Áttáncolni az időtlenségbe (B.my.Lake Fesztivál, augusztus 24-27.)

2016. szeptember 1. 15:04
Nyárvégi hangulatok, naplemente és napfelkelte, hibátlan szettek és időtlen pillanatok Közép-Európa legnagyobb underground elektronikus zenei fesztiválján. Szubjektív élménybeszámoló a balatoni B.my.Lake fesztiválról.

Immáron negyedik alkalommal rendezték meg a B.my.Lake-et. Végig gyönyörű időben, strandon, tavi és apró tóparti mulatságokkal, naplementével, csillagos és csillagtalan éjjel, napfelkeltével, techno és négynegyedek világélvonalával, kifulladásig és azon túli tánccal, a közelgő ősz hajnalképével. 

Rengeteg fesztivált megjártam – nyáron hol másutt partizzunk, ha nem a szabad ég alatt? –, de az utóbbi években a Balaton és úgy általában a fesztiválok is kimaradtak, a 2000-es évek második felétől egész tavalyig lényegében teljesen visszavonultam a partikultúrától. Felesleges merengeni, hogy jobb vagy rosszabb volt, az élet hozta, és azt is, hogy 2015-ben útjaink megint találkoztak, aztán most lekeveredtem, s élveztem.

Sok-sok szabadtéri mulatság mellett a B.my.Lake 2016 is rárögzül az emlékezet membránjára, részévé válik a végtelenbe tartó filmnek. A zene szembesít múltunkkal és jelenünkkel, felvillantja jövőnket, gyorsan pörgő pillanatképekbe sűríti életünket, és mindig azt a pillanatot várjuk benne, amikor megáll, egyetlen ütem- és dallamfoszlányba sűrűsödik az idő, a derengő nap sárgásvörös fényeire ugrunk ki vagy próbálunk kiugrani belőle, tér-időtől független ideiglenes zónába merevítve a milliszekundumot.

Napi programok, világklasszis lineupok: szerda kimaradt, csütörtök délutáni kezdés, tópart és kisszínpad közötti inga, tánc a homokban, sajnos nincs rozéfröccs, de sebaj, vodka-kóla és megint vodka-kóla, könnyű megjegyezni, újfent tánc, ismét a vízpart, gyorsnak tűnő párórás terepszemle, tánc, 7 után jön a naplemente.

*

Naplementék zsongnak a fejemben. Manila Beach a number one, a metropolisz egyik legfőbb látványossága, az alábukó csillag utolsó pislákolására kigyúlnak a parti fények, ihletetten tapsol a közönség. Aztán a Mekong Luang Prabangnál, Huahine végtelen óceánhorizontját aláfestő reggae, Rotorua óriásfáktól félig takart félelmetes vörös ege, Wellington ipari karmazsinja, az Ulurun megtörő és látószögenként más és más színben pompázó fényei, kaliforniai partok, és mindörökké Bali, a partikultúrájáról világhírű Kuta Beach…

Új képpel bővül a veretes lista: B.my.Lake, Balaton, Zamárdi, 2016. 

Badacsony mögött, lágy elektronikus ütemekre hullik alá, vész a semmibe, rögzül a filmre, Manila és a többi mellé.

Lassan beindul a nagyszínpad is, rövid kör, csak most kezdődik és hosszú az éj, régi látott ismerősök, minden rendben, persze, én is, de jó találkozni, ezer év után, és tényleg jó.

Fokozatosan veszed át a hangulatot, zárod ki a külvilágot, a hullámokra hagyod magad. Színpadkép és fényvillanások, fogalmam sincs, ki játszik, húsz éve se tudtam mindig, okostojások persze állandóan a füledbe duruzsolták az aktuális DJ utolsó szettjét, meg hogy most pont mi szól. Meghallgattad, továbbálltál.

Szelfik és élő közvetítés, okostelefonok örökítik monumentális információfolyammá az egész fesztivált, minden fesztivált, gondosan dokumentálva égetik az emlékezet rostjaira a későnyári éjszakát.

Kisszínpad, Kollektiv Turmstrasse, a B.my.Lake 2016 legmaradandóbb zenei élménye. Hamburgi duó, a stílusokat rég elfelejtettem, akár minimál techno is lehet, vagy minimál house, minden fuzionál mindennel, csodálatos a szett.

Az utóbbi tíz évben döbbenetesen átalakult az elektronikus tánczene. Míg korábban megállták helyüket a stíluskategóriák, mára már értelmüket vesztették a hagyományos meghatározások, minden korábbinál feleslegesebb időpocsékolás a címkézés, skatulyázás.

Kollektiv Turmstrasse, megjegyzem a nevet. És azt is, hogy míg két évtizede a brit hegemónia biztos tudatában, londoni underground bulikon pallérozódva mosolyogtuk meg a veretős-menetelős-szeletelős német elektronikát, addig ma egyértelműen és vita nélkül Berlin a partikultúra és a dance-innováció fővárosa. Évek óta mondogatják, évekig nem akartam, nem kívántam elhinni, pedig de, és újfent, itt és most, a B.my.Lake-en is bebizonyosodott.           

*

Nagyszínpadi körök. Jön Richie Hawtin, lassan mozdulni sem lehet, többszöri átverekedés a tömegen, csendes feladás, visszavonulás. 

Hawtin aka Plastikman első számú kedvenceim közé tartozott valaha. Forradalmasította a technót, világtérképre tette a minimált. Közben világ-, hiper- és szupersztár, az egyik legjobban fizetett DJ lett. Holnap-technológiákra állandóan rezonálva, egyre érdektelenebb szettekkel…

Hawtin után Joseph Capriati, az intelligensen veretős technóból. Ő kicsit személyes nekem: bő másfél éve írok egy 2031-ben játszódó cyber-fictiont, a második változat elején tartok, tavaly ősszel kértem valakitől zenei aláfestést egy kőkemény kulcsjelenethez. Közel háromórás Capriati-szettet javasolt.   

Telitalálat volt, de most nem vakító fény- és fülsüketítő szonikus orgiában balettként eltáncolt gyilkosság-jeleneten dolgozom, hanem a pillanatot igyekszem megragadni. Capriati hibátlanul veret hozzá, de én egy másik pillanatot keresek.

*

Pirkad, és egyre hidegebb, tényleg közeleg az ősz. Tökéletes fesztiválidőzítés: nyárvége, szezonzárás, utolsó nagy szabadtéri durranás, utána belső terekbe vonulás.

Tópart, napfelkelte, kontemplálódás, Akarattya körül bontakozik ki csendes pontból tüzes óriássá a fénygolyóbis.

A háttérben partivégibe vált, lenyugszik, elcsendesedik a zene, taps és snitt, napfelkelte-folytatás és after a közeli Partyfészek előtt.

Noname, legalábbis számomra ismeretlen DJ-k tolják jobbnál jobb zenéiket, stílusok nélkül és stílusokon túl, gyönyörű szintézisbe zárva az éjszakát, új napot és reményt indítva.

Néma mozizás, szavakon túli jelentések keresése, beszédfoszlányok és nevetés, tökéletesen értett értelmetlen félszavak és mosolyok maradnak. Farsangi kavalkád, maszkok és világoskék kalap, strandpapucs, mackónadrág, kapucni mögé rejtett arcok, tánc, tánc, szaggatott és széttört mozdulatok, karnevál.

Karneválra tóparti melankólia, be- és elnézések, új ismeretségek és az élet nagy kérdései, hagyunk-e nyomot magunk mögött ezen a bolygón, ebben az univerzumban.

Valahol biztosan delet kongatnak a harangok, fogyatkoznak a partizók, újabb vodka-kóla következik.

A zene az idő művészete, de mi pont most szüntetnénk meg az időt, és szublimálnánk tánclépésekben az időnkivüliségbe.

*

Péntek éjszakai békés pihenésre jött a szombati zárónap. Carl Cox állítólag hibátlanul szép szettet nyomott, és a mindig izgalmas Luciano is tökéletesen utaztatott.

Szokásos körök, Solomunra megint óriási tömeg, profin tolta és kergette őrületbe az őrületre várókat, odaát pedig a kortárs elektronikus muzsika egyik legnagyobb alakja, Stephan Bodzin osztotta meg éber álmait a hálás publikummal.

Befárádás, bepunnyadás, elszálltak a maradék energiák, Dubfire veret, aztán kész, vége, ennyi volt, találkozunk jövőre.

Közben azon töprengek, hogy köszönettel tartozom mindazoknak, akik visszavezettek az elektronikus zene határtalan univerzumába, mert szegényebb és színtelenebb lenne az életem nélküle – és nélkülük.

Összesen 4 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés