Ádám
hvg.hu

Erdély idilli látványától már kora fiatalságomban eltávolodtam, korán ráébredtem, hogy ez a kép hamis, történelmileg is bonyolultabb. Interjú.

Önnél mikor jött el a tudás ideje, amikor már tisztában volt azzal, hogy a művei mennyit érnek? Már az írás pillanatában tudta, hogy mennyit ér a mű, vagy mindez csak jóval később került a helyére?

Írás közben, amint kirajzolódik előttem a munka eszményi képe, már tudom, mennyit ér, amin épp dolgozom. Ritkán is rontom el. Lehet, kissé nagyképűen hangzik, de már a kezdetek kezdetén, amikor a szükséges önbizalommal, ugyanakkor egy politikailag igen szigorú, rám nézve kritikus időszakban írni kezdtem, tudtam, hogy nehéz lesz rajtam átlépni. Így is történt. Az írásaim nagyobbik fele a kommunizmus alatt, látszólag vesztett pozícióban, rendkívül szigorú román cenzurális viszonyok között jelent meg. Utólag is úgy látom, kellett bennük lennie annyi erőnek, hogy áthatoltak a szigor ugyancsak szigorú szűrőin, és eljutottak a nyilvánosságig. Esztétikai szempontból most sem érzek komoly különbséget, legfeljebb némi letisztultságot a pályám kezdetén és a később keletkezett műveim között. 

A kortársaihoz a pályatársaihoz és az aktuális irodalmi trendekhez sem idomult soha.

Tényleg, nem nagyon. Erdélyi évtizedeim alatt is kilógtam a sorból (Bodor Ádám 34 éve költözött Budapestre – a szerk.), pályatársaimhoz és a hatalom elvárásaihoz képest is valami mást csináltam, vagy próbáltam csinálni. Ez bizonyára abból fakadt, hogy kezdettől fogva volt egy deviáns Erdély-képem: a szülőföldemet másként láttam, mint azt egy polgári ház falai között szokás volt, de másként láttam a társadalom akkor divatos ábrázoláshoz képest is. Valószínűleg ebből alakulhatott ki egy sajátos szemlélet, írói hang és látásmód, amelyek egyszersmind megszabták az írások világát, az előadásmódot, stílust is. Erdély idilli látványától már kora fiatalságomban eltávolodtam, korán ráébredtem, hogy ez a kép hamis, történelmileg is bonyolultabb. Tamási Áronnál látszólag kísért az idealizált Erdély képe, ám komor ellenpontként megjelenik a valóság párhuzama, nevezetesen az, hogy ezen a mesebeli tájon valami elkezdett végképp megváltozni. (...)

Ez a gondolatmenet egybevág azzal, amit az erdélyi idill elveszítésével kapcsolatban említett. Apokaliptikus jövőt jósol?

Azt éppen nem. Azért valószínű, itt valaminek most tényleg vége van. Nem kell sokat töprengeni, hogy ezt észrevegyük. Lassacskán a hétköznapi lét egész struktúrája, eszköztára kicserélődik, az eddigi viszonyítási sarokkövek elporladnak, megváltozik az élet tempója, mindehhez alkalmazkodni kell. Nem is áll módunkban fölmérni, hogy holnap, és még ismeretlenebb holnapután merre, és milyen új eszközökkel kell majd boldogulnunk. Itt van valami, ami némi emberi ösztönzéssel továbbgerjeszti önmagát, ebben fenyegető kockázatot érzek. A folyamat távlatai beláthatatlanok, és ez nagyban ki fog hatni a gondolkodásunkra, a politikára, a szellemi életre és a művészetre – egyszóval a jövőnkre. Egy olyan jövőre, amelyben komoly és beláthatatlan demográfiai elmozdulásokra is lehet számítani. Kérdés, mennyiben tudja az ember ezt kezelni. Törékeny világ ez. Nem tudom, ennek körvonalazódó látványa valóban apokaliptikus-e, vagy sem, de az biztos, hogy az ember hajlamos minden változást végzetszerűen látni. Nem kizárt, most az egyszer okkal. Másfelől az emberi természet erőtartalékai kimeríthetetlenek, valahogy megbirkózik majd ezzel is.”

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
A bejegyzés trackback címe: https://fesztival.mandiner.hu/trackback/20744