A Mindenkiről

2017. március 7. 13:07

Gágyor Péter
Mandiner
Egy hétköznapi, középiskolai történetet sikerült felemelni a katarzis csendet teremtő világába.

Gágyor Péter filmkritikája

 

„nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” (Karinthy Frigyes)

 

A filmnek, Deák Kristóf „huszonöt percesének” talán nem is véletlenül a Karinthy közismert attitűdjét megidéző „Mindenki” lett a címe. Most ne boncolgassuk, hogy tudatosan-e vagy tudat alatt. Karinthy filozófiai paradigmája benne lüktet életünkben, tragikus kísérője gondolkodásunknak. Ennek a rövidfilmnek is ezt sikerült megfognia, vagyis a hétköznapi, mondhatnók, középiskolai történetet felemelnie a katarzis csendet teremtő világába, ezáltal felbolygatnia kiegyensúlyozottnak vélt előítéleteink/önképünk rendszerét.

Bármennyire groteszknek tűnik, és ezt olykor titkolni is szeretnénk, de létezik az egyéni és társadalmi élményeink kettőssége, skizofréniája; és ez a jelenség elkerülhetetlen és ugyanakkor mégis szükségszerű feltétele is világképünk és igazságaink rendszeres újragondolásának. Hiszen élni csak újragondolt világban vagyunk képesek, jelenlétünk valamennyi tragikumával egyetemben.

Az élet folyamán ebben a helycserés küzdelemben vannak és lehetnek majd még a filmen látott tátogó és éneklő kamaszok is (és a film látott történetén túl) karvezetői helyzetben és fordítva: volt és lehet még a karvezető is olyan kényszerhelyzetben, amikor neki is csak a tátogás juthat osztályrészéül, annak valamennyi jellegzetes abszurdumával. Ez a pillanat szemünk előtt játszódik le, mintegy jelezvén, hogy van ez így néhányszor az életben. A változó ember maga az igazság keresése, túlozhatnánk el akár a korai egzisztencionalizmus kínálta tételt leegyszerűsített tanulságként. Erről tán legizgalmasabb tanúságot Hamvas Béla rögzíti Kierkegaard Szicíliában című esszéjében:

Kierkegaard hallatlan fölfedezést tett, olyan nagyot, amelyhez súlyra nézve a wagrami csata olyan, mint egy futballmeccs. Az élet, mondja, nem a jelenségen, nem a látható s érzékelhető képen, képzeten és alakon múlik: a belső aktivitáson, a pszichológiai tevékenységen, amely a külső világtól teljesen független. Az emberi lét nem jelenségekből, hanem elhatározásokból áll. Az egyedüli fontos, amiben az emberi lény közvetlenül él. Az egzisztencia középpontja nem a jelenség, hanem az elhatározás.”

Kár volna tehát az eddigi nemzetközi filmfesztiválokon nagy sikereket elérő filmjeink visszhangjai és alkotóik olykor felemás nyilatkozatai nyomán, például a Mindenkit a rendszerváltás politikai küzdelmei szimbolikus ábrázolásának látni, illetve a posztmodern idők neoliberális gesztsai dicséretének. Mint ahogy Buñuel Viridianája – minden korabeli betiltása ellenére –  nem a szufrazsett mozgalmak utólagos igazolása miatt készült, hanem a brutális viszonyok közt kiszolgáltatott ember megújult önértelmezését meséli el. Fellini Zenekari próbája sem az évente többször is kormányokat váltó olasz társadalom valamelyik irányzata mellett tör akár szimbolikusan pálcát, hanem az embercsoportok cselekvéseit kísérő/kísértő káoszról, annak hirtelen felmerülő lehetőségéről szól. Tételezzük fel már végre, hogy a jó filmek elsősorban önmagukról szólnak, a többi a nézőkben kiváltott katarzis dolga.

A Mindenki rövidfilm filozofál, és nem politizál még áttételesen sem. (Ezt ugyan megteszi helyette néhány önjelölt értelmező kritikus, de attól a film arról szól, amit alkotói megfogalmaztak, ábrázolnak.) Mert az igazságok oly sokfélék, annyira emberiek és egyediek. Más a kamaszok lázadó igazsága (a saját személyiségüket kifaragó kamaszok mindig jogosan lázadnak – és valóban természetes és jó hogy így tesznek) és más a karvezető pedagógus igazsága, aki győztes örömet kíván szerezni valamennyiüknek, az éneklőknek, a tátogóknak és uram bocsá’ önmagának is. Akik valamennyien versenyre jelentkeztek – nyerni akarnak, mint általában; azonban a különböző igazságok itt és most is összeütköznek. Ebben rejlik a történet feloldhatatlan tragikuma, és valóban feloldhatatlan – ezért van filozófiai jellege a szembeforduló világszemléletek harcos jelenlétének –, hiszen az egymás ellen irányuló két eseménysor/manipuláció mindkét részről merő jóindulattal van kipárnázva. A kompromisszum lehetősége fel sem merülhet, nem a kamaszok műfaja. Felnőttként is nehezen járható kátyús csapás.

Nincs, nem lehet feloldódás a senkinek mondás mindenkinek szól és fordítva, az alkotó önmagával beszél, tétovázik és tudatosul benne, ami a katartikus élmény nyomán a nézőkben is, hogy véleményeink könnyen devalválódnak, hogy a nagy (emberi) sorskérdések megközelítése örökkön hipotézis marad. Kritikus helyzetekben (és melyek nem azok) mindig dönteni kell akár két saját igazságunk között, és mindig az egyik saját igazságunk rovására. Látszólag van kompromisszum, de a döntés pillanatában megszűnik.

Telitalálat a film záróakkordja, a tétován felhangzó karének, mely semmi esetre sem értelmezhető győzelmi indulónak. Se nem győzelem, sem vereség. A gond, az igazságok ütközésének állandó problémája térben és időben tovább köztünk marad.

A Mindenki színészvezetéséről, a gyermekszínészek hibátlan teljesítményéről, az egyszerű ábrázolásra törekvő kamera tisztaságáról, a forgatókönyv puritán szűkszavúságának költői szépségéről, a zenei motívumok szerves jelenlétéről már eddig is sok dicséretet írtak – ezekhez minden fenntartás nélkül csak csatlakozhatunk. 

Összesen 27 komment

Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja.
Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi.

A kritika egészével egyet tudok érteni, de amit a végén megszólaló kórusról mond, az egyszerűen nem úgy van (a filmben).
Jól hallhatóan nem színpadi, hanem stúdiófelvételt hallunk, a szólóénekes tátog!), ami élesen ütközik a mondanivalóval.
Ez az egyik nagy hibája.
A másikról (Hogyhogy senki nem vette észre vagy nem szólt érte korábban?)már mindent leírtak itt a Mandin.

Nekem előbb sikerült tücsköt-bogarat olvasnom a filmről (Erika néni = Orbán, gyerekek = győztes liberális harcosok, ugyanez fordítva, filozófia innen-onnan), és csak aztán megnéznem.

Nekem úgy tűnik, hogy nem a film ideologizál-filozofál-tipizál, hanem azok, akik ilyen szemszögből többet írnak róla, mint maga a film hossza.

Próbáltam csak magát a filmet nézni, és nem mögé látni-gondolni mindazt, amit előtte tudtam meg róla.
És tetszett, és elgondolkodtatott, és meghatott. Számomra Erika néni nem a "tanárellenes hangulatkeltés" eszköze, hanem "csak" egy buta/gonosz felnőtt, aki rosszul címzett eredménycentrikussággal a legtisztább gyermeki örömöt - ami a közös éneklés, magában - teszi tönkre.

A gyerek és a boldogsága az érték, nem a "lázadása", a közös ének a siker, és nem Erika néni "bukása".

Az ördög ügyvédje vagy:) Így csak visszakérdezek:
- Szerinted helyes jutalmazni valakit olyasmiért, amit nem - illetve nem ő - ért el?
- Szerinted baj, hiba, esetleg gyengeség, hogy a gyerekek a karban inkább énekelni akartak (mindenki), mint utazni?

"Kár volna tehát az eddigi nemzetközi filmfesztiválokon nagy sikereket elérő filmjeink [...] nyomán, például a Mindenkit a rendszerváltás politikai küzdelmei szimbolikus ábrázolásának látni, illetve a posztmodern idők neoliberális gesztai dicséretének. "


Kár volna bizony , ugyanis NEM lehet az alapsztori (eredet)történetére pillantva világfeledetten magyarozni, -rendszerváltásozni, magyarisztánozni, nyomorító-magyariskolarendszerezni, plusz

nagyon nagyon kár volna illetve HIBÁS "a posztmodern idők neoliberális gesztai dicséretét"

látni. NEM. Nem lehet maradéktalanul. Van egy spéci SVÉDCSAVAR - Elmagyaráznám emezt:

(Nem is feltétlenül Kierkegaard Sziciliai egzisztencialista fölfedezését kell előhalászni,
maradhatunk a felszín vagy úgymond másként a forrás közelében: )

Szerintem helyesen mutathatunk rá ugyanis arra hogy

"Svéd szociál-demokrácia" is eléggé gyakori megnevezése annak a bizonyos svéd modellnek ami az alap sztoriötlet nagyobb plánban oktatás-politikai és kisebben a kisiskolás közösségi FORRÁS környezetét jellemzi.

Deák Kristóf 1982-es születésü, és neki az alapsztorit egy svéd lány, az angliai lakótársa mesélte önnön SVÉD gyerekkorából/ról.

http://index.hu/kultur/cinemat..


""
- Honnan jött a film alapötlete?

- Egy svéd lány mesélte, aki Angliában volt a lakótársam. Vele ez megtörtént gyerekkorában, de a befejezést persze már én költöttem hozzá. Amikor elmesélte a történetet, nagyon megütött, hogy mennyire alattomosan kegyetlen ilyet csinálni egy gyerekkel. Akkor kitaláltam a történet vázát és megpróbáltam megírni angolul egy írópárossal, akikkel korábban is dolgoztunk együtt, de nem egészen működött. Eltettem, majd amikor jött a médiatanács pályázata, a saját gyerekkoromat felhasználva újra megírtam, de már a magyar viszonyok közé.""


Lát(tok)-e immár egy látens szarkasztikus (de tán nem is ilyen szándékú) SVÉDcsavart a
a Deák Kristófi-i rendezésben amikor

Erika énektantónéni mondja :

" Ha nyerünk gyerekek, akkor eljuthatunk Svédországba! "

XVI. Károly-Gusztáv Svéd király , az alapsztori tehát
a Te neoliberalizmusod gesztai dícsérete is lehet! hahaha ;-D

Szerintem is csak itthon lett átpolitizálva a film, az ítészek magában a történetet nézték.

katarzis? azért ne essünk túlzásba!
egy svéd lány sztorija, amcsi ízlás szerint (Oscarra gyúrva)

Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Bejelentkezés


Ajánljuk még a témában