Bárcsak én írtam volna I.

2016. augusztus 23. 8:46

Kánai András
SFmag
Amikor 2007-ben a végére értem, azt mormoltam magam elé: kész, nem szabad írással foglalkoznom. Soha nem leszek képes ennyire jó regényt megírni. A bűnös Robert Charles Wilson Hugo-díjas regénye, a Pörgés volt.

Miért mondom erre, hogy bárcsak én írtam volna?

A science fiction regények és novellák a zsáner »szabályai«, az olvasói elvárások és az írói képesség háromszögében születnek. Az írói korszak első fázisában a szerző elsajátítja és magától értetődő ügyességgel használja a különböző kliséket, sablonokat és alzsánereket (időutazás, galaktikus birodalom, robotok, terraformálás stb.). Aki túllép ezen a második fázisba, az ezeket újszerűen rakja össze vagy ad neki bármilyen csavart, és akkor már eredetinek mondhatjuk – a sci-fi az ötletek irodalma, ne felejtsük. Néha ez a nyelvhasználat, a szemléletmód, vagy csak egy kis plusz. Az igazi nagy írók, a kimagasló géniuszok azonban új sablonokat hoznak be. Erről szólt az egész cyberpunk mozgalom. És valahol erről szól Greg Egan írói világa, legalábbis egy része.

Az ő újítása az, hogy a legnehezebben érthető elméleti fizikát és matematikát keveri össze filozófiai, metafilozófiai elemekkel. Mivel ezt így még előtte nem csinálták, ettől annyira egyedülálló jelenség (az olvashatóságról most nem beszélek, az más kérdés). A Permutation City-ben például egy Dust nevű elméletet talált ki a digitális lenyomatok életével és tapasztalatával kapcsolatban, a Diaszpórában egy dimenziók közötti szédítő utazást a kvantumelmélettel kombinálva.

Az eredeti, teljes írást itt olvashatja el.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés


Ajánljuk még a témában