A Mindenkiről

2017. március 07. 13:07

Egy hétköznapi, középiskolai történetet sikerült felemelni a katarzis csendet teremtő világába.

2017. március 07. 13:07
Gágyor Péter
Mandiner

Gágyor Péter filmkritikája

 

„nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” (Karinthy Frigyes)

 

A filmnek, Deák Kristóf „huszonöt percesének” talán nem is véletlenül a Karinthy közismert attitűdjét megidéző „Mindenki” lett a címe. Most ne boncolgassuk, hogy tudatosan-e vagy tudat alatt. Karinthy filozófiai paradigmája benne lüktet életünkben, tragikus kísérője gondolkodásunknak. Ennek a rövidfilmnek is ezt sikerült megfognia, vagyis a hétköznapi, mondhatnók, középiskolai történetet felemelnie a katarzis csendet teremtő világába, ezáltal felbolygatnia kiegyensúlyozottnak vélt előítéleteink/önképünk rendszerét.

Bármennyire groteszknek tűnik, és ezt olykor titkolni is szeretnénk, de létezik az egyéni és társadalmi élményeink kettőssége, skizofréniája; és ez a jelenség elkerülhetetlen és ugyanakkor mégis szükségszerű feltétele is világképünk és igazságaink rendszeres újragondolásának. Hiszen élni csak újragondolt világban vagyunk képesek, jelenlétünk valamennyi tragikumával egyetemben.

Az élet folyamán ebben a helycserés küzdelemben vannak és lehetnek majd még a filmen látott tátogó és éneklő kamaszok is (és a film látott történetén túl) karvezetői helyzetben és fordítva: volt és lehet még a karvezető is olyan kényszerhelyzetben, amikor neki is csak a tátogás juthat osztályrészéül, annak valamennyi jellegzetes abszurdumával. Ez a pillanat szemünk előtt játszódik le, mintegy jelezvén, hogy van ez így néhányszor az életben. A változó ember maga az igazság keresése, túlozhatnánk el akár a korai egzisztencionalizmus kínálta tételt leegyszerűsített tanulságként. Erről tán legizgalmasabb tanúságot Hamvas Béla rögzíti Kierkegaard Szicíliában című esszéjében:

Kierkegaard hallatlan fölfedezést tett, olyan nagyot, amelyhez súlyra nézve a wagrami csata olyan, mint egy futballmeccs. Az élet, mondja, nem a jelenségen, nem a látható s érzékelhető képen, képzeten és alakon múlik: a belső aktivitáson, a pszichológiai tevékenységen, amely a külső világtól teljesen független. Az emberi lét nem jelenségekből, hanem elhatározásokból áll. Az egyedüli fontos, amiben az emberi lény közvetlenül él. Az egzisztencia középpontja nem a jelenség, hanem az elhatározás.”

Kár volna tehát az eddigi nemzetközi filmfesztiválokon nagy sikereket elérő filmjeink visszhangjai és alkotóik olykor felemás nyilatkozatai nyomán, például a Mindenkit a rendszerváltás politikai küzdelmei szimbolikus ábrázolásának látni, illetve a posztmodern idők neoliberális gesztsai dicséretének. Mint ahogy Buñuel Viridianája – minden korabeli betiltása ellenére –  nem a szufrazsett mozgalmak utólagos igazolása miatt készült, hanem a brutális viszonyok közt kiszolgáltatott ember megújult önértelmezését meséli el. Fellini Zenekari próbája sem az évente többször is kormányokat váltó olasz társadalom valamelyik irányzata mellett tör akár szimbolikusan pálcát, hanem az embercsoportok cselekvéseit kísérő/kísértő káoszról, annak hirtelen felmerülő lehetőségéről szól. Tételezzük fel már végre, hogy a jó filmek elsősorban önmagukról szólnak, a többi a nézőkben kiváltott katarzis dolga.

A Mindenki rövidfilm filozofál, és nem politizál még áttételesen sem. (Ezt ugyan megteszi helyette néhány önjelölt értelmező kritikus, de attól a film arról szól, amit alkotói megfogalmaztak, ábrázolnak.) Mert az igazságok oly sokfélék, annyira emberiek és egyediek. Más a kamaszok lázadó igazsága (a saját személyiségüket kifaragó kamaszok mindig jogosan lázadnak – és valóban természetes és jó hogy így tesznek) és más a karvezető pedagógus igazsága, aki győztes örömet kíván szerezni valamennyiüknek, az éneklőknek, a tátogóknak és uram bocsá’ önmagának is. Akik valamennyien versenyre jelentkeztek – nyerni akarnak, mint általában; azonban a különböző igazságok itt és most is összeütköznek. Ebben rejlik a történet feloldhatatlan tragikuma, és valóban feloldhatatlan – ezért van filozófiai jellege a szembeforduló világszemléletek harcos jelenlétének –, hiszen az egymás ellen irányuló két eseménysor/manipuláció mindkét részről merő jóindulattal van kipárnázva. A kompromisszum lehetősége fel sem merülhet, nem a kamaszok műfaja. Felnőttként is nehezen járható kátyús csapás.

Nincs, nem lehet feloldódás a senkinek mondás mindenkinek szól és fordítva, az alkotó önmagával beszél, tétovázik és tudatosul benne, ami a katartikus élmény nyomán a nézőkben is, hogy véleményeink könnyen devalválódnak, hogy a nagy (emberi) sorskérdések megközelítése örökkön hipotézis marad. Kritikus helyzetekben (és melyek nem azok) mindig dönteni kell akár két saját igazságunk között, és mindig az egyik saját igazságunk rovására. Látszólag van kompromisszum, de a döntés pillanatában megszűnik.

Telitalálat a film záróakkordja, a tétován felhangzó karének, mely semmi esetre sem értelmezhető győzelmi indulónak. Se nem győzelem, sem vereség. A gond, az igazságok ütközésének állandó problémája térben és időben tovább köztünk marad.

A Mindenki színészvezetéséről, a gyermekszínészek hibátlan teljesítményéről, az egyszerű ábrázolásra törekvő kamera tisztaságáról, a forgatókönyv puritán szűkszavúságának költői szépségéről, a zenei motívumok szerves jelenlétéről már eddig is sok dicséretet írtak – ezekhez minden fenntartás nélkül csak csatlakozhatunk. 

Kapcsolódó cikkek

Összesen 30 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
tango47
2017. május 15. 19:19
Magánál látom sikerrel jártak.
Antigoné
2017. április 06. 18:56
A kritika egészével egyet tudok érteni, de amit a végén megszólaló kórusról mond, az egyszerűen nem úgy van (a filmben). Jól hallhatóan nem színpadi, hanem stúdiófelvételt hallunk, a szólóénekes tátog!), ami élesen ütközik a mondanivalóval. Ez az egyik nagy hibája. A másikról (Hogyhogy senki nem vette észre vagy nem szólt érte korábban?)már mindent leírtak itt a Mandin.
C.Dömötör
2017. március 18. 23:26
Na na. Nagyon elveti a sulykot. Miért liberálgiccs? Ez egy rövid történet, amiből mindenki azt hámoz ki, amit akar.
krotak
2017. március 18. 19:38
Eltitkolni sem tudnád, hogy a magyarbálinti oktatáspolitikának vagy a színe-virága.
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!

Ezek is érdekelhetik